UB 2009. - 26:19:28 :-)
Avagy új PB a tókörön, amiről néhány nappal ezelőtt még álmodni sem mertem volna.
Nem így telt el az elmúlt időszak, az elmúlt félév nem a futásról szólt az életemben. Akik ismernek, tudják rólam, hogy néhány hete kissé pánikba is estem emiatt. Kevés hosszú edzés (szám szerint 6-7 db hosszú futás, amiből mindössze három volt 50 km felett). Hogyan lehet hosszú edzés nélkül nekiugrani egy ilyen hosszú versenynek? Hogyan lehet anélkül odaállni, hogy az ember igazán felkészültnek érezze magát? Ez nem egy sétagalopp, ez nem egy könnyű fun-run. Nem lehet úgy odaállni a rajtvonalhoz - vagy legalábbis nem célszerű - hogy az ember egy picit is kétségesnek érezze a célbaérését. Odaállni úgy kell: KÖRBEFUTOK
No, ez az, ami hiányzott belőlem az utolsó hetekben.
Persze, az fel sem merült bennem, hogy nem indulok el. Túl sok kellemes emlék fűz már ehhez a versenyhez :-) Viszont próbáltam minél reálisabban megközelíteni a dolgot, mely szerint erősen benne van a pakliban, hogy bizony nem érek körbe. Részben, mert hiányoznak az edzésnaplómból a hosszú edzések, és részben, mert nem látom igazán az utat magam előtt, bizonytalan vagyok. Erről meg is emlékeztem dióhéjban egy blogbejegyzésemben, aminek két eredménye lett.
Egyrészt elfogadtam, hogy nem biztos a célba érés. Ami persze soha, semmilyen körülmények között nem biztos, de ez a megközelítés egy picit inkább arra hajlott, hogy megszűnt bennem minden nyomás. Nem volt bennem elvárás saját magammal szemben, és ez valahogy rengeteget könnyített az utolsó napokon. A másik pedig, hogy a kedves futós barátaim elhitették velem talán a legfontosabbat, hogy nem az elmúlt félév edzésmunkája, hanem az elmúlt évek munkája adja meg a fizikai erőt, a többi pedig - azt már minden futó tudja: fejben dől el.
Mire 2009. június 20. szombat 10:00 óra lett, minden összeállt. Teljes nyugalomban álltam a rajtnál.
Az esőre hajló idő azért adott némi aggodalomra okot. Az eső jó, rövid futásokon. Amikor hamar letudom a futást, és átöltözök szárazba. Ez viszont nem olyan napnak indult, amit olyan hamar letudnék :-) Féltettem a kísérőimet is. Nem egy leányálom kerékpáron, bőrig ázva, hideg szélben, egy ultrafutó sebességében tekerni. Szerencsére utolsó pillanatban unokabátyám beszervezett autós kísérőt is egy másik cimborája személyében, így a szárazruha problémája valójában meg is oldódott.
Hűvös időben rajtoltunk, eső eleinte elkerült bennünket. Kellemesen, beszélgetős tempóban gyűrtük a dombokat. A Káli- medence gyönyörű falvait végre meg tudtam csodálni. Tavaly ilyenkor az aszfalt hullámzott a szemem előtt a hőségtől, most viszont élvezhettem a kilátást, bámészkodhattam kedvemre, jólesett a mozgás. És ez így ment gyakorlatilag az első 120 km-en keresztül. Ha valaki szemből nézett volna, azt látta volna, hogy végig mosolygok. Nem fáj, nincs holtpont, jólesik, és élvezem. Közben imába foglalom cimboráim nevét, akik annyit bíztattak, annyit győzködtek az utolsó napokban. Igazuk lett, igazatok lett. A felkészülés bennem volt, csak el kellett hinnem, hogy idén is menni fog. És ráadásul nem emlékszem az eddigi futásaim során, hogy valaha is lett volna egyben futott 120 km mindenféle holtpont nélkül, könnyedén. Így lesz egész a végéig? Hát persze, álmodj királylány :-)
No de ne szaladjunk ennyire előre. Az eső utolért, még a dombokon. Hideg eső volt, erős széllel. A póló, rövidgatya kombináció kezdett kevésnek bizonyulni. Jano intézkedik, fedett buszmegálló híján a kocsi hátulját varázsoljuk gyorsan öltözőfülkévé. Hosszúgatya, új póló, vastag esőálló dzseki lett az új öltözék. Mire Keszthelyre érek nemcsak eláll az eső, de meg is szárad rajtam a dzseki. Megvan az első harmad, eddig jó. Egy valami nehezítette csak a dolgomat, sokat kellett bokroznom. Sosem voltak ilyen problémáim ultraversenyen, de ez egy picit olyan, mintha minden verseny mellé kijárna valami plusz nehezítés, valami extra feladat, amit meg kell oldani. Nekem aznapra ez jutott. Így hát bokroztam, szorgalmasan, zokszó nélkül. Ahol tudtam, próbáltam azért kulturált körülményeket keresni. (A kulturált körülményeknek ára van, Gabesz, köszi a kezembe nyomott 100-ast :-) )
Keszthely után nem sokkal belátni a Balatont hosszában. Olyan arca volt, amit eddig még sosem láttam. A viharosra hajló időben tó helyett leginkább egy homokdombra hasonlított. De a mi tengerünk, és így is a legszebb volt :-) Kár, hogy nem volt nálam fényképezőgép, bár valószínűleg nem tudtam volna olyan művészien megörökíteni, de az emlékeimben megőrzöm.
