Csináltunk egy kellemes kinyúvadós edzőtábort Balatonarácson. Vasárnap reggel indultunk vonattal, lepakolás, pár falatot bekapás, majd futás a Tihanyi-félszigetre. Feladat: a max. pulzus 75-80%-ával futni. A bicikliúton mentünk, szép napos időben, tökéletes komfortérzetben, 8 km után pedig fordultunk is vissza. Húú, nagyon szép volt a Balcsi! Olyan "jajdebeleugranék". És bizony, hiába vittem fürdőrucit, hogy hódoljak a hidegvíz-mániámnak, egyszer sem volt rá idő, hogy megmártsam magam a vízben :( 16 kilivel fejeztem be a napot, Gyalogbéka még ügetett egyet a saját sebességében. nem is csoda, majd' megőrült az én 6-os tempómtól, de úgy kell annak, aki Sárváron 24 órát akar futni, nem igaz?! :)

2.nap: terepfutás a Felvidéken összevissza, egy 20 éves térképpel pikánssá téve az eseményeket. Ha volt jel, az tuti, hogy nem oda vezetett, ahová mi gondoltuk, de az is sokszor előfordult, hogy egyszerűen nem találtuk meg a kívánt utat a megfelelő színnel... vagy megtaláltuk, de belevezetett egy kutyákkal őrzött, bekerített magánfarmba... aztán kikerültük volna, ha nem lettem volna olyan rinyagép, hogy féltem a futógöncömet az ősbokrosba való begázolás következményeitől! És bár megóvtam a gatyámat a kiszakadástól, mégis sikerült összemorgolódni a másik keményfejűvel... hiába, ha két ilyen tökkelütött elkezdi a saját igazát szajkózni! :) Végül egy kisebb kerülővel megúsztuk a dolgot, csak a kedvünk lett időlegesen pocsék, olyan tipikus "teleatököm". Nehéz azért ekkora távon együtt futni a másikkal, főleg, ha ilyen nagy a különbség az utazósebességek között. Viszont engem kötött a pulzushatár, Gyalogot pedig a sárvári felkészülés, azaz a jóval lassúbb, hosszú futás. Viszont a táj lenyűgöző szépsége kárpótolt mindenért. Láttunk például egy olyan erdőmélyi tavacskát, amilyenről csak a mesében hall az ember: szomorúfűzfa-matuzsálemek ölén, kristáytiszta vizű forrásból gyűlt össze, tükrében láttuk a nap ragyogását és a vén fák ölelkezését... mi meg úgy álltunk a partján, mint Jancsi és Juliska a mézeskalács házikó mellett és szótlanul, nem túl költőien néztünk ki a fejünkből. Később befutva egy felvidéki falucskába, bukkant elő a Balaton párás, ködbe burkolózó végtelen kékeszöldje... hüm, gondoltam is magamban, hogy hiába szeretem és becsülöm az otthoni futóterepemet, azért jó néha máshová is kiruccanni. A sejteni vélt sárga jelzésen suhantunk le a félsziget nyelvébe, Sajkodot érintve. Onnan a víz mellett haladtunk, majd miután kifogyott az út a lábunk alól, elkezdtünk felkapaszkodni a hegyre. Kisvártatva szembejött egy piros+ jelzés, majd sok sziklás bukca további színes jelzés kiséretében. "Aranyház", mutatta az egyik és bizakodva, hogy ez nekünk jót jelent, követtük az utolsó nagy szikláig. Húúú, azannyáját, micsoda kilátás nyílott onnan! A lábunk alatt lustálkodott a Belső tó a maga megbolygathatatlan nyugalmával, szemben a Művészteleppel, és persze a megunhatatlan apátság két tornyával. Örömujjongtunk, főleg, miután benyögtem az épp eléhezéssel küszködő Bélának, hogy ott van a környék legjobb fagyizója és tuti, hogy nyitva is van... :) Ami pedig a fagyizást illeti, még sosem csináltam ilyet, főleg, hogy szinte biztos voltam benne, hogy nekem végem lesz tőle. De cukrászda volt, fagyi volt, pénzünk 3gombócnyi... na, törtem is a fejem, hogy lesz ebből kettőnknek igazságos osztozkodás... :)) Aztán Nyúl bedobta a szerencsétlen, vércukortalan ultrafutók sirámát a kiszolgáló hölgynek, hogy a maradék 10 forintunknak megfelelő összegben is kérnénk egy mogyorónyi, életmentő szénhidrátpótlást... lett is ebből 5 szépen meghizlalt fagyigombóc! :)Gyalogot összekapartam, a cikis szituban ugyanis 10 méterre a föld alá süllyedt; na, ő az, aki inkább éhenhalna az aszfaltot nyalogatva, semhogy egy falást kérjen idegentől. Szóval fülig érő szájjal, mit sem törődve a hideg fagylalt összeegyeztethetetlen hűvösségével a februári cidriben, tömni kezdtük magunkba a cukros izét, majd futottunk a szerpentinen tovább. Aztán még hidegebb lett, majd sötétedni kezdett és éreztem, hogy nem érzem az ujjaimat. Régi nyavalya az aktv masszőrkorból: volt egy ínhüvelygyulladásom, azóta pedig nullára csökkent a kezem hidegtűrő képessége, hiába futókesztyű, bundabélés, beépített cirkófűtés... huhukolós gyorssegély, hja és a csuklómat elszorító óraszíj kiengedése (de hüje vagyok, áááá!!!) és ügetés haza, be Füredre. A sétányon már nagyon örültünk, hogy egy köpésre vagyunk a céltól, szóval lehetett a legrejtettebb tartalékokkal is vakmerően, tékozlóan bánni :) És igen, szaladgáltunk a mély kavicsosban, mint a vadlovak! Olyan jó volt megérkezni és megcsinálni!!! (Számított is nekem a 140-es pulzuskontroll!) Aztán ittunk a szénsavas, finom vizű forrásból, megtöltöttük a kulacsokat és a maradék pici távolságot győzelemittasan ügettük végig, belesprintelve az utolsó 100 méterbe... :) Fejesugrás a forró kád vízbe, IGAZI KAJA evése, mit evése, telepofás bezabálása! Közben Beszéltem az Ispivel, vigyorogva újságoltam neki 8óra 35 perc történéseit 10 percben...  Ágybazuhanás-filmszakadás :) Nagyon jó nap volt.

3.nap: 6.30-kor csörgött az óra, de dühkitöréseinket észlelve inkább befogta :)) Azért felkeltünk, és bizakodva nekiláttunk a reggeli futáselőkészületi-rutinnak. Ispi 2 óra lazát mondott, gondoltuk, majd Csopak felé a bicikliúton letudjuk. 1óra oda, 1óra vissza. De 30 percnyi kavarás után megint azon kaptuk magunkat, hogy újra a Koloska- forrás felé tartunk... :) Kicsit nyögtünk közben. Izomláz, azannyaúristenit! Aztán jöttek a tegnap látott csodálatos képek, az üdítően zöld, mohás kövek,  a gyönyörű tisztás a vénséges fűzfákkal és a pici tó a maga titokzatos, magávalragadó szépségével... mi meg ott álltunk és eltörpült az összes izomlázunk, fáradságunk. Nem is tudom megfogalmazni, mit éreztem akkor. Boldog voltam, hogy futó vagyok és része lehetek, bármennyire is kicsiny ez a rész, ennek a csodának, ami ott és akkor körülvett bennünket. Kivételes pillanatban voltam és hálásnak éreztem magam. És nem tudom másként megfogalmazni, csak hogy nagyon-nagyon jó volt. Köszönet Gyaloggaloppnak érte. :)