Igen, ott tartottam, hogy új orvost kellett találnom, főleg azért, mert mint kiderült, néhány vizsgálatról kicsúsztam. A barátok itt is segítettek, másnap már a János kórházban találtam magam és szélsebesen nyélbe ütöttük a nyakredő-mérést... egyébként vicces volt, mert szó szerint robogásban mentünk fel az emeletre, aztán ajtó becsuk, doki mondja: "Vegye le a nadrágját, jajj, nem, nem, inkább csak tolja le és feküdjön föl...!" Másik orvos is beviharzik, ő kezeli az uhás gépet, és immár ketten hajkurásszák Kisnyulat, teljesen reménytelenül... Höhö, gondoltam magamban, nem tudják ezek a dokik itten, hogy kivel állnak szemben... :-)) Szóval a gyerek a képernyőn felvillan, aztán eltűnik, majd gunyorosan a hátsóját mutatja, én meg kuncogok, hiába, ez a gyerek már az anyja hasában is körbe-körbe szaladgál...ultrafutó lesz a lelkem, semmi kétség :-) Sietve mennének vizitelni, de izzadva feladják: "Így délutánig itt fogunk hajtóvadászni!" Aztán megkönyörül rajtuk és szépen befekszik nekik a tuti pozícióba, katt! és már kész is volt a felvétel, a gép máris kiköpte az első sztárfotót róla... Bűvöltem nézem, istenem, de jó fej! Tiszta anyja, akkora fülei vannak! :-)) De utána fél pillanat alatt kitessékelnek-, épp csak vissza tudom húzni a gatyámat és zárul mögöttem az ajtó. Nem is mondtak semmit, hogy mi van ezzel a nyakredő-izével, hogy oké-e minden, de bízom benne, hogy úgyis szóltak volna, ha valami nincs rendjén. Hazafelé menet meghánytorgattam (na, nem szó szerint) a kérdést, hogy menjek-e hozzá továbbra is, hiszen nagyon szimpatikus és meggyőző volt az első és egyetlen találkozásunk. Aztán győzőtt a csóróság. Osztottam-szoroztam és rájöttem, hogy egy ilyen kaliberű orvost én nem tudok megfizetni, bármenyire is jót mondtak róla a barátok. Közben a védőnőnél is le kellett jelentkeznem, hiszen ő adja ki az oly fontos terhes kiskönyvet és lát el mindenféle jótanáccsal, szóval neki lehet nyafogni, kételkedni, beszélni akármiről, ami a begyünket nyomja. Ő is nagyon pihenés-párti, szóval bővült az "ellentábor"... magamban sóhajtozok, hogy senki sem ért meg engem. :-((

...És aztán jött egy jó nap. Az én drága háziorvosom, akihez gyakorlatilag sohasem járok, vagy ha igen, akkor telefonon megbeszéljük, hogy milyen igazolást írjon nekem a futóversenyekhez, beugrom a papírért és kész, szóval erről a jó fej emberről tudni kell, hogy ultrafutó... jajj, de vártam már, hogy végre személyesen is tudjunk beszélni!! Úgy el voltam keseredve, hogy bánatomban már a füleimen tapostam. Gondoltam, ha Ő nem segít és nem bátorít, akkor senki sem fog. Tudni kell ezekről a napokról, hogy tetőpontjára hágott a depresszió bennem. Kimondhatatlanul pocsékul voltam, és nem vígasztalt semmi, ráadásul az anyukám is csúnyán megbántott és elszakadt a cérna, csak bőgtem és keseregtem. Szerencsémre van egy nagyon jó baráti házaspár, akikkel remekül kijövünk és mindketten orvos/pszichológusok. És bár nem volt idáig jellemző, hogy a segítségüket kérjem az állapotom miatt, most éreztem, hogy muszáj szakemberhez fordulnom, vagy még lejjebb süllyedek a kétségbeesésben. Aztán az a beszélgetés helyretett. Megkaptam a magamét, hogy épp itt az ideje, hogy végre saját magammal és a babával törődjek, ne mással, de még az anyámmal sem, ha ez ennyire kiborít. És pihenés... nem csak, illetve nem elsősorban fizikailag, hanem mentálisan.

