2 hete, az első bejárásnál történt, hogy sokadszorra sebes lett a melltartótól a hátam. Igen, az én hátam az egy extrém érzékenységű állat, hiába neki a legdrágább sportcuccok, a vastagon bekenés és egyéb megelőző praktikák, hol hatnak, hol nem. Két hete megint a hol nem volt a soros, így jól megszenvedem az utóhatásait. Először csak egy pici göb jött, aztán egyre csak nőtt, mindenki azt hitte, hogy Ó, ez csak egy pattanás! Aztán kezelésbe is vettek, anyám már majdnem a szikét kérte... később gyógyulás helyett ocsmánnyá változott és annyira fájt, hogy éjszakánként nem tudtam aludni, olyan voltam a fáradtságtól, mint aki beszívott. Péntekig bírtam. Aztán bementem a sebészeti ajtón, majd 10 perc múlva egy éktelen nagy lukkal a hátamon távoztam. A doki azt mondta, mehet a Téi Mátra, akár a 42 km is... (?!) És bár szkeptikus voltam, igazából pont azt mondta, amit szerettem volna hallani :) Szóval másnap TM, annak is a 26 km-es szakasza. Vincával, Yoyokával futottuk végig, hallatlanul nagy jókedvben, igazi örömfutást produkálva! Olyan jól éreztem magam közben és utána is, hogy az leírhatatlan, én azt mondom, soha ne legyen senkinek ettől rosszabb futása az életben! :) nade a hátam, ugye. Itthon levettük a kötést és miután mindenki elájult a látványtól, megpróbáltam én kezelésbe venni a sebet. Gondoltam, ha már egyszer sebész akartam lenni anno, mutassam meg, hogy nem tojok be egy kis gennyes micsodától, de azannyaúristenit, annyira a hátam közepén van, hogy biztonsággal semmivel sem tudom kikotorni. Szóval, remélem, hogy javulni fog és nem csak azért, mert hiányzik a kényelmes hátonfekvés éjszaka. saja, nagyon izzadós vagyok, egy igazi törpevízmű, ahogy gyalogbélabá szokta mondani. Az meg kifejezetten vacak érzés, mikor futás közben belecsurog a sós trutyi a hátkráterembe. Szóval bízok, hogy minél hamarabb fogok tudni futni. Hiányzik. A februárom meg úgy tele van feladatokkal, hogy addigra tökéletes passzban kell lennem. Pölö megfutni a Dorog-Szárliget szakaszt, de előtte jó lenne két részletben bejárni, hogy megismerjem a terepet és ne akkor kelljen térképpel a kezemben szerencsétlenkedni. Egyébként ma sikerült nevezni a T100-ra. Nincs visszaút, menni kell, mostmár csinálni kell! Nagyon-nagyon akarom, sikerülni fog! :)

Tegnap megfutottam megint a Dorogig tartó szakaszt, egyedül. Elég vegyes érzelmekkel jöttem haza, talán azért sem írtam azonnal... jobb erre inkább aludni egyet, aztán beszélni. Hát, azt hiszem, kicsit betojtam, talán többet vártam magamtól. Szépen elindultam Csillaghegyről, és lassan, apró lépésekkel felbaktattam a Kevélyre, persze a sipkáját gyalogolva. 1 óra telt el, ittam, megettem egy mandarint, és iparkodtam tovább. A lefeléket kezdem egy picit jobban elengedni, idáig talán túlontúl is visszafogtam, nem szeretem a kontrolálatlan lépéseket, félek, hogy mellécsúsznak. Kutyának ezek a lejtők sokkal jobban mennek, ő levágtat és kész én meg rinyálok és inkább legyaloglok, lásd a Simon halála utáni lefelé szakaszt, amikor a Pilis- nyeregbe jut le az ember, na, azt utálom!
Nagyon figyeltem, hogy az emelkedőket is amennyire birom, inkább kocogjam, mint sétáljam, vagy ha nem megy, próbáltam a gyaloglást is annyira meghúzni, amennyire csak lehetséges... lett is belőle egy állandó 160 körüli pulzus, sőt, itthon vettem észre, hogy vmikor összejött egy 195-ös is, bár annyira azért nem éreztem vészesnek az állapotomat. Mindegy. Vittem egy kis puskát, amire felírtam, hogy mennyi időm van kapuzárásig: szinte az első ellenőrző ponttól kezdve az utolsóg tartottam a 30-35 percet... tudom, ez lófing, ez még kevés a teljesítéshez. Elég csak egyszer elkavirnyázni a sötétben és máris elvész az a picike 30 percnyi előny. 5óra 11 perc lett a vége, a dorogi sorompónál álltam le, ahol újra visszacsatlakozik az út a kékbe. És elfáradtam. Talán az előző esti combgyilkoló aikidó edzés, mondja a mentséget kereső énem, de fenét, egyszerűen gyengék a lábaim, meg a keringésem sem úgy működik, ahogy kéne. Fönt a pilisi szerpentinen már jól el voltam keseredve, hogy csak ennyi telik ki belőlem, aztán megálltam egy pillanatra a legfelsőnél és hirtelen elszégyelltem magam. Én ökör, itt vagyok a két egészséges lábammal, a fenejó életminőségemmel, kint vagyok az erdőben, arcomat a langyos szél fújja, süt a nap, én meg kesergek nyavalyás x perceken, ahelyett, hogy örülnék, hogy futhatok és hogy szép az élet!!! Hát ez lenne a célom, hogy görcsölve elégedetlenkedjek és nyúzzam magam mindig előbbre, többre, gyorsabbra?! Mit mondjak, égett a pofám. Nem láttam a fától az erdőt...
Szóval lazulnom kell. Buddhista-féle nyúl vagyok, vagy mi a manó, mégis nagyon ragaszkodom jelentéktelen dolgokhoz, ahelyett, hogy ezeket a ragacsos szálakat nyisssz! elvágnám. De dolgozom rajta, semmit sem adnak ingyen. Na, ennyi a tegnapi napom tanulsága, finom arcullegyintése. :)

Megvolt az első terepes futásom a csillaghegyi telefonfülkétől a Nagy-Kevélyig, majd le a nyeregig, onnan meg a zöld jelzésen Budakalász-Békásmegyerig. 19 km lett a vége, alaposan megszaggatta a combjaimat a terep, de még egész jól bírják fájdogálás nélkül. na, de majd holnap ugrik a nyúl a káposztásfazékba!

Az idő hihetetlenül langyos, a Kevéyl tetején sohasem tapasztalt módon szélcsend volt, ragyogó napsütésben úsztak a környező hegyek... azért hiányzik a tél.

ja, ronyggyá fáradtak a combjaim, ha még nem említettem volna! :)

... ma nem tudom, mi van velem, de olyan, hogy nem bírom magam kihajtani futni, nem is emlékszem, mikor volt. Nem és nem és nem megy. Kedvetlen, szomorú, kételkedő, semmitsemcsinálniakaró hangulat terpeszkedik rajtam. Tegnap pedig megkaptam az edzéstervem, erre olyan izgatott lettem, hogy éjszaka csak két órát sikerült összealudnom, azt is minek :(  Úgyhogy ma nem futok, vagy talán éjszaka, ha megint nem megy az alvás. A fene ebbe a nagy izgulásba!

Szombaton nekivágok a Csillaghegy-Dorog kb. 40 km-es szakasznak, addig pihenősre veszem a formulát, jövő hétre pedig felszívom magam és hajrá T100!!! Szokni kell a terepet. Tisztességesen gondoskodni magamról, inni rendesen, kézben tartani a dolgokat. Annyi mindenre kell figyelni!

Az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Ma összeültünk a Nagyfőnökkel és megszületett a felkészülési terv. 2 verseny volt az idén, amit nagyon, nagyon, de NAGYON meg akartam csinálni, de annyira közel vannak egymáshoz, hogy Ispi azt mondta: nem. nem szabad kockáztatni, kár lenne túlkínlódva behajszolódni mind a kettőbe, holmi teljesítménykésnyertől megrészegülve. Kell a józanság, és ha nincs nekünk, akkor legyen annak, akire hallgatunk.

No, ez van. Még emésztem a dolgot, de már az órámat átállítottam, most azt mutatja: "132 nap Terep100"...

holnap majd írok, most megyek és befejezem az esti magambanézést így fogmosás után, fekvőtámasz előtt.