Eszterék pontján, valahol Berényben jól belakmározom. Minden van, mi szem szájnak ingere: leves, tészta, kávé, a szokásos frissítők mellé. És lelkes frissítő személyzet ugrál körbe, mit adhatnak még. Királynőnek érzem magam :-) Nem ülök le, guggolva lapátolom magamba a tésztát. A leülés nem tesz jót, próbálom elkerülni, ameddig csak lehet. Viszont a guggolás mintha kicsit lazítaná a comjaimat, és jólesik. Illetve csak jólesne, ha nem húzódna tőle a talpamban a sok-sok hólyag, amit az esős szakaszon begyűjtöttem. Persze, a kísérő kocsiban van száraz cipő, de nem akarom, nem akartam lecserélni. A Kayano a legjobb cipőm. Kicsit talán kabala is. Zoknit váltok, többször is, meg babakrémezem a lábfejemet, de a cipő marad. Úgy, ahogy van, vizesen, büdösen, de kényelmesen. A hólyagokat meg elviselem, majd előbb-utóbb úgyis kipukkadnak - így gondoltam akkor.
Jóllakottan továbbloholok, előzgetek, folyamatosan. Meg is jegyezték a kísérőim, hogy az utolsó szakaszon gyakorlatilag csak előzök, és előzök. Igen, tényleg jól megy. Próbálom azért nem elfutni magam, messze még a vége. Nem hagyom a lábaimat, hogy 6 percesen belülre gyorsuljanak. 6:10-6:20 érzésre az a tempó, amit követek, plusz a szokásos bokrozás, és frissítés, így kb. 7 perces átlaggal haladok. Közeledek Boglár felé.
Ez az a pont, ahol tavaly minden jó irányba változott. Akkor a verseny első fele volt számomra borzasztó nehéz, az első felén voltak megoldhatatlannak tűnő gondjaim. Peti, Kazuár, sós krumpli, és Paff. Bármikor eszembe jut, csak mosolyogni tudok. Paff azóta szimbólum. Minden héten legalább egyszer meghallgatom, és az idei farsangi bálon Paff a bűvös sárkánynak öltöztem. Legalább négy órámba telt, mire megvarrtam a sárkányfejeket, de nem adtam fel. Ez alatt egy hosszú edzést letudhattam volna, de Paff sokkal többet jelent. Mint említettem, egy szimbólum :-)
Várom most is Boglárt, nagyon. És nem csalódom. Kapok Paff a bűvös sárkányt. Peti intézkedett, és egy egész kórus verbuválódik össze a ponton. Hihetetlenek voltatok srácok! :-)
Most nem vagyok rosszul, mint egy évvel ezelőtt, nem is időzöm a ponton sokat. Tovább kell menni. Túl vagyok a felén, de még mindig messze a vége. És valahol ez után kezdődnek a nehézségek is. Valójában nem történt semmi különösebb baj. A szokásos bokrozás, már megszokottá vált. Viszont fáradok. Erőteljesen. Most már érzem a hosszú edzések hiányát. Editnek meg is jegyeztem, hogy „nem szokta az eke a szántást” Igen. De hát erre bizony számítottam is. Tulajdonképpen örülhetek, hogy olyan sokáig száguldoztam problémák nélkül. Józan ésszel kalkulálva ennek a fáradtságérzésnek hamarabb be kellett volna következnie. Földvár, Siófok, Világos… nagyon nehezen követik egymást. Siófokon William vár. Kezembe nyom egy paradicsomlevet, és meglepődik, hogy mindet lehúzom :-) Jólesik, tulajdonképpen mindent bevesz a gyomrom. Bokrozás van, de enni kell, mert evés nélkül nem lehet menni. És mivel étvágyam van, bármit megeszek. Aztán bokrozok. De szerencsére már csak Siófokig. Ott ez a művelet végérvényesen lekerül a repertoárról. :-) Edittől kapok vaníliás halvát. Ez is jólesik. Közben kókuszgolyó, és dinnye, majdnem mindenhol. Ja, és a legfontosabb, a mazsola. A legjobb mazsola van a frissítőasztalokon, amit valaha életemben ettem. Nem száraz, apró darabok, hanem hatalmas, húsos falatok. Szinte sehol sem hagyom ki. És lődörgök tovább…
A löszfal tetején Steve családnál elidőzöm kicsit. SK megmasszíroz, közben forró teát kapok. Olyan, mint tavaly Siófokon. Akkor Nyuszi masszírozott, kényeztetett kicsit. Most SK látja el ugyanazt a feladatot. Jól csinálja :-)
