Ezt a részt lesz a legnehezebb megírni (tovább is tartott, mint az előző négy együtt) mert még nem tudom, hogy mi is a jövő. Nem arra gondolok, hogy nem vagyok jós, és nem látom előre az eljövendő dolgokat, hanem, hogy még a keretek sem látszanak. Nincs történtet. Olvasni is nehezebb lesz, a végén pedig nincs ott most a happy ending, azt majd mögé kell rakni. De mielőtt belevágok a ködbe, hadd kezdjem azzal, hogy válaszolok a kommentek egy részére.

Nem érdem

Nagyon jól estek a buzdító szavak, sokat jelent még az ismeretlenek támogatása is, az ismerősökről nem is beszélve. De az, hogy van, pontosabban volt egy rossz billentyűm az nem hőstett. Az, hogy megnagyobbodott a balkamrám, az nem eredmény. Az, hogy megműtöttek az nem érdem, és még az, hogy megírtam sem teljesítmény. Ezekért gratuláció, elismerés, pláne tisztelet nem jár.

Hogy ép ésszel végcsináltam, az talán valamiféle teljesítmény, de elsősorban önző érdek. Ráadásul ne úgy képzeljétek, hogy a négy év minden percét ez töltötte be. Rengeteg mindent csináltam, boldog és elégedett életet éltem. Az ember egy idő után megtanul együtt élni (a problémával), és élni boldogan az elveszített dolog nélkül (futás és társai nélkül). Tulajdonképpen az a paradox, hogy a vége felé már úgy néztem a futókat, hogy "na, ilyet se fogok csinálni soha, pedig de jó volt/lenne". Miközben erről végig szó sem volt, csak ilyen jól sikerült a vágyat eltemetni.

Célok

Amikor a futást abbahagytam, akkor nagyon világos céljaim voltak, világos terveim, ezekről korábban írtam. Viszont mindenek előtt picit muszáj filozófiai síkra vinnem a gondolatmenetet, és írni arról, hogy mit gondolok a célokról. Vigyázat, a nyugalom megzavarására alkalmas sorok következnek!

Általában azt gondolom, hogy a célok nagyon káros dolgok. Nagy eredménynek tartom, ha valakinek nincsenek céljai. Egyszer venni egy ilyen autót, egyszer elutazni ide, ilyen házban lakni, 20 kilót leadni, maratont futni, ezek úgy gondolom, káros célkitűzések. Csalódást okoz, ha nem sikerül elérni, elvtelen kompromisszumokat szül az oda vezető út, és nem okoz valódi kielégülést a megszerzésük. Fogyasztói célok. Házat, gazdaságot, péniszméretet, maratonletudást fogyasztani mind-mind káros. A merj álmodni hazugság, amely az álmaikat el nem érő tömegek butítását szolgálja, reményeik és mások ígéretének mókuskerekébe tartja.

Bármilyen elcsépelten hangzik is, attól még nem kevésbé igaz (lásd pl. "Ne ölj!" esetét): az út a fontos, nem az, hogy hol a vége. Szerencsére vannak más típusú célok, amelyek nem kergethetők csak csinálhatók. Ezek nagy célok, és fontosabbak, de nem szokás őket kitűzni. Pl. hogy jobb ember legyek - kezdjünk egy erős példával. De ilyen cél az is, hogy kiegyensúlyozott, boldog és egészséges életet éljek. A futással kapcsolatban ezt úgy fogalmaztam meg, hogy az én célom egy 70 évesen lefutott maraton. És itt nem arról van szó, hogy 70 évesen le kell futni egy maratont. Nem, itt egy támaszkodási pontról van szó. Ez nem olyan cél, amely szédít, hanem olyanról, ami segít. Segít döntetni. Ha így vagy úgy edzek, ezt vagy azt teljesítem, akkor az segít, hogy 70 évesen maratont fussak, vagy csökkenti a lehetőségét? Ez mindig segített dönteni, még akkor is, amikor nem volt (tudott) kardiológia problémám. Minden futónak járna egy ilyen mankó, avagy túrabot, mindenkinél önmagán áll, hogy felveszi-e. De az elhízottnak, a dohányosnak, akiknek nagyobbat kell teljesíteni, mint nekem, aki csak simán futok, is ott van a lehetőség, hogy efféle kapaszkodót használjanak.

