Ez a beszámoló messziről indul. Korábbi bejegyzésekben rinyáltam már eleget. :) Volt egy-két zökkenő a felkészülésben. Aztán jött a "szokásos" betegség is kb. 1 hónappal a verseny előtt.

Még a betegség előtt - épp a tapétázás közepén - felhívott Yu. 5 percig szinte csak röhögött a telefonban. Tudjátok, mikor telefonon keresztül már a hangjából is tudjátok, hogy vigyorog. :) Akkor találta ki, hogy ő bizony most úgy futja a maratont, hogy az elején elkísér engem. Megnyugtató gondolat volt, hogy ott lesz velem. :)

Ez után jött a betegség. Futás nuku. Az a március közepi 15 km volt a leghosszabb futásom. Igaz az nagyon bíztató volt. De a köhögés nem akart elmúlni, így kezdtem az egészet feladni lelkileg. Yu persze képletesen folyamatosan rugdosott Debrecenből. :) Na persze, odáig szerencsére nem hallatszott el a krákogásom. :D

Pár nappal a verseny előtt kiderült, hogy Bubó is lassan tervezi a félmaratont, mert elég vacak a térde, így lehet,hogy velünk fut.

Kicsit kalandos volt a Bécsbe való eljutás. A vulkánkitöréssel nem számoltam. Úgyhogy a péntekre halasztott vonatjegy-vásárlás röpke másfél órára húzódott. Nem is sikerült a 6 órás vonatra helyjegyet szerezni, csak a 7:10-esre. Sebaj, egy órával többet lehetett aludni. :D

Közben még egy kedves ismerős kisegített némi euró kölcsönnel. (Ugyanis azt az apróságot elfelejtettem, hogy van chip letéti díj is, amit ugyan a végén visszakapunk, de mégis ki kell fizetni valamiből.) Elrinyáltam neki bánatomat, hogy mennyire nem hiszek én ebben az egészben, s noha ő nem futó, sikeresen megkaptam az elmúlt hetekben a harmadik embertől is azt a roppant praktikus jó tanácsot, hogy csak tegyem egyik lábam a másik után felváltva.

Este otthon még vagy 10 ember telefonszámát regisztráltam a maraton honlapján, hogy kapjanak sms-t mikor elindulunk, meg mikor beérek. (Képzelem mennyire örült mindenki, mikor vasárnap „hajnali” 9-kor egy német sms ébresztette, hogy elindultam. :P)

Kifelé vidámak voltunk. Lámpás, Yu, Zsolt és én 4-esben utaztunk. A szállást délelőtt 10-kor természetesen még nem lehetett elfoglalni, így teletömtük a már akkor sem épp üres csomagmegőrzőt. :) Bevásároltunk, elbattyogtunk az expora, felvettük a rajtcsomagot, majd átmentünk a tésztapartira. Itt Yu megkapta a szép egyedi mezét és az ú cipőjét. :) A fényképezőgép aksija természetesen lemerült,a tartalék meg a csomagmegőrző mélyén pihent. :) Közben folyamatosan próbálta telefonon elirányítani Lacáékat különböző helyszínekre. Ez többé-kevésbé sikerült is. :) Bár amikor már épp eléggé elkezdtük cikizni őket, hogy mindenhova egy óra csúszással találnak oda, nekünk sikerült elkavarnunk a metrókijáratnál, s Laca ért oda előbb a szállásra.