A háziorvosomnak aztán szintén kipakoltam a "szennyest". És figyeltem, hogy közben hogy reagál, és szinte csillogott a szemem attól, amiket és ahogyan mondott. Szépen apránként elmagyarázta, hogy az elmúlt éveim alatt a szervezetem átállt egy nagyon dinamikus és energiatakarékos üzemmódba. Megszokott egy bizonyos  rendszert az edzésmunka-táplálkozás-pihenés viszonylatában és szépen ehhez a rendszerhez alakította az egész apparátus működését, hogy az a lehető legoptimálisabban tegye a dolgát. Aztán jött a terhesség, ami önmagában is felforgatja a szervezetet, hiszen a prioritások felborulnak, minden a gyerek érdekében történik, ő az első. Ha erre a megbolydult szituációra még ráteszünk egy jó nagy lapáttal azzal, hogy az egyéb, az energiaháztartásra vonatkozó szokásainkat is drasztikusan megváltoztatjuk, akkor aztán jön a nagy gebasz! Ahogy az nálam is történt: hirtelen hízás, emésztési zavarok, rossz közérzet, depresszió... A testem duplán nem tudta, hogy mi a manó történik vele. Túl hirtelen volt a váltás és nem tudtam hozzá alkalmazkodni. Ennyi.

Hogy mi a megoldás? Megrágtunk minden lehetőséget, számbavettünk minden szóba jöhető mozgásformát, de leginkább az engem izgató futás-úszás-bicaj-kérdést elemezgettük. Úszás... igen, van veszélye a fertőzésnek, de ez is inkább azokat a kismamákat érinti, akik egyébként is érzékenyek voltak a közös fürdők vizére. Ha idáig nem volt baj, akkor valszeg a terhesség alatt sem lesz, de persze nem kizárt. Illetve az is igaz, hogy vannak kifejezetten tiszta vizű uszik, oda kell menni inkább és a többit hanyagolni. Bringa...  mesélte, hogy az egyik ismerőse még az utolsó trimeszterben is tekerte a hosszú távokat, baj nélkül, de ő eleve bringás is volt. A balesetveszély tényleg fennáll, de ez terhességtől föggetlenül megvan. Az lehet, hogy a pocak egy időn túl már nagyon nyomódik az előredőlés során és ez okozhat kellemetlenségeket, de ezt is csak a kismama érzi igazán. Nekem például tegnap már egy pici nehézséget okozott, hogy a ffi vázon áttegyem a lábam, de megbírkóztam vele, azanyjaúristenit :-) Még azt is hallottam, hogy a mozgás válik bizoytalanná, ahogy haladunk előre a korban, de ezt én egyáltalán nem éreztem idáig. Az elütésről pedig annyit, hogy tényleg nem a legnagyobb körúti forgalomban kell villanatni, ha az ember állapotos. De nekem itt a gát. Eszem ágában sincs a belvárosba menni, főleg, mióta tömeg-fóbiám van és messze elkerülöm a forgalmas várost. És vigyázok, mint állat.

És végül a szívem csücske, a futás (az aikidoról most direkt nem beszélek, az egy külön, egészestét betöltő téma lenne)... képzelhetitek, mit érzetem, mikor az én drága doktorom mosolyogva azt mondta nekem: "Nyúl, te csak fussál nyugodtan...!"  Persze nem hosszúkat és nem kemény terepen, hanem szépen visszafogottan, és pont annyit, amennyi jólesik mindkettőtöknek! Na, hát madarat lehetett volna velem fogatni, pedig Isten lássa lekemet, hogy a káposztáért jobban odavagyok :-)) Én úgy szerettem az én doktoromat, mint még soha egyetlen orvost sem a paciense! és úgy elérzékenyültem, hogy legszivesebben a nyakába borultam volna hálám jeléül, hiába, cillagaim, ezt csak egy futó értheti meg...

És azóta gondolkodom. Nagyon és nagyon sokat. És kitaláltam már, hogy hogyan tovább, de most dolgom van, majd folyt.köv... :-)