Április óta tudjuk, hogy bővül a család. 

Mint minden terhesség alatti kérdésben, a futással kapcsolatban is megoszlanak a vélemények. Mivel a babaával minden rendben van, én pedig eddig is rendszeresen futottam, úgy döntöttem, nem olvasgatok mindenféle rémhírt a neten, hanem továbbra is eljárok futni (inkább csak kocogni). A tempót és a távolságot a pulzusom és az éppen aktuális, futás közbeni közérzetemtől tettem és teszem függővé. Na meg persze attól, mikor kezd el kibírhatatlanul feszíteni az a bizonyos hólyag...

Még így, hogy nem hagytam fel a futással is nehéz. Bármennyire is nyugtatom magamat, nehéz ez a téma, ez az egész. Olyan nőként, aki eddig szinte minden hétvégén hosszúakat futottam és kacérkodtam az ultrafutás gondolatával, most igen csak kemény megélni, hogy - még ha menne is több és gyorsabb - nem szabad. Az eszemmel tudom, hogy ez így helyes, sőt, azt is tudom, hogy a heti 2-3 kocogással, egy jógával és itthoni erősítéssel többet teszek a kettőnk egészségéért és a saját lelki jóllétemért, mint sokan ebben az időszakban, de a szívem picit sajog. Persze a kicsiért mindent! Nem kesergek, örülök, hogy ennyire jól vagyok és ennyi mindent tudok csinálni.

Visszatérve a címben szereplő eseményhez... Mindvégig tudtuk, hogy az I love Balaton éjszakai futáson ott leszünk. Kezdetben az 5 km-es távban gondolkoztam, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve - annak ellenére, hogy az elmúlt hónapokban egy-egy alkalommal max. 6.5 km-t futottam - a 10 km-re neveztem. Nem vártam túl sokat magamtól. Bár ez gonosz kifejezés magammal szemben; mondjuk inkább úgy, hogy az előző hónapok kisebb edzésmennyisége miatt úgy hittem, a táv egy részét majd sétálva fogom teljesíteni. Hiszen meleg is volt, domb is volt, na meg a 10 km előttünk. 

A rajt után igyekeztem nem felvenni a tömeg tempóját, bár nagyon nehéz volt. Aki járt már bármilyen utcai futórendezvényen az tudja, hogy az első néhány km sokszor nem a saját tempónkban telik, hiszen visz a tömeg, a zene, az adrenalin. Azt hiszem végül ezt a feladatot jól teljesítettem, aminek köszönhetően a csapat legvégére kerültem és ott is maradtam a végéig. Vagyis maradtunk. A férjemmel ugyanis előre megbeszéltem, hogy nyugodtam menjen a saját tempójában, van nálunk telefon, ha meg kell állnom, vagy bármi van, hívom. Persze azzal a kifogással, hogy neki sem megy jobban, végig mellettem maradt. Örültem is neki, meg dühös is voltam... 

Mivel édesanyám 48 évesen most futott először ekkora távot, ő is velünk jött. Balogh Ádiék és a suhanjosok, valamint egy nagyon elszánt kisfiú és anyukája társaságában róttuk az utat és zabáltuk a kilométereket, és hipp-hopp eljött a fele. Ott azért már kezdtem érezni, hogy jól jönne egy WC, de sajnos azt ezen a távon nem tartották szükségesnek. Valahol megértem, hiszen elenyésző azok száma, akik terhesen, vagy enyhe gyomorbántalmakkal vállalják ezt a távot. A többiek meg nyilván hamar célba érnek. Na de azért mégis jó lett volna.

Onnan még 2 km-t haladtam viszonlag felszabadultan, aztán végképp befeszült a hólyagom. Még szerencse, hogy ott már jött a zene, a sétány és a cél, szóval hamar eltelt a maradék 2 km. Köszönet a pálya szélén álló irányítóknak, akik az utolsó embereket is ugyanolyan lelkesedéssel biztatták, mint az elsőket. A végül 9 km-en (ennyi volt a pályában, és komolyan nem csaltam sehol) 1:09 alatt értünk célba. Nagyon jó érzés volt, hogy megcsináltam, főleg, hogy sokkal könnyebben, mint gondoltam. Csak néhány emelkedőn kellett picit sétálnom, mert felszökött a pulzusom, de azokat leszámítva végig élvezettel tudtam futni. A célban pedig egy nagy pocakpuszit kaptunk. :) Ez volt Leo baba első, hivatalos célbaérkezése. Bízom benne, hogy születése után is szívesen sportol majd és ugyanolyan széles vigyorral kísér vagy fut majd be a célba, mint amilyennel sok kisgyermeket látok a rendezvényeken. 

Jelentem, a baba és én is jól vagyunk, bár a lábaim érzik a plusz 3 km-t és 5 kilót. :)