Nincs itt valami ellentmondás? Nem kéne mentegetőzni? Mert, aki figyelte a korábbiakat, az tudja, hogy maratont terveztem, aztán T50-et és még mindenfélét. Ezek nem célok? Számomra ezek lépcsőfokok voltak, tájékozódási pontok. De mindig a készülés, vagy a teljesítés volt az igazi cél, sosem a megszerzés volt a lényeg. Ez lehetne önbecsapás is, de amikor valami nem jött össze, akkor mindig eljött az igazság pillanata, mert nem volt rossz érzésem. Amikor naponta edzettem, akkor pedig jól éreztem magam. Amikor a szívem miatt leálltam, akkor sem a maraton teljesítését sirattam, hanem az életmódot, amivel a készülés járt.

Amikor ezt az egészet átgondoltam jöttem rá valamire, amit sosem teljesen értettem. A futásban a Szent Grál a maraton. Vagy tágabban, az állóképességi sportolásban az Ironman. Ezek a távok milliókat motiválnak. Valahogy engem mégsem ezek ragadtak meg. A maratont csak egy nem olyan fontos, de érdekes lépcsőnek gondoltam, IM-et pedig nem akartam teljesíteni (persze messze is voltam tőle). Pont azért nem izgattak elégé, amiért sokakat nagyon is izgat? Túlságosan olyanok, mint egy cél. Túlságosan dupla vagy semmi. Nem kell efféle feszültség, szerintem félrevisz a lényegtől. Futni kell, meg úszni, és olyan célokat kitűzni, amit 90%-ban teljesíteni tudok. Vagy olyanokat, amitől minden jobb lesz.

Mindaz amit írtam a saját céljaimra vonatkozik. Más teljesítményét nem ítélem meg, pláne, ha nem ismerem. Lehet, hogy valakinek más kapaszkodókra van szüksége. A maratont vagy IM-et teljesítőket nagyon tisztelem. Hogy ők mit gondolnak a saját céljaikról, azt ők tudják, és ők jól tudják, én pedig nem tudhatom. Tanácsként azért mindenkit intenék a céloktól, óvatosan velük, de nem intenék senkit a mindennapoktól, mert azokban sok az öröm. Főleg, ha fut az ember.

Kérdések

Felelnem kell néhány kérdésre, mondom sorban:

Vajon mikor kezdhetek el futni? Nem tudom, az orvosok sem mondtak határozott véleményt. Úgy gondolom, hogy lassan elkezdem, de nagyon lassan, és nagyon óvatosan.

Szabad-e úgy terhelni a szívet, mint korábban? Vajon károsodott-e a tágulás által? Azt hiszem nem. Az orvos szerint nem. Félévente nézik. Ha baj van, észreveszik.

Nehezednek a kérdések.

Az állóképességi sportokban, már kezdőknél és rövidebb távon is, de egészen az ultrákig ott van az, amikor összeszorítod a fogad és mész tovább. Lehet, szabad nekem ezt? Ez nagyon nehéz kérdés. Jól emlékszem, amikor a Hegyvidék félmaratonra 2008-ból. Jól ment, de valamit elhibáztam. Lehet, hogy nem tiszteltem elégé a terepet, PB-t akartam terepen, lehet, hogy simán elfutottam versenyezve a barátaim alkotta váltóval, lehet, hogy valamit elrontottam előzetesen, de lehet, hogy a szívem jelentkezett. Nem tudni már, és nem is fontos. De arra jól vissza tudok gondolni, hogy a célban totál kész voltam. Pontosabban kb. 17-18 km-nél haltam meg, addig jól ment. De ott nagyon. Az utolsó 1 km-en vonszoltam magam. Egy csinos nőnemű barátot kellett volna tartani váltóban, még ez sem számított semmit. Így néztem ki a célban:

Jól látszik, hogy a célvonalon nem bírtam átfutni.