Én közben nagyon-nagyon elfáradtam. Az új munkahely, a lakás és a folyamatos köhögés fizikailag és szellemileg is eléggé leszív. Plusz múlt héten nem igazán sikerült kialudnom magam. Az esti vacsi idejére már alig kóvályogtam. :)

Lámpás még bátorítóan megjegyezte a köhögésemre, hogy most még szabad, aztán holnap nem. De a befutó után, ha megkaptam az érmet már nyugodtan megfulladhatok. :D

Az extra poén a szoba volt. Két éve Nellivel azzal lepett meg minket ugyanez a szállás, hogy egy egyágyas szobába pótággyal raktak be minket ketten. Nemhogy egy nm szabad padlófelület, de levegő sem nagyon volt a szobában. Idén azzal örvendeztettek meg, hogy kétágyas szoba helyett adtak egy franciaágyasat. Laca nagyon rendes ember, de akkor találkoztunk életünkben először. (Mivel 5-ünk közül csak mi maradtunk egy napra, egyértelmű volt, hogy mi leszünk egy szobában.) Utólag ez volt a legkevesebb bajunk az alvás kapcsán. A szembe szobában valami osztálykirándulás féle lehetett, az utca pedig iszonyat zajos volt. Azért nekem sikerült egész normálisan kialudnom magam.

Reggel gyors reggeli, átcuccolás Yuék szobájába és indulás a rajthoz. A kamionoknál találkoztunk Bubóval. Megbeszéltük, hogy semmi értelme velem futnia. Minél lassabb, annál tovább terheli a térdét, így inkább Lámpáshoz csatlakozott. Yunak előre kellett mennie a rajtban a fáklya átadás miatt. Visszafelé pont elkerültük egymást, így egyedül álldogáltam az út szélén. Furcsa, de csak pár perc alatt esett le, hogy 30 000 ember között vajmi kevés esélye van Yunak megtalálnia engem. Már kezdtem felkészülni rá, hogy egyedül kell végigfutni. Na jó! Végülis 15 perccel hosszabb a szintidő, mint két éve. Sikerülhet az egyedül is. Aztán szerencsére előbukkant Yu. Ezt még mindig kész csodának tartom. :) Eszméletlen sokan voltunk arrafele.

Megnyugodtam. Illetve nem is jó szó ez, mert nem voltam ideges. Egyszerűen nem hittem el a korábbi tapasztalatokból, hogy ilyen állapotban, köhögve, ennyire felkészületlenül végig tudok menni. Azt tudtam, hogy 10 km-ig nem lesz gond, 15-16-tól meg már begurulok. :) Idén vizet is vittünk, az 5-6 km-re elég ha bezárnak előttünk a frissítőállomások. A Schönbrunni fordító után pedig nem lehet eltévedni.

Elég egyenletes tempóban sikerült elindulni. 10-11 km-ig teljesen jólesett az egész. A köhögést leszámítva, de ahhoz már annyira hozzászoktam, hogy szinte hiányozna. :) 10 km környékén találkoztunk Tandival, Nicollal és Fruzsival. Nagyon-nagyon jó volt őket látni. :)

11 km utáni szakasztól tartottam kicsit. Erre jól emlékezett Yu, majdnem végig emelkedik 16-16,5 –ig. Csak sajnos arra nem emlékezett jól, hogy utána végig lejt. :D Lejt az. Egy-egy részen. Máshol meg igenis emelkedik. :) Olyan 14 km körül ment el mellettünk a záróautó. Yu rájuk is szólt, hogy de hát baromira benn vagyunk a szintidőn belül. (Igen, de ők a rajt elejéhez képest nézik. Ahhoz képest mondjuk még rendesek is voltak.) Nem ment el nagyon előlem. Párszáz méterre volt végig. Csak sajnos mögötte jött egy másik autó, aki szedte össze a km táblákat. De mindig odaértünk, mire szét tudták szedni. :) A frissítők sem zártak még be, de az utolsó 3-4 km-en kellett a plusz víz ami nálam volt. Pedig a nap nem nagyon sütött, nem volt meleg. A szél is baromira fújt néha. Ennek ellenére nekem sikerült leégnem. :D

