Olyan rég írtam már blogot, és talán jó lenne megemlékezni az elmúlt időszakról is. Ne csak folyton a nagy felkészülést igénylő versenyekről legyen szó :-) Sokszor jólesik visszaolvasni az úszástanulás kínlódós óráit tavalyról, és tavalyelőttről... nem is beszélve az első stretching óra nehézségeiről :-)

Hát kedves blogom, az UB óta nem sok mondanivalóm volt, már ami a futást illeti. Sok a munka, bár a lakásfelújítás, ami oly sok energiát felőrölt, végetért, de valahogy a sok-sok kilométerhez nem tudok még visszatérni. Minden porcikám a pihenést, lazítást igényli. Erről árulkodik a 12 óráson Yoyokával végzett bohóckodásom is, valahogy kiestem a ritmusból, kiestem a lendületből... Nem tudom kihagyni a rendszeres kocogást, mert ez a fajta kikapcsolódás kell nekem, de egy óránál többre nem igazán vagyok kiéhezve. Ez talán így van rendjén, de abban biztos vagyok, hogy ez még fog változni, csak idő kérdése...

Ilyen előzmények után aztán egy véletlenből kifolyólag mégiscsak kikötöttem a BéBun :-) A szokásos szerdai kocogásunk a Líviával valamikor szeptember környékén, mikor Gábor, a látássérültek futásának lelkes főszervezője hirtelen nekemszegezte a kérdést, nincs-e kedvem kisérni egy látássérült lengyel fiút a BéBun. Öszeállítottak egy csapatot, sajnos nem volt elég magyar résztvevő, ezért három lengyel is van a csapatban, és közülük csak egyik hoz magával kisérőt. A válasz: hát persze :-) Kértem gondolkodási időt, de semmi értelme nem volt, már akkor tudtam, hogy megyek. Végül úgy alakult, csak három napot tudtam ott lenni, az első két hosszabb, és a záró félmaratonon voltam Michal kisérője. Több, mint négy éve futok már a Líviával, és kisértem már más látássérültet is. Az eddigi tapasztalataim alapján nem igazán tudtam, akartam komolyan venni, hogy tényleg 5 perces tempóra kell felkészülnöm. Pedig de :-) Volt is meglepetés, mikor elindultunk Pellendorfból. Az utóbbi néhány edzés során azért próbáltam gyakorolgatni az 5 perceshez közelítő tempófutásokat, de nem sok esélyem volt arra, hogy ezt hosszabb távon jelen formámban megtartsam. Az első nap nem is volt valami könnyű számomra, visszafogtam Michalt, aki szerencsére türelmes ember lévén nem orrolt meg rám ezért. Sőt, valójában amikor buszoztunk be a pozsonyi célba, akkor egy-egy pohárka bor elfogyasztása után azt találta mondani, hogy "the most important thing, that I am happy, and thank you for your assistance"... másnapra már könnyebb dolgom volt, kezdtem felrázódni, sikerült is jobb eredményt produkálni, és őszintén sajnáltam, hogy el kell hagynom őket két napra. A záró félmaratonon már nem kellett sebességben helytállnom, az egész csapat: 5 versenyző, és az 5 kisérő együtt futottunk, végig egymáshoz alkalmazkodva. Nagyon jól éreztem magam ezen a néhány napon, a lengyelek elképesztő jókedve, és az egész csapat vidámsága feltöltött ...

Most újra visszaálltam a max egy óra kocogásra, de hiányzik a természetben futás, így azért kacsingatok a túrák felé. Az ősz gyönyörű, kár lenne csak úgy hagyni elmenni...