Aki még követ, az tudja, hogy ez itt nem élménybeszámoló, hanem egy kérdés. A kérdés az, hogy ha jövőre vagy 2015-ben kerülök ebbe a helyzetbe 18 km-nél, akkor mi van? Menjek tovább?

Lehet netán mindig úgy futni, hogy csak a flow, csak a röpülés? Én elégé hiszek a pain nélküli gainben, de még én sem gondolom, hogy nem kell néha akaraterővel továbbmenni. Rossz szenvedésem sose volt, csak jó :) De szabad ezt? Hogy kell ezt ezután?

Lehet csinálni/teljesíteni olyan edzéstervet, amelyik mindig csak nagyon finom részeket tartalmat? És lenne kedvem azt csinálni?

Nem arról van szó, hogy a futó a fájdalmat keresni, nincsenek ilyen vágyaim. De vegyük azt, amikor résztávoztam, és gyorsan kellett futni. Kapaszkodni kellett nem egyszer, hogy a tervezett, gyors tempó meglegyen. Szabad kapaszkodni? Lehet nem kapaszkodni? Érdemes? Kockázatos?

Fogok-e maratont futni?

Ha azt mondanám: nem, akkor anyukám nagyon örülne. De szerintem nem. Nem vonz, semmi olyan nem vonz, ami messze van. Pl. egy szigetkör sincs közel.

Akkor most mit is fogok csinálni?

Elkezdem a kezdők edzéstervét. Bár többeknek ajánlottam, és még segítettem is benne, de magam sosem csináltam a klasszikus futás-séta-futás tervet. Pár nap és jön az 1 perc futás 2 perc séta sorozat. Izgi!

Elkezdek újra úszni, még szűk 2 hét és legálisan mehetek vízbe. Kihasználom az alkalmat, és újratanulom a technikát. Az amatőr mezőny szintjén tűrhetően gyorsúszom, de van sok keresnivaló a vízfekvésen.

A közvetlen cél egy szigetkör, és reális is lehet év végére, de ez sem érdekel, hogy meglegyen, mert az elején hiperóvatos leszek. A gain nem érdekel, a painn egyelőre 0-ra állítva, a sport végre elindul.

A végére magam motiválására berakok egy képet a legjobb triatlonomról, a 2009-es Vasi Vasemberről. Most azt gondolom, fog készülni még ilyen, és nagyon izgalmas ezt gondolni, mert ezzel rengeteg érdekes dolog jár együtt. Meg fogom írni.

Az előző részben eljutottunk a műtétig, és sok fordulat után eldőlt, hogy ki műt, és mikor.

Műtét előtt

A közvetlen a beavatkozás előtt, műtét részleteinek tisztázásakor egy fontos csavar történt még, szerencsére jó irányba. Talán emlékeztek, hogy a billentyűplasztika/csere mellett az aorta kezdeti szakaszának cseréje is programba volt véve. Ennek oka, hogy a rugalmas ér a probléma miatt fokozatosan a csőforma helyett inkább tulipánra kezd hasonlítani, és ezt műérre kell cserélni. A dolog nehézsége, hogy rögtön a billentyű fölött van „bekötve” az aortába a két koronaér, amely magát a szívet látja el friss vérrel (roppant logikus megoldás). Ha cserélik ezt a szakaszt, akkor ezeket az ereket le kell vágni és a műérbe bekötni. Ez lehet a műtét legnehezebb része, de semmiképp sem könnyítés. Viszont az utolsó vizsgálatok alapján a sebészem úgy látta, hogy lehet, hogy meg tudja tartani az eredeti aortát, mert annyira nem nagy a tágulás. Elmondta, hogy ez csak akkor sikerülhet, ha a tágulás szimmetrikus, mert a plasztika csak így fog sikerülni. De ha kihagyható, az nagyon nagy előny, nagyban egyszerűsíti a műtétet.

