Túl vagyok az év leghosszabb napján. Ilyenkor, egy-két nappal a verseny után esik csak le mekkora dolog is ez az ironman. Semmi más triatlontávhoz sem hasonlítható. Valóban „az ironman a minden a többi pedig csak maszlag”, ahogy azt hallottam valakitől a verseny előtt. Egy ironman-en az ember megismeri magát és a határait.

Egyszerre érzek boldogságot, elégtételt, ugyanakkor ott motoszkál bennem az a kisördög, hogy alakulhatott volna egy kicsit jobban is. Mindegy most már a lényeg, hogy megvan, beértem és bizonyítottam magam felé, hogy a tavalyi kudarc csak megingás volt.

A versenyt megelőző hetet Gyékényesen töltöttem. Ez egyrészről jó volt, mert kicsit kiszakadhattam a pesti zűrzavarból. Másrészről viszont rossz volt, mivel egy hétig ráláttam a teraszunkról az úszópályára, és önkéntelenül is összeugrott a gyomrom minden reggel a felkelés után. Azért jól telt ez a hét, csak az időjárás volt kicsit rossz. A versenyt megelőzően aztán a „nemzetközi helyzet elkezdett fokozódni”, vagy legalábbis a stresszhelyzet emelkedett. Minden egyes nap, amivel közelebb kerültünk a rajt reggeléhez egyre idegesebb és feszültebb lettem. Bevallom rettegtem attól, hogy ugyanaz történik majd, mint tavaly. De tudtam, éreztem, hogy megvan bennem a jó teljesítmény. Sokat készültem, jár nekem, hogy jól sikerüljön! Ezt mondogattam magamban.

A verseny napja.

Reggel 4:45-kor ébredtünk Beával. Egy gyors tészta után aztán elkezdtem pakolni, készülődni. Majd 6:30 körül a helyszínre toltam a bringát. Bedepózás, bemelegítés, wc… :) Majd 7:25 körül magamra rángattam a gumiruhát, és irányba vettem a tavat. Rövid úszás után aztán a rajtvonal mögé álltam. Érdekes, mert az előző napokban akárhányszor erre a pillanatra gondoltam, görcsbe rándult a gyomrom kicsit, de akkor, ott a helyszínen teljes nyugalom öntött el, és kisimult arccal vártam az ágyúdörrenést. Ami egy kisebb fáziskésésben azért bekövetkezett idén is! Innen mintha egy teljesen új fejezett indult volna a történetemben. Innen csak magamra koncentráltam és arra, hogy minden erőmmel a cél felé törjek. Ilyenkor már nincs kétség, csak az erő és a munka dolgozik.

Az úszás rajtja a szokásos volt. Az első 2 perc „csőmax-a” :) után jött az „elönt a sav” érzés, majd 2 perccel később jobb lett. Innen csak arra figyeltem, hogy minél kevesebb energiával haladjak a part felé. Rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy az úszást egyedül fogom végigcsinálni. De ez így volt jó, mert teljesen nyugiba tudtam végigcsinálni, senki nem stresszelt. Az első kör végül pont 24 perc lett. Ez megnyugtatott, és a második „M” betűre kicsit vissza is vettem az iramból. Végül 49:46 lett a 3800 méter. Ez az itteni második legjobb időm. Teljesen elégedett voltam, majd célba vettem a depót. A dombra való felfutás után azonban azt láttam, hogy mindhárom öltözősátor zárva van előttem. Gyors agyalás után feltéptem a baloldali oldalát, és már szaladtam is a bringám felé. Gond letudva.

