az első maratonomat már áprilisban le kellett volna futnom. az ember lánya ha betölti a 30-at, a fia pedig az első életévét, úgy érzi, hogy olyasmit kellene tennie, amit majd nagymama korában büszkén mesélhet az unokáknak. úgy képzelem, hogy ülnek az unokák a vasárnapi tyúkhúslevesnél, (amit addigra megtanulok elkészíteni) szóba kerül valami a sportról, és én közbeszólok: amikor Keve megszületett, már nem volt időm edzőtermezni, meg falmászni járni, gyerekek. tehát, inkább futócipőt húztam, és kimentem a töltésre, a szúnyogok közé. aztán, nagyapátok vett nekem egy futósapkát, amiben roppant idiótán néztem ki, de igazi futósapi volt, szélálló, meg minden. akkor már novemberre járt. én meg akkor nagyot gondoltam, van már igazi, menő, futósatyeszom, igazán vérciki, csak úgy kocorászni benne, mer' ha az embernek van futósapkája, legalább egy maratont fusson le. nos, igy történt, hogy márciusban félmaratont futottam, majd áprilisban sántikálva toltam a babakocsit, mert olyan frankónak éreztem magam, hogy rögtön, még a verseny hetében egyéni legjobb 8 km-t kellett futnom... hát, így történt, hogy hosszas kihagyás, és tötymörgés után, augusztus elejére csúszott a maratonom. terveim szerint, bőven 4 órán belül akartam lefutni, sőt 3.30-ra, de a melegre való tekintettel azért tettem engedményeket. folyt. köv. aug. 9. után...