Közben rásandítok a kísérőimre, három szemrehányó szempár üzeni hangtalanul: indulni kéne. Kemény küzdelemmel, de talpra állok. Elindulok azon a szakaszon, amit bizony nagyon nem szeretek. Fűzfőig az út hosszú, és nem halad sehová, vagy legalábbis nem közeledik Tihany irányába. A löszfal tetején haladok, Aliga, Kenese felé. A csendes kis utcában minden második házra kiírva: ELADÓ. Ezt a szakaszt mások sem szeretik? De hiszen, a kilátás gyönyörű! Elhatározom, hogy ezt a szakaszt csakazértis megszeretem :-) Eljátszom a gondolattal, melyik házat venném meg. Az eredmény megdöbbent: bármelyiket. Mindegyik házikóban, kis telekben láttam valami fantáziát. Ezek nem a tóparti strandos telkek, de igazi pihenésre alkalmas kis helyek… Máris barátságosabbnak találom a környéket, de közben a talpam hólyagjai egyre elviselhetetlenebbül fájnak, és ez kiül már az arcomra. Nyűgös vagyok. Panaszkodok. Nyavalygok. Önkívületben lecseszem még a kerítés mögött ugató kutyát is. Nehéz, és egyre nehezebb. Beugrok egy bokorba, nem veszem észre, hogy tüskés. Visszafelé nem ereszt. „Hagyjál” - próbálom kitépni magam – „Engedj utamra” Végül csak én győzök, egy-két vérfolttal a bőrömön megúszom a dolgot. Nem érzem már azt a könnyed futást, amit az elején éreztem. Kísérőim is már leginkább messzire elkerülnek. Pedig nem bántom őket :-) Nem kérek többnyire semmit. Hol futok, hol gyalogolok. A futást a keringésem már nem bírja túl hosszú ideig, a gyaloglással viszont sokára érnék be, és már nagyon a célt akarom.
Csopak frissítőponton egy kisbaba vár. Ragyogó kék szemeivel bámul rám. Beszélek hozzá, és tündéri kis arca rám mosolyog. Rám, a piszkos, izzadt, csapzott nénire. Hihetetlen, micsoda energiát, erőt lehet ezekből a pici babákból is meríteni. Máris jobb kedvem lesz :-) Ráadásul kísérőim megállapítják, hogy éppen 24 órája indultam útnak, így megörvendeztetjük új 24 órás csúcsomat, 196,5 km. Király!
Továbbfutok. Illetve inkább csak továbbkocogok. Vagy még inkább, tovább andalgok. Vagy valami hasonló. Váltogatom a futást a gyaloglással, viszont ez a talpam hólyagjainak rossz nagyon. A lépésváltással valahogy másképp terhelődnek, ami plusz fájdalmat okoz. Ezt is egyre nehezebben viselem. Magamban nyavalygok a helyenként kavicsos terep miatt, ami szintén élesen bántja a hólyagjaimat. A Füredről kivezető kerékpárút tervezőjének pedig egyenesen a felmenőit emlegetem. A folyamatos kerékpárutat helyenként megszakítja kb. 80 cm-es kiskocka burkolatú betétekkel, a gyalogosátkelések biztosítására. Hát, aki ezt megálmodta, minden valószínűség szerint életében nem ült még kerékpáron. Belátom, a tervlapon jól nézhetett ki, de kérem, miért valósítunk meg ilyen értelmetlen dolgot! Ez a kerékpárosoknak borzasztó, a gyalogos pedig úgyis ott kel át a kerékpárúton, ahol akar. De, ami akkor a legfontosabb volt számomra, az nem is a kerékpárosok szemszöge, hanem az, hogyan lehetne kikerülni ezeket a borzasztó fájdalmakat okozó kiskockákat. Ahhoz túl széles volt a kiskockabetét, hogy csak úgy átlendüljek rajta, és, ugye az ember 200 km-rel a lábában csak ne váltogassa olyan bátran a lépésstílusát. Maradt hát a fogösszeszorítás, és csendes szitkozódás…
Végre elérem a legutolsó frissítőpontot, Tihany bejáratát. Innentől még egy nagyon kemény szakasz vár, de ezt már élvezem újra. Az emelkedőket sétálom, Böki jön szembe, kísér kicsit, beszélgetünk…Ez a kör már az enyém, megcsináltam újra, 2009-ben is. Nézelődök, elmélkedek. Itt indultunk, frissen, 26 órával ezelőtt, a Balaton szívéből, és ugyanitt ér véget utunk. Megtettem egy kört, egy csodálatos tó körül, mint egy vándor. Miért jó ez? Nem tudom a választ.