A bringa első pár kilométerei  az előző évekhez képest sokkal nyugodtabban teltek. Szépen vettem a  fáradtságot, és nem sajnáltam az időt arra, hogy rendesen becsatoljam a cipőt, elhelyezkedjek. Gyékényes végétől azért elkezdtem zúzni. Egészen a csúrgói sínpárig, ahol azt vettem észre, hogy csukva a sorompó :( Ez kicsit kizökkentett, és kellett utána pár perc amíg lenyugodtam, és ismét a hajtásra tudtam koncentrálni. Az arborétumon szépen áthaladtam, és próbáltam nem bedefektelni. A végén a sorompó ellenére már 2 perc volt az előnyöm. Ez ismét lenyugtatott. Azért nagyon nehéz az élen haladni. Főleg agyilag fárasztott le. Érzi az ember a nyomást magán, és önkéntelenül kicsit erősebben hajt. Nagyatádra 1:46:44 alatt értem be. Ez volt az első 75 kili. A következő „Y” alak is teljesen jól ment. Semmi gondom nem volt. Negyed óránként ettem egy harmad szeletet, és az energiaszintem végig egyenletes volt. A második kiskörre kikanyarodva ért utol Joe. Mentem vele pár kilit, de Ötvöskónyitól már megint egyedül haladtam. Itt volt egy holtpontom. Egyszerűen elhagyott az erőm. Olyan volt, mintha kiürültek volna az izmaim. Lementem alfába, és átgondoltam mi lehet a baj. Hamar rájöttem, hogy az előző négy órában csak egy sótablettát ettem. Egyszerűen elfelejtettem. Azonnal betoltam egyet, és láss csodát, 5 percen belül mosollyal az arcomon tekertem tovább az 53/13-at :). Tulajdonképpen a harmadik kör legvége esett a legjobban. Teljesen lazán fordultam a depóba, és olyan harci kedvvel romboltam az öltözőbe, mint előtte soha. Azt elfelejtettem, hogy Bozsó Zoli is elhaladt mellettem 160 környékén. Elképesztő erővel hajtott. Pedig nekem is egyéni bringáscsúcs lett a pályán, a kellemetlen szél ellenére. Hátszél csak Beleg felé volt azon a rövid 5 kilis szakaszon. Az időm 4:35:57 lett. Ha ezt 177 kilire számoljuk, akkor 38,5-ös átlagot nyomattam, ami brutál jó a körülményeket tekintve.

Frissen és felüdülten rohantam ki a futópályára, és bele sem gondoltam mekkora harc áll még előttem. Ami el is kezdődött ahogy kifordultam a park felé vezető útra. Mindkét lábam görcsbe ugrott. Kicsit pánikba estem, hiszen még egy kilit sem futottam le. Próbáltam pozitívan gondolkodni, és sántikálva ugyan, de folytattam a futást. És egyre jobb lett. Hamar eltelt az első 3 kör, és akkor már tudtam, hogy be fogom fejezni. Joe előnye 4 perc körül stabilizálódott. Bozsó Zolit akkora már leelőztem, de továbbra is szemmel tartottam, mert szépen haladt Ő is. Ugyanúgy, mint Vatai Miki, aki szokásos bulldog módjára vetette ránk magát. Azért megnyugtató volt az előnyöm vele szemben, de Miki nagyon stabil versenyző, még nem láttam megtörni. Az 5. kör ment a legjobban. A félmaraton 1:27 körül volt. Ez nagyon jó lett volna a második felére is, de ez szokás szerint nem így történt. A hetedik körtől elkezdődött a leépülés. Szépen ástam magam mélyebbre. Számomra itt kezdődött az ironman. Leírhatatlan mekkora harcot vív az ember magával. Minden zsigerem, minden sejtem tiltakozott a mozgás ellen, csak az agyam valamelyik legmélyebb bugyra mondhatta, hogy „tovább kell menni”. És a testem engedelmeskedett! Ilyenkor kettéválik az ember. Lehet, hogy ez rossz szó, de szerintem test és lélek kettő. És itt megbizonyosodtam róla. Az agyam vitt volna, de a testem már rég megállt. És tudtam, hogy adni kell a testemnek egy kis pihenőt. Nem haragudtam a lábaimra, tudtam, hogy szegények rengeteget dolgoztak eddig. Jár nekik is a pihenő. Belesétáltam 2 percet. Ennyit adtam nekik, hogy magukhoz térjenek. Néztem az órám, és számoltam vissza a másodperceket. Két perc után aztán elkezdtem lassan futni. Ez bevált. Magamhoz tértem. Az utolsó másfél körön pedig egyre jobban lettem. Itt már tudtam, második lettem megint. A célba érés eufóriája idén kicsit elmaradt, mert rögtön két interjút is adnom kellett. A harcom megvívtam magammal, és győztem! Ez a minden!

8:42:51. Beértem, megvan!

Köszönöm mindenkinek aki szurkolt, segített, és akár csak egy jó szava volt felém a pálya széléről. Higgyétek el, rengeteget számít! Nem szeretném felsorolni hány embernek köszönöm, mert nem lenne elég ez a lap. Mégis, aki a leginkább velem volt a verseny alatt, Bea! Nélküle nem jutottam volna a bringa feléig sem. Szuperül frissített, és végig velem volt.

Gratulálok minden Polythlonosnak! Elképesztő csapat! Az említés szintjén. TÖBB MINT SZÁZAN VOLTUNK!!!!!!

Hadd idézzem itt egyik kedves klubtársunkat!