2013. június 9. krónikája

A pár nappal korábban tett és leírt fogadalmaim közül az elsőt nem sikerült teljesítenem, a tervezett max 10 óra helyett 11 után kerültem ágyba szombat este. Tulajdonképpen nem volt sok jelentősége, mert aludni nem nagyon tudtam, így legalább kevesebbet forgolódtam az ágyban álmatlanul. Reggel 6-kor csörgött a vekker, következett a 2. fogadalom: a reggeli. Ételre gondolni sem tudtam, pedig bundás kenyeret terveztem, de már az illatának puszta gondolata is elborzasztott. Végül vajkrémes kenyér lett paradicsommal és tejjel, ami azért kicsit tartalmasabb, mint a 3 Abonettből álló szokásos reggelim. Tudtam, hogy ez még így is kevés lesz a félmaratonhoz, ezért csomagoltam csokit és gyümölcslevet, hogy azt még megpróbálom később leküldeni. Elvégeztem mindent, amit egy 10 hónapossal kell reggelente, majd útnak indultak Molnárék Budapestre. A kelenföldi pályaudvarnál elbúcsúztam a családtól (na, itt láttam némi féltést férjem szemében ), ők mentek a nagymamához, én pedig az 56-osok terére.

A helyszínen már sokan voltak, a minimaratonosok már rajtra / harcra készen álltak. Gyors rajtszámfelvétel, öltözés, kis körbenézelődés után elvégeztem az utolsó simításokat a rajt előtt: megettem a csokit, megittam a gyümölcslevet, kentem magamra naptejet és bemelegítettem. Egyre gyakrabban néztem az órámra, hogy mennyi van még a rajtig. Éreztem, hogy innen már visszafordulni nem lehet, tetszik vagy nem, de itt félmaratont kell ma futni. Kicsit bizonytalankodva álltam be a rajthoz, hogy ugyan mit is keresek én, a hobbifutó anyuka itt a már ránézésre is futók között.

Több részletben rajtolt a mezőny, ami miatt szerencsére nem volt akkora tolongás az első percekben. Mivel nem kellett kerülgetni a tömeget, gyorsan sikerült ráhangolódnom egy kellemesnek tűnő tempóra. Az 1. kili 6:02-re sikeredett, a 2. szintén ilyesmire. Éreztem, hogy jól megy a futás, nem tűnt teljesíthetetlennek a vállalt feladat és táv. Ráadásul tudom magamról, hogy 4-5 kili után kezdek igazán belejönni. A fordulók kicsit lassítottak, volt belőlük jó sok, több is, mint kellene. Csak futottam, futottam, minden lépéssel közelebb éreztem magamhoz a CÉLt, hogy elérjem azt, amiért hónapok óta dolgozom: félmaratonista lehessek. A verseny előtti 3. fogadalmam a frissítéssel kapcsolatos volt. Az 1. körben nem frissítettem, viszont onnantól kezdve igen. Kezdett egyre melegebb lenni, éreztem, hogy szükségem van a folyadékra. A Sponseo kellemesen savanyú íze különösen jó volt a melegben, és lehet, hogy csak a placebo effektus lépett működésbe, de mintha energiát is adott volna. Fene se tudja, nem szoktam ilyen csodaitalokat inni  Mivel futva képtelen vagyok inni fulladásveszély nélkül, így azokon a frissítőpontokon, ahol ittam, tempós sétára váltottam. Nem érdekelt, hogy rosszabb lesz az időm, csak az vezérelt, hogy meg tudjam csinálni a távot. Rengetegen voltak kint szurkolni, nem sokan érkezhettek rajtam kívül szurkolók nélkül. A Bátor Tábor lila pólós különítménye járt szurkolásban az élen: kereplőztek, hajráztak, biztattak mindenkit, aki csak elfutott előttük. Valahol a 4. km-nél álltak, minden körben türelmetlenül vártam, hogy odaérjek hozzájuk, akkora erőt adtak. Aztán meg kell még említenem egy fehér botos idős bácsit, aki a feleségével volt kint a pálya mellett és végig egy kis sípot fújva biztatta a futókat. Annak ellenére, hogy velem nem volt ott senki, mégsem éreztem magam egyedül, inkább egy nagy közösség részeként.

Teltek-múltak a kilométerek, pont úgy, mint egy-egy hétvégi hosszú edzésen. Aztán 18 kilinél jött a holtpont (ilyen nem szokott lenni a hétvégi hosszú futásokkor), a meleg rendesen fejbe kólintott. Rázott a hideg, a gyomrom mocorgott, éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. A libabőrös karomról csorgott a verejték, cudarul éreztem magam. Enyhe napszúrásra gyanakodtam, mert bár sapkát gondosan pakoltam a hátizsákba, de fel nem vettem. Érzéseim szerint csak vánszorogtam, de egyben biztos voltam, fel nem adom, az már egyszer biztos Csak azon izgultam, hogy a gyomrom ne a legnagyobb tömegben szánja rá magát a kiürülésre (hazáig kihúzta ), inkább valahol az árnyékos fás-bokros részen tegye ezt, ha ez a terve. 19 kili körül megláttam Böbééket a pálya mellett. Iszonyú jó volt, hogy pont amikor a legnagyobb szükségem volt rá, akkor kaptam személyre szóló biztatást. Mentem, vittek a lábaim és a lelkesedésem, hogy most már nem sok van, ki fogom bírni (és a gyomrom is), beérek, megcsinálom. Igazából a gyomrom volt a probléma fő forrása, fáradtnak nem éreztem annyira magam. Ránéztem az órámra és meglepődve vettem észre, hogy a tények mást mutatnak, mint amit érzek: tartom a tervezett tempót, sőt, a tervezett időn belül fogom a 21.1 km-t abszolválni. Ez újabb lendületet adott. 20 kili környékén megint feltűntek Böbéék, láttam, hogy fényképez. Abba bele se mertem gondolni, hogy abban az állapotban miféle kép készülhet rólam.  

Elérkeztem az utolsó kanyarhoz a befutó előtt. Láttam, ahogy az előttem futók beérnek, hallottam, ahogy bemondják némelyikük nevét. Aztán meghallottam az enyémet is. Ahogy átértem a célkapun, magam mögött hagytam a mélypont kínjait és csak örömöt éreztem. Felléphettem arra a lépcsőfokra, amiről eddig csak álmodtam. A chipleszereléshez leültem, de még akkor sem tudtam felfogni, hogy vége, hogy megvan a félmaraton. Ránéztem az órámra, addig meg se néztem, hogy végül mennyi idő alatt futottam le (2:13:59). A tervezett 2:20-on belül értem be. Tudom, hogy van hova fejlődnöm, mégis kicsit büszke vagyok. És boldog, de nagyon!

Akiknek köszönettel tartozom:

- férjemnek, hogy ha néha morogva is, de támogat (az 1. félmaratont az 1. házassági évfordulónkra neki ajánlom)

- kislányomnak, aki 10 hónapja számomra a világ közepe és a legfőbb energiaforrásom

- apának, akinek a fényképe minden versenyen ott van velem végig, és akiről tudom, hogy fentről minden (futó)lépésemre vigyáz

- a barátoknak, ismerősöknek, akik messziről szorítottak, hogy sikerüljön

- Böbééknek a holtponton való átsegítésért és azért, hogy megörökítettek ezen a számomra fontos eseményen

- a Bátor táborosoknak, a vak bácsinak és a frissítőpontok fiataljainak a biztatásért

- a BSI-nek a szervezésért