Egyszer azt hallottam, másodszorra már nem olyan nagy szám. Ezt most itt megcáfolnám. Másodjára más. Másodjára már tudod mi vár rád. Tudod már betéve az összes falunevet, a frissítő pontokat, a helyszíneket. Amit nem tudsz, hogy jobban fog fájni, mint az elsőre, vagy sem. Illetve, hogy mikor jön a futás alatt a „kalapácsos ember”. Az ötödik körnél, vagy a nyolcadiknál, esetleg kibírod a tizenketedikig…?

A rutin már dolgozik kicsit. Nem esel annyira pánikba egy 4 óra utáni hirtelen jövő holtpont hatására, hanem elgondolkozol. Volt ilyen tavaly, vagy sem? Ha volt, hogyan reagáltam rá? Ja, így…Semmi gond nyomhatom tovább…

Szóval valami ilyen érzés volt nekem.

Bizony a „rutin” már dolgozott. Azt figyeltem meg, hogy folyamatosan nyugtatom magam, és próbálom hideg fejjel feldolgozni a holtpontokat.

Arra is rájöttem, hogy nem azért sírja el magát az ember a célban, mert fájt, és elnyomtam, és ez sírásban tör ki a végén, hanem sokkal inkább a megkönnyebbülés okozta végtelen öröm és eufória keverékének hatására, hogy „végre megállhatok, vége van”.

De ennyi szentimentalizmus után lássuk a versenyemet belülről.

Az úszás rajtjánál kicsit elaludtam, mert Balázs egy szempillantás alatt adott vagy 5-10 métert. Mérlegeltem, és úgy döntöttem megéri nyomni egy satu 200-at, mert onnantól sokkal könnyebb lesz a lábvizén. Ez így is történt. A második körre viszont már én vettetem be magam elsőként, a nem kicsit meleg gyékényesi bányató sima vizébe. Tudtam, hogy ez csak taktika Balázs részéről, és amint elérkezetnek látja az időpontot kilő, hogy elvigye a legjobb úszóidőt. De kérem ez hosszútáv, itt az úszás csak amolyan bemelegítés. Annak rendje és módja szerint Balázs ott is hagyott 2500 körül. A végére pont egy perccel később értem partot. Nem igazán érdekelt. Illetve végül belegondolva igenis jó volt, hogy idén közelebb kezdtem meg a kerékpározást hozzá, mert így végig látótávolságon belül maradt, így volt kire szívnom magam.

Nagyon simán, és könnyedén ment a keró eleje. Pik-pak Böhönyénél voltunk. Úgy repült az idő és a kilométerek, hogy el sem hittem. Asszem ez azt jelenti, hogy jól éreztem magam és jól ment. Aztán Böhönyénél megkaptam az első kulacsomat a frissítőben. Ez egy élmény volt! Ahogy a számba vettem a szipókás részt, letört az egész, és a fél kulacs izo a bringámra loccsant. Ezután, és néhány káromkodást követően azért elraktam fedő nélkül. Jól jön az még később!

Tulajdonképpen ugyanakkora hátránnyal értem Nagyatádra, amennyi az úszás után volt. Ez biztató volt, és motivált is. Az első kiskör teljesen simán ment, semmi gond. Aztán jött Józsi. 120-nál úgy ment el mellettem, mintha szemből jött volna. Persze hozzá kell tennem, hogy ezen a részen volt a verseny alatt átélt legnagyobb holtpontom. Egyszerűen nem tudtam mi a baj. Csak azt éreztem, hogy elhagyott az erőm. És még 60 hátra volt, plusz egy maraton Kicsit bepánikoltam, de lassan rájöttem, hogy valószínűleg a vércukrom eshetett le. Vagyis nem ittam elég izotóniást. Az egyik kulacsomban mindig egy nagy töménységű cucc volt, magnéziummal és kálciummal megtámogatva. A felismerést követően azonnal magamba döntöttem fél lityit ebből. Aztán lássanak csodát, jobban lettem Innentől semmi extra nem történt a végéig. A depóba, illetve az öltözőbe érve belefutottam Balázsba. Ő már a cipőjét kötötte, amikor én még csak a kompressziós harisnyát szaggattam fel fáradt lábaimra. Annak nagyon örültem, hogy sokkal frissebb érzéssel szálltam le mint tavaly. Ez mondjuk benne volt, egy 3 perccel gyengébb kerósidőbe.

Megváltás, ahogy az ember leszáll a nyeregből és végre elkezdhet egy másik monotón mozgást. Nagyon könnyedén mozogtam az első néhány kilométeren. Egyszerűen élveztem a futást. Ez meg is mutatkozott az iramomban. Az első 2 körön négy percen belüliekkel rohantam. „Na megállj csak!” - mondtam magamba. „Ennek rossz vége lesz, ha nem veszel vissza.” Le is lassítottam szépen tudatosan. Miután magam mögött tudtam Balázst, és láttam, hogy Kulich is legalább 1 kör hátrányban lötyög, szépen economiba kapcsoltam, és csak a periódikus gélfogyasztásra és magnézium utánpotlásra koncentráltam. Majd 21-től kezdetét vette az ironman Innentől elkezdtem vívni a harcot magammal. És én győztem. Azért a 13. kör nagyon nehéz volt, de utána elkezdtem felfogni, hogy lassan vége.

Óriási volt ismét átszakítani a célszalagot, idén már másodikként. Az összidőm pedig egész egyszerűn hihetetlen számomra: 8:42:42!!!

Józsi persze egy másik dimenzió (egyelőre ), de a szlovák Kulichra majd’ negyed órát rávertem.

Így utólag is köszönöm a rengeteg biztatást, szurkolást, segítséget amit elsősorban a klubomtól kaptam, és természetesen a lelkes nézőktől. Azt hiszem minden célbaérkező nevében mondhatom, hogy iszonyúan sokat számít a külső biztatás és segítség.

Idén ismét a Polythlon nyerte a váltóversenyt, csontra azonos idővel mint Major Józsi. Gratulálok csapattársaimnak, és minden debütáló és sokadik ironmannek!