Olyan vészesen közel van a május 19-e, hogy már kár is betojni... az utolsó nagy feladat, a Mátrabérc kipipálva, mostmár pihenős bejárások jönnek, meg az egészségügyi gátikörök. Olyan fiziológiás szükségletté vált ez a szokásos 5 és fél km, mint az evés, vagy az alvás. ha nem megyek ki egy nap, máris nyafog az emésztésem, romlik a közérzetem és alapvetően, egy kicsit sem túlozva hülye vagyok.Hosszút futva sokszor eszembe jut, hogy meg kellene keresnem gyerekkori edzőmet és boldogan elújságolni neki, hogy megszerettem a futást... Zilaci is eszembe jut ilyenkor, hiszen ő is tanár, neveli, egyengenti a gyerkőcöket, és ahogy ismerem, beleadja szívét-lelkét. és mivel én is tanár vagyok, tudom, mit jelent egy csillogás a gyerek szemében, vagy csak egy köszönöm-féle szituáció. Igen, valahogy felkutatom Miki nénit. Emlkészem, mikor edzőtáborban voltunk, egész napokat töltöttünk a pályán. Kimentünk futni és nekiindult a csepergés, amiből aztán kitartó esőzés lett, de mi nem féltünk, hogy elolvadunk, ha vizesek leszünk, Miki néni pedig a férje "756-os" méretű kötött pulóvereit aggatta ránk, amiből alig látszottak ki a piszkafa virgácsaink :) Sárváron eszembe jutottak azok a futások, miközben róttuk a köröket a mogorva időben. Talán tényleg azok az évek alapoztak meg egy csomó mindent, amik most kezdenek beérni? Bevallom, egy nagyon hányaveti, problémás tanítvány voltam. Szélsőséges mind a munkában, mind a teljesítményben, egyszóval nem voltam egy jó gyerek. Voltak nyerős időszakaim, de aztán rámjött a beteges alulmotíváltság és egyszerűen gyűlöltem rajthoz állni. Sikertelen voltam és nagyon ügyesn tudtam magam sajnálni... később jött az elköltözés, meg a sokat szidott kamaszkor, szóval védekezésképpen felvettem egy esőköpenyt magamra, amire az volt nagybetűkkel írva: ÉN UTÁLOK FUTNI, HAGYJATOK BÉKÉN!" Tartott ez sokéven keresztül, egészen tavaly előttig, a többit tudjátok.

Szóval itt az idő, hogy odaálljak és megköszönjem...

hüm, egyébként egészen másról akartam írni. De majd legközelebb.