Hargita - Hegység. A hegyvonulat ami 'megszabja' vidékünket.

'Ezen havas egészen székely s én mint olyan valódi székely góbé, nem állhatok ellent a vágynak, hogy annak e bérczes hazában mindenüvé ellátszó viharos tetejét meg ne másszam...' (Orbán Balázs: Székelyföld leírása, 1868, I. kötet:75-76)

Itt születtem, itt tanultam járni, írni-olvasni, szeretni-dolgozni, itt futok futogatok, többnyire országútakon.

Az 2011-es UB álomba illő teljesítésének mámorában (... igen még tart!), itt a Hargita lábánál kutakodtam a miként tovább lehetőségei között.

S a sors?, a gondviselés? - felajánlott egy lehetőséget: a kezembe nyomta a Pallas-Akadémia Könyvkiadó Erdély Hegyei sorozatának Hargita Hegység című kötetét. Ráadásként pedig jött a székelyudvarhelyi Erdélyi Kárpát Egyesület kiírása.

A szikra lángot fogott. A péntek délelőtti őszi eső még elgondolkoztatott, de mire döntésre juthattam volna, már ismét ragyogott a Nap. Szinte biztatott: készülj, várnak a Központi-Hargita csúcsai.

Tanár Úr kérem én készültem! - mármint logisztikailag... Bringát útra készre, camelback, hátizsákba került minden szükséges. Ja, hogy nem terepcipő illetve más terepezéshez illő cuccban leszek - érdekli a bánatot.

Szombat reggel az ébresztőóra előtt már talpon voltam. Mire kiértem a Piricskéig, már a Nap is rámcsodálkozott: hova teker Ez ilyen korán? A Kalibáskőnél pezsgett az élet.  Az indulás előtti beöltözés után már türelmes kiváncsisággal vártam a friss ismerőst ( Kobra), aki általában többnyire futva járja be a túrát.

Én is így terveztem. Az indulás utáni lankásabb, simább terepen müködött is a dolog. Poroszkálás, beszélgetés, egy pici emelkedő gyaloglása és ismét poroszkálás. Félóra multán kezdtem érezni, hogy ez nem országút: a pulzusom simán 170 fölé bátorkodott.

S egyszeriben bekeményített a 'környék'. Csordogáló csermely locsolta köves kaptató, nyaktörő szekérút, avagy nem tudom minek nevezzem. Útitársam pedig haladt. Én meg 50 perc után leszakadtam. Valahol a Szeles Vesze tájékán.

A Bagolykőre (1679m) vidáman, a kilátás büvöletében másztam fel. Élveztem az erdő csendjét, erőt adott a korábban elindultak befogása. A Csicsói Hargita (1759m) meghodítása után véglegessé vált: nincs több futás. Már hogy is lenne mikor a gyors gyaloglás is 145 körüli pulzust eredményez. Igazi vad környezetben nagyon figyeltem minden léptemre.  A Csompolyon (1680m) már megvolt a negyedik ellenőrző pont is. És innen szépen láthattuk a Madarasi Hargitát is. Mondtam is a pontőrnek: miért nem is 'torony' iránt megyünk?

Azért, hogy a Madéfalvi Hargitát ( 1709 m) is megismerhessem, meg aztán a Rákosi Hargitát (1756m) kész vétek lett volna kihagyni. A sziklás csúcson csak ámultam, s örvendtem, hogy végre itt is jártam. Ide még vissza jövök, döntöttem el már ott iziben. A Madarasi Hargitára (1800 m) már kényelmesebben araszoltam fel. Megpróbáltam a futást is, de a combomba beállni készülődő görcs óvva intett: ma nem legénykedünk.  S hogy nehogy elbizzam magam, a Gyöngyös Kútjához levezető szakasz meggyőzött: van az eddigieknél is nehezebb terep. Itt tudtam meg: csekély egy órával hamarabb járt erre Kobra.

A Madarasi Menedékház fele barátságosabb szakaszt jártam be. A Sugó Panzió teraszán meg terülj asztalkám fogadott: zsiros kenyér, meleg tea, alma, csoki. Mi tagadás: jókor - jól esett.

És innen elkezdődött az ereszkedés. Szekér utakon, legelőkön, erdőirtások közt. Még egyszer kipróbálom a futást - gondoltam. De a combom nem tágitótt. Nem maradt más mint a gyors gyaloglás. Esztena mellett vitt az út. Messziről intett a gazdasszony: jöjjek bátran, szemmel tartja a kutyákat.

Miért nincs egy bot a kezében? szegezte nekem a kérdést... hogy azt is még ne cipeljem, jött a válaszom.

A 8 as ponton szimpatikus öreg Úrak fogadtak. Elbeszélgettünk.

Leereszkedtem a Vargyas patakhoz. Félig szárazon sikerült is átkelnem. Felkaptattam a szembe levő platóra. S itt meggyérültek a jelek. Olvastam az itinert, kerestem a patakot, kerestem a hídat, próbáltam beazonosítani a Csere-tetőt. Megjártam becsülettel a Virágos vészt. S a gondviselés csak elvezetett az utolsó ellenőrző ponthoz. Hogy hány órámba került? Szerintem 2 órányit elfutott az idő.

A kilences pont után felbuzdulva a 'sikerélményen' nekilódultam. És ismét ellettek a jelek. Csak semmi pánik. Vissza az utcsó jelhez és újra. Semmi. De mégis. Hangokat hallok a távolból. Várok. Jön két srác.

Ti is 45- ösök vagytok? Igen. Biztos erre kell menni, mert nincs jel itt egy szemnyi se 1 km körzetében! - próbálok erősködni.

Igen, ez a jó út, a tavaly is itt mentünk. Meggyőztek. Hozzájuk szegődtem.

Így lett ebből a terepfutásnak indult csúcshódításból egy kellemes Túra.

A babgulyás pedig megerősítette, hogy ide illik visszajönni.

S még napvilág sikerült hazatekernem. Azaz becsorogtam Csíkszeredába.

Köszönet a székelyudvarhelyi EKE-seknek a szervezésért.

Köszönet minden Edzésonline-osnak, akik ' rávezettek '  a terepezésre, túrázásra.

U.I. Igéret: jövőre fotoim is lesznek.