Meg is volt beszélve, hogy anyukám a műtét után, amint eszemnél vagyok, két dolgot közöl: Sikerült-e a plasztika, vagy műbillentyű lett. Illetve kicserélték-e az aorta elejét, vagy meg lehetett tartani.

Az eredmény

A műtét nagyon jól sikerült, nem volt nagyon hosszú (3 óra), ugyanis bejött, amire korábban remény volt, és valóban nem kellett az aorta elejét kicserélni, megoldható volt a mostanival a további jó működés. A másik legfontosabb, hogy sikerült a plasztika, nem volt szükség műbillentyűre. Azaz a két legfontosabb kérdés (pontosabban a túlélésemmel együtt három) jól végződött.

Azonban voltak nehézségek, lássuk ezeket! Mindkét nehézség lényege, hogy a modern képalkotó eljárások sem tudnak megmutatni mindent, végül a kinyitott szíven látszik a teljes kép.

Nem szokványos, de működő

Az első probléma abból adódott, hogy az ilyen rendellenességnél (két „vitorla” vagy orvosi szóval tasak a három helyett) mindig nehezítés, hogy nem egy sztenderd állapotot kell visszaállítania az orvosnak, hanem valami egyedit, ami működik, és ez rögtönzést is jelent. Esetemben azt tapasztalta, hogy az egyik tasak a másik alá fittyed, és az a rész meg is van vastagodva. Ez két dolgot is jelenetet. Egyrészt a múltban sem zárt soha teljesen jól, valamekkora visszaáramlás születésem óta volt (ez persze nem jelent feltétlen nagy visszaáramlást a 2009 előtti időkben). Másrészt, és ez a fontosabb, ezt a megvastagodott részt nem lehetett a plasztikához használni, ki kellett vágni. Ezzel viszont már nem maradt elég anyag a plasztikához.

A plasztika eleve úgy történik, hogy a lyukat, amit a billentyű lezár, kisebbre veszik (egy Gore-Tex fonallal húzzák össze), mert a fityegő billentyűt feszesebbre kell húzni, de ezáltal a két tasak csak kisebb lyukat tud lezárni. Valahogy úgy, mint a képen:

Nálam viszont a megvastagodott rész levágása miatt hiány mutatkozott. Ha ide valamilyen mesterséges anyagot raknak be, akkor ott ette meg a fene az egészet (lásd a műbillentyű hátrányai). Ezt a helyzetet a sebész úgy oldotta meg, hogy a szívburokból vett le darabokat, és azzal "stoppolta" meg a billentyűt. Nem értek a műfajhoz, de ez nekem bravúrosan hangzik, vagy legalábbis a többségünk hirtelen nem ezt csinálná, ha belecsöppenne egy szívműtétbe.

A műtétem óta jutott a fülembe, hogy a korábban említett német sebész valóban nagyon sikeres, de nagyon megválogatja a pácienseket, azaz problémás esetbe nem megy bele. Nem tudom, hogy hogyan döntött volna a műtőasztalon. Úgy érzem, hogy az én sebészem jól döntött.

Ráadásul jól is hajtotta végre a döntést. A billentyűhiba miatti visszaáramlást 1-5-ös skálán mérik. Nekem a műtét előtt 4-es volt. Általában a teljes megszüntetés nem érhető el (korlátai vannak pl. hogy mennyire lehet kicsire húzni az előbb említett lyukat), ezért 1-est céloznak meg, mint végeredmény. Nálam sikerült a 0. Azaz semmilyen visszaáramlás nincs. A szívem szó szerint jobb, mint valaha.

