Túrázásról sose írtam még blogbejegyzést. Hát majd most. :) Nem szervezett túráról van szó, csupán néhány barátommal a volt gimimből rendszeresen járunk fel egy Ráktanya nevű helyre a Bakonyba, mert az nekünk jó. Hogy a Bakonynak is jó-e azt nem tudjuk, de a tulaj szeret minket, tehát legalább neki biztosan jó még rajtunk kívül, hogy évente 2-3 alkalommal megjelenünk nála. :)

A november 1-3-dikai hosszú hétvége ideális időpont, főleg ha nem mind volán busszal megyünk, hanem páran kocsival. Mivel a helyszín átlag gépjárművel nem megközelíthető, így egy bizonyos kertben szoktuk hagyni a kocsikat, a tulajdonos pedig lejön UAZzal a cuccunkért. Mi meg általában felsétálunk (bátrabbak és lustábbak felUAZoznak). Ha nincs valami komoly bajom, általában inkább sétálok. Mert a sárból kitolni az UAZt bőven elég azoknak akik rajta ülnek. :) Idén szerencsére nem volt nagy sár, így az UAZ tolást megúsztuk. Az meg teljesen normális, hogy buszindulás előtt 5 perccel felhív az egyik srác, hogy ő azt a buszt bizony lekési. Mi mikor megyünk kocsival és befér-e még. Mondtuk, hogy 20 perc múlva és befér, de választhat, hogy őt kötjük a tetőre, vagy a cuccait. Végül odaért a találkozási pontra és begyömöszölődtünk a jármű belsejébe mind. Azért azt ne bánom, hogy közúti ellenőrzésbe nem futottunk bele, bár én jókislány vagyok és bekötöttem magam. :) Bár nem hiszem, hogy hirtelen fékezéskor bármerre el tudtam volna mozdulni… Kiszállni is csak segítséggel tudtam. :D

Tehát első napi túra, fel Hárskútról (pontosabban a hárskúti kocsmától, mert arra mindig kerülünk egyet) Ráktanyára. Teljesen sztenderd útvonal, némi tócsával, némi emelkedővel, de szép időben. A végén már pólóban voltam, de így is dőlt rólam a víz. :) Fent persze terepfelmérés (mit is hagytunk itt nyáron maradék kaját? Mi az ami nincs és holnap valahogy be kell szerezni, stb…). Az évek óta fent gyűjtött maradék tömény italok nagy részét azt hiszem sikerült első este elpusztítani. :) Nagy társasozást nem csaptunk, főleg beszélgettünk és irdatlan mennyiségű meleg szendvicset gyártottunk. Beszélgettünk sok mindenről, kivéve arról, hogy másnap igazából hova akarunk túrázni és mikor kellene kelni. Meg persze hogy mikor és hol érjük el a megfelelő buszt azzal a két emberrel, akinek másnap haza kell mennie. :D

Reggel valami csoda folytán a banda nagy részének sikerült magától felkelni 8 körül, ami nagyon nem jellemző ránk. De innentől igazából hoztuk a megszokott formánkat. A reggelizés kísérőtüneteként egyikünknek sikerült beleönteni a tejet az egyik evőeszközös fiókba. Miután nagy röhögés közepette kimostuk, nekem sikerült a teáskancsó helyett szintén ugyanebbe a fiókba önteni a forró víz egy részét. :D Mondhatnám, hogy csak tutira ki akartam öblíteni, de sajnos nem, tényleg ennyire béna vagyok (meg ennyire vízköves a teáskanna). Reggelizés közben ketten újra nekifutottak a túraterv összeállításának. Nehezítő körülmény a két ember, akit buszra kellett pakolni, plusz egy kismama, aki nehezebben bírja a túrát, vagyis alternatív rövidítési lehetőségekkel kellett tervezni. Az alábbi beszélgetés részletet sikerült elkapnom:

- Ugye tudod, hogy ezt a verziót egyszer már megszívtuk?

- Igen, tudom.

Nem tudom ez melyik terv volt, de szerencsére nem ezt választották.

Kezdetnek a szokásos terv, így-úgy le Bakonybélbe a kocsmába. Minden egyéb ezt követően. Az út odáig gyönyörű, mint mindig, a kiskápolna környéke csodás, őszi színek mindenhol. Kismillió fotóm van erről a kápolnáról az évek során, mindenféle időben, de még mindig csodaszépnek találom. :) Mondjuk a tartáshibás Szent Gellértről és a félfülű őzről eddig nem volt fotóm. Mindent el kell kezdeni valamikor. :D A kis tóban senki nem akart fürödni, pedig elhangzottak olyan remek felajánlások, hogy ha pucéran beleugrik valaki, akkor a másik is, de ez a produkció elmaradt. Bennem tényleg meg volt az elhatározás, hogy kivételesen kimozduljak a Pénzesgyőr, Hárskút, Bakonybél háromszögből és felmenjek a többiekkel Odvaskőhöz, de az univerzum mást akart. Vagyis amikor elindultunk felfelé mi elszánt kis csapattöredék, pont akkor kezdett szakadni az eső, így további 300 m megtétele után úgy döntöttünk, hogy inkább visszafordulunk. A többiek javára szóljon, hogy nem röhögtek ki minket nagyon a kocsmába visszaérkezéskor. Ennek örömére viszont rábeszéltük az egyik hazautazni szándékozó embert, hogy mégse menjen haza, hanem jöjjön velünk. S innentől megint elkezdték a többiek a „hogyan menjünk vissza”, dinamikusan változó túraútvonal tervezést. Az eső közben természetesen elmúlt, de sötétben nem minden irányból szeretünk szívni felfelé. (Emlékszem én töksötétben hóesésben felfelé botorkálásra az árokban a köveken, avarban, térdig csurom vizesen…) Pénzesgyőr felől viszont a banda 90 %a egyedül, lámpa nélkül és részegen is feltalál. Na igen, a rutin meg az évek. :D Azt viszont a mai napig nem tudom és a többiek sem tudták rekonstruálni, hogy a menjünk át busszal Pgyőrbe és onnan fel gyalog terv hol váltott át gyalogoljunk át Pgyőrbe és onnan menjünk fel verzióra. Pedig bizony ez lett a vége. :) Kellemes plusz 4-5 km lett belőle, fel-le hullámzó úton, rám a frászt hozó fácánokkal, akik fél méterre mellettem gondolták úgy, hogy nekik mostazonnal kell felszállniuk, beazonosíthatatlan fajta növényültetvény mellett, felismerhetetlen forrással (a többiek nem hitték el nekem, hogy már elmentünk mellette és az a 3 kő az út közepén, meg a belőle kicsordogáló pocsolya volt az), szintén dinamikusan változó és színesedő túristajelzésekkel. A régi sárga kereszt valamiért sárga kör lett, majd átváltott piros keresztbe, de nekem csak a narancssárga háromszögnél kezdett gyanús lenni, hogy igazából egy szivárványt követünk és nem a térképet. Nem baj az, a lényeg, hogy az iránya jó volt. :) Pgyőrből meg a kocsmánál csokizás és pihenés után tényleg mindegyikünk feltalált. :) Közben erősen mantráztam magamnak, hogy mennyire jó lesz nekem ez az alapozás majd a későbbi futásokhoz.

Még Bakonybélben folytatta az egyik srác a következő értelmes párbeszédet egy igen tájékozott autóssal, aki nagyon nyújtogatta felénk a nyakát.

- Ne haragudjon, de itt ma milyen találkozó van?

- Tudomásunk szerint semmilyen.

- Akkor miért van itt ennyi autó?

- Mert ez egy elég nagy turista központ.

- De hát esik az eső.

- Igen, de reggel még nem eset.

Szerencsére ennyiben maradtak.

A csapat korábban felért tagjai igen rendesek, így majdnem kész meleg étel és már majdnem elfogyott forralt bor várt minket odafent. Amíg a vacsit befejezték, bevállaltam a hideg víz kifürdését a csőből. A víztakarékosság az víztakarékosság, na. :D

Vacsi közben a tulaj mesélt egy olyan történetet, ami engem akkor és azóta is sokkol. A történet lényege, hogy odafent budi van. Szép zöld, több személyes épület az erdőben. Tulajdonképpen idilli. Igazából elég bénának kell lenni hozzá, de előfordul, hogy beleejtenek ezt-azt. Mi évtizedek alatt csak egy bicskával játszottuk ezt el, de tudjuk, hogy vannak csoportok akik mobiltelefont, elemlámpát ejtenek bele. No, volt nemrég fent egy kislány tábor és az egyik gyermeknek volt egy rózsaszín, zenélő elemlámpája. (Nekem már ezen tárgy puszta létezése is enyhe sokkot okoz.) A gyermeknek sikerült beleejtenie eme tárgyat a budiba, mely tárgy eleme igen sokáig bírta és további 4 napig zenélt a budiban… Ez a történet, meg a maradék italok megadták az alaphangulatot, így az esti tájszótáras játék (van aki ezt idegen szavak kéziszótárával játsza, de szerintünk a tájszótár verhetetlen igazából pia nélkül is) tömény röhögőgörcsbe fulladt.

Vasárnap már a takarítás, hazafele indulás várt ránk. Mi persze ezt is meg tudjuk bonyolítani, minimum egy extrém sporttal, nevezetesen az UAZozzunk le mind a cuccokkal manőverrel. Nekem közben nem készültek képeim. Elég az hozzá, hogy egy 14 éves nálam magasabb kislány ült az ölemben, aki kétrét hajtogatva bírt csak ülni. És akkor mi még jól jártunk, mert hátizsák csak alattunk volt, felettünk nem és senki sem kapaszkodott a lábamba. :D Én fotókat nem készítettem, van aki igen. :) Innen még sikerült 6 fele szakadva szétrohanni, mert páran a buszindulás előtt még fel akartak menni egy közeli kilátóba. A buszmegállóig hátizsákkal végigrongyolás közben felmértem, hogy én inkább a cuccokat őrző csapatban maradok, mert ilyen tempóban futni sem bírtam soha, másrészt hisztiznek a vízhólyagok a lábamon. (Egyébként ez a biztos jele, hogy le kell cserélnem a bakancsomat. 10 éve sose törte fel a lábam. Ja meg a talpa is mintha kezdene leválni. :D ) Igazából megont remekül döntöttem, mert a végén a csapat kettesével fordult vissza az újra eleredő esőben és csupán 3 ember jutott el a végcélig és időben vissza a buszhoz. Közben egymástól elköszönni csak nyomokban sikerült, de sebaj, majd összefutunk még itt-ott. :D

Szóval a szokásos gyönyörű helyen, a szokásos lökött bandával telt egy remek hétvége. :)