Olyan 14 km-től kezdtem azt érezni, hogy ez már versen, nem edzés, és egyáltalán nem az a jóleső futás. Nehezebben vettem a levegőt, kezdtek beállni az izmaim, viszont az ízületeim megkíméltek a hisztitől. Ez a hosszú edzések hiánya ellenére kellemes meglepetés volt tőlük. J 17-18 km után még gyorsulni is sikerült. Enni ugyan nem mertem, féltem, hogy a köhögés miatt könnyebben jön a hányinger, de inni ittam rendesen végig. Itt kezdte Yu mondogatni, hogy bizony ez meglesz 2:57 alatt. Aztán később a 2:53 is reálisnak kezdett tűnni. :)

Olyan 20 km körül sikerült visszaelőzni a záróautót. Ennek úgy megörültem, hogy lendületből begörcsölt a bal vádlim. :D Szerencsére pár lépés alatt rendbejött. Yuval kiteregettünk a hatalmas zászlót, amit hozott nekem és így futottunk a végén, amíg szét nem vált a maraton és a félmaraton útja. Yu szerencsére már nem látta, hogy mikor ráfordultam a befutóra begörcsölt a jobb vádlim. :) Ezt nem sikerült pár lépés alatt elmulasztanom, így ugyan futva, de nem hajrázva, szép nyugisan futottam be a célba. :) Igaz így nem lett 2:53-on belül, de kit érdekel?

A sok-sok segítséggel és a sok-sok közeli és távoli szurkolóval sikerült végre szintidőn belül teljesítenem egy félmaratont. Pedig már komolyan kezdtem azt hinni, hogy én erre nem vagyok alkalmas. Nagyon-nagyon köszönöm nektek a bíztatást és hogy hittetek bennem. (Különösen akkor, amikor én már egyáltalán nem hittem magamban.)

Megkaptam az érmet. (Itt már meg lehetett fulladni. :P Néha közel is voltam hozzá, de azért mégsem. :))

Cuccösszeszedés, regenerálódás, bokorkeresés. Zuhanyzás közben még sikerült Galopp apukájának felhívnia – épp féllábon álltam (már amennyire félmarcsi után áll az ember egy katonai sátorban) és marha boldog voltam, hogy egyedül le tudom venni a zoknimat – a lakásom villanyszerelése ügyében. Szegényt lenyomtam kétszer is, mire sikerült megírnom neki az sms-t, hogy Bécsben vagyok. Utólagos infók alapján megoldották a dolgot, de hogy mit össze röhögtem, hogy ilyen jól időzít. :) Azért ez a sátras zuhanyozós megoldás tényleg elég haláltábor feeling. Főleg a pucér pasik a sátor előtt. (Érdekes, a női sátor majdnem ües volt. :) )

A bokornál találkoztam Zsolttal. Lámpás elé mentünk szurkolni. Nagyon szép mozgással bukkant föl. A kezébe nyomtam a zászlót, hogy legyen mivel befutnia neki is. Első maraton az első maraton vagy mi. :) Aztán befutott Yu is. Sajnos zászló nélkül, mert elhagyta út közben. Közben Lámpástól megtudtam, hogy szegény Bubó 8 km-nél kiállt. :( Nem bírta a térde. Remélem most már rendbejön szegény!

Kis pihi, az elhasznált mindenféle visszatöltése következett majd nekem sajnos menni kellett a vonathoz – ami 20 percet késett. (Próbaidő alatt az ember nem szívesen kér szabit, még ha jófej a főnöke, akkor sem. Így hétfőn reggel jönni kellett dógozni.)

A legnagyobb csoda, hogy nem igazán fájt semmim. Illetve fájt, de nem vészesen. :) És sokkal, de sokkal jobban voltam, kevésbé voltam kikészülve, mint pár éve a Balcsin az első félmaraton után.

Az érem nagyon szép. :) Azzal alszom. :D Meg hurcibálom és mutogatom a kollégáknak. (Legalább még időben rájönnek, hogy az új kolléganő teljesen lökött. :))

A lényeg:

Manó:Bécs 1:1

Félmaratoni PB 2:53:31 hivatalosan is :)