Vékony anyag

Említettem, hogy két nehézséggel is szembesültek a műtőasztalon, az elsőn túl vagyunk. A második még komolyabb volt. Az derült ki, hogy a szívem (a bal kamra) annyira kitágult, hogy nagyon elvékonyodott a fala. A sebész elmondta, hogy az egyik legnehezebb műtétje volt, mert annyira vékony anyaggal kellett dolgoznia. (Amennyire megismertem az utóbbi hetekben, igen egyenes ember, nem magát fényezte ezzel.) Szerinte a 24. órában voltunk.

Ismét vissza kell csatolni az október óta tartó huzavonához: úgy néz ki, nagyon jól döntöttem végül, nem csak az orvos személyét illetően, de abban is, hogy nem várok még másfél hónapot, egy bizonytalan dologra, mert volt ilyen opció is. A végén nem véletlen éreztem, hogy nehezen megy a lépcsőzés, ott már igencsak éles volt a helyzet ezek szerint.

Azonban mindkét nehézség ellenére tökéletesen sikerült a műtét, így én is visszatérek a jó dolgokra, főleg a jövőt illetően.

Teljes gyógyulás

A műtét eredményeként a sebész szerint teljes gyógyulás várható. A nagy tágulat miatt, és mert a szívemnek, szervezetemnek meg kell szoknia az új felállást, hat hónapot mondott, mire üzemszerűen működik majd. Várható, hogy tökéletes lesz, a tapasztalatok szerint a tágulás és a vastagság is helyre fog állni ebben az életkorban. Ez nem azt jelenti, hogy addig rossz a szívem, csak azt, hogy addig óvatosabbnak, türelmesnek kell lennem.

Viszont utána szerinte csinálhatok bármit, bármit, ami jól esik, akár maratont is futhatok. (Az más kérdés, hogy akarok-e, de ez nem a jelen témája.)

Szegy

Az ilyen műtétek másik nehézsége, hogy elvágják a szegycsontot, és arra vigyázni kell a műtét után. Lassan forr össze, és volt itt olyan beteg, akit azért műtöttek újra, mert nem vigyázott rá. Nekem ebben is szerencsém van (illetve ez a sebész kezét is dicséri), mert nem vágták át teljesen, csak félig bevágták. Azt feszegették szét (fájt is utána a hátam, vállam), és azon a lyukon csinálta meg a műtétet. Tényleg le a kalappal. A szétszedett részt 3 dróttal, 5 hurokkal összefogták (ezek bent maradnak), és olyan hosszú ideig voltam itt a kórházban (erről később), hogy már össze is forrott a csont. Egy ideje nem fáj a köhögés, a nevetés és még a legrosszabb: a tüsszentés sem.

Ezzel együtt az egyik orvos azt tanácsolta, hogy egy évig ne emeljek, ha lehet, a gyerekeimet se. A sebészem szerint emelhetek. Én neki hiszek, de nagyon óvatos leszek. Igyekszem majd minél kevesebbet emelni egy évig, de nem lesz teljes absztinencia.

8 hét szívás

A műtét tehát remekül sikerült, de a kórházi tartózkodás már kevésbé. Nagy pechemre kaptam a műtét alatt egy fertőzést, ami miatt két hónapot voltam bent. Nem tudom, és nem akarom részletezni, de ez elég nagy szopás. :) Ráadásul a nehézségén túl végig arról szól a fertőzés kezelése, hogy ilyenkor hajlamos a frissen műtött billentyűre, a szívre rámászni, ami miatt akár az egész mehet a kukába. Nagy volt a kockázat, rejtélyes a kórokozó, de csak vége lett. Sok kellemetlenség, sok lázas nap, erős antibiotikumok. Máshova megírtam a két hónap kórház alatti élményeim, de annak már tényleg nincs köze a sporthoz, lényeg, hogy augusztus 7-én végre hazajöhettem. Novemberben nézik meg ultrahanggal, hogy mennyire ment vissza a balkamrám.

Itthon

Itthon szembesültem vele, hogy a műtét, de feltehetően a megelőző időszak, és 2 hónap ágybanfekvés (egy 30 méteres körön tudtam az emeleten sétálni, ha nem volt lázam, semmi levegő, semmi napfény) után igazán gyenge vagyok. Első napokban 100 körüli nyugalmi pulzusom volt, ami szép lassan 80-90-re ment vissza eddig. Feljönni a másodikra lassan sem könnyű, és a séta is fárasztó, le kell ülnöm rendszeresen. De minden nap jobb lesz.

Itt a történet vége. Vagy pontosabban eleje.

Vége a múltnak, itt vagyunk a jelenben. A hűséges olvasók kapnak még egy részt, amelyben a jövőről is elgondolkodok.

Érkezett egy kérdés az előzőekhez kapcsolódóan: a billentyűm fejlődési rendellenesség miatt kétosztatú, ilyen volt, ilyen is marad. Azonban eredetileg egy ilyen billentyű is zárhat elég jól, csak sokkal hajlamosabb egy idő után már nem jól zárni. A balkamrám (nem tudjuk pontosan, de) feltehetően nem volt nagyobb régebben, csak az utóbbi időben nagyobbodott meg, ahogy a sporthoz szükséges mennyiséget pumpálta. Lehet, hogy a kamaszkori sportolásnál még jobban zárt a billentyűm.

A második részben kiderült mi a bajom, és a várakozás lett a következő hónapok, évek programja. Itt folytatom.

Csakazért is futás?

Próbáltam picit befeszülni a professzorral való beszélgetésben, hogy mi lenne, ha mégis futnék picit. Elmagyarázta, hogy mindenkinek javasolják a sportot, még a transzplantáltaknak is (azóta figyeltem munkásságát, nagyon sportpárti), de nekem most nem. Minél kisebb volumen, annál tovább bírja a szívem így. Végül azt mondta, hogy jó, akkor 120-as pulzus alatt fussak.

Betartottam az absztinenciát addig is, de ha egyszer azt mondja, hogy lehet, akkor fogtam egy pulzusmérős órát, és másnap lementem 120-as pulzus alatt futni. Erről aztán kiderült, hogy szinte lehetetlen. 7 hónapot kihagytam, nem jó a szívem, így a 120 pont egy olyan határ volt, ami annyira idegesítően lassú, hogy nem ment, képtelen voltam edzeni. Konkrétan gyalogolva érdemben gyorsabb voltam (kisebb pulzussal). Szenvedtem pár hétig, de abbahagytam.

Megpróbáltam váltóban egy 7 km-es távot futni a maratonváltón. Szomorúan tapasztaltam, hogy mennyire visszaesett a teljesítőképességem. Nagy szenvedés volt, pedig 130-as pulzust is megengedtem, mondván verseny. Rossz volt.

Próbáltam a futásban maradni úgy, hogy sokat olvastam, TF-es tankönyveket, mindenféle témakörben, alapok (anatómia stb.), edzéselmélet és társai. Kerestem olyan futót, akit segíthetnék játszásiból. Találtam is meg nem is. Valójában, aki már futott, és elkötelezett volt, annak megvoltak a saját elvei, nem igényelt többet, csak pár havonta pár kérdés megvitatását, aki pedig nem volt elkötelezett, az hamar abbahagyta, aki pedig egyik kategóriába se esett, azt valamilyen sérülés vitte messzebb a sporttól. A tanulság számomra, hogy sportot kezdők edzésénél nem edző és sporttal kapcsolatos tudás kell, hanem prófétai és marketinges képességek, azaz győzködés. Az meg nem izgat. Azért így is büszke vagyok egy barátomra, aki ez alatt jutott a 0-ról egy félmaraton közelébe, azóta is fut, félmaratonnyi kiló leadása után.

Végül felszámoltam minden kapcsolatot futással, triatlonnal. Abbahagytam a fórumok, cikkek olvasását, és a társak motiválását is takarékra tettem. Egy kapocs maradt: a Szigetfutás szervezését már főszervezőként vittem tovább. De ez társadalmi munka, részemről nem sport. Azért mindig ott motