Na, ez is elérkezett. Azért csak most kezdtem írni a blogot, mert amikor "futni" kezdtem, még közel sem voltam biztos benne, hogy meddig fog ez tartani. Én valójában egy igazán kitartó lény vagyok, csak nem minden téren. Szóval, egy kicsit még közelebb a 49-hez, mint az 50-hez - futni kezdtem. Mondjuk: futásnak még ne nevezzük, mert az nagyképűség, mindenesetre a jövőm elkezdődött.
Életem első húsz éve - leszámítva a nyarankénti ping-pongozásokat, az iskolai tornaórákat, a középiskolai röplabdázást, valamint Fradi-meccsek rendszeres látogatását, illetve sportesemények tv-közvetítéseinek megtekintését - sportügyileg nem sikerült túl tartalmasra. Még úszni sem tudtam. Futni pedig kimondottan utáltam. Ha lehetett, röpiedzésen is lecsaltam. Arról nem is beszélve, hogy a futás "magányos" sport. Mert a futni-és-közben-beszélgetni állapotot abszolút lehetetlennek tartottam (már tudom, hogy lehet, csak még nehéz). Mitöbb! még bagóztam is.
Életem második húsz évében először is leszoktam a dohányzásról (majd híztam 15 kilót). Megtanultam úszni. Na nem úgy, mint a nagyok, hanem csak a magam örömére: nyak kitart a vízből (majd elzsibbad), mellúszásban, nézelődve, elmélkedve, fél óra alatt max. 5-600 méter, majd kimászva a vízből ott szédelegtem a medence mellett. Mindegy, ha ennyire is, de megy. Ebben az időszakban volt még 10 év tényleg intenzív teniszezés - a mai napig hiányzik! -, télen, nyáron heti 3-4 alkalommal. Rengeteg röhögés (szintén hizlal), egymás szívatása egy-egy jól helyezett ütéssel, meg ilyesmi. Aztán új élet kezdésével ebbe az időszakba még belefért 3 gyerek születése is (jelenleg már 14,5 - 12.5 - 8 évesek), ami - szakemberek szerint - egyenként is felér egy-egy hosszútáv megfutásával. Lehet, hogy itt kezdődött? A második gyerek születése után 1999-ben szerintem az első babakocsis futók között lehettem a Városligetben, amikor is a két és fél hónapos kislányomat még abszolút nem futóbabakocsiban, hanem abban a jó kis ide-odaforduló kerekűben kocogva toltam végig a Libresse-futáson. Aztán még jött pár kiló. Aztán néhányszor elmentem futni. Majd én megmutatom! Első nap: 4 km. Szuper! Második nap 4 km. Marhajó! Harmadik nap 4 km: húderosszulesik! És még fáj is! Hát mazochista vagyok én??!! Aztán otthon maradtam. A páromnak harminc éves futómúltja van (tele félmaratonnal, maratonnal, Ultrabalatonnal, Bécs-Bp. maratonnal, versenyen kívüli hosszútávfutásokkal), mégsem hallgattam rá a fokozatosságot illetően. Legközelebb még poénkodtam is: 4 km? Ugyanmá'! Bármikor lefutom emlékezetből! De mégsem. Aztán jött a 3. gyerek. Az otthonlét.Utána - a sokgyerekes anyukák ismerik a helyzetet - a "házimalac" állapot a márpedig-ételt-ki-nem-dobunk! miatt. Le sem írom, honnan (kiló) indultam június 24-én. Ez végérvényesen szupertitkos adat. A távok azok nem (lsd. edzésnaplóm).
Na. Úgy gondoltam, hogy mivel úgy tűnik, genetikailag nem rendelkezem túl rossz génekkel (a két nagymamám is 84 és 88 évig élt, a nagynénéim is szépkorúak, a szüleim is jól állnak - persze mindkét oldalról vannak veszteségek is), valamint egy átvészelőben lévő lelki válság után az életemet és a harmadik húsz évemet jobbra (ez nem oldalt, hanem állapotot jelez hi-hi) fogom fordítani. Úgyhogy futok. Vagy kocogok. De futni fogok. Folyt. köv.
Utóirat: a teniszről még nem mondtam le.
Na végre, ez is elérkezett. Sok kitartást kívánok. Akinek otthon van egy személyi edzője, annak könnyű dolga van!:))) Köszi, hogy felfestettétek a résztávozáshoz az 50métereket! (gondolom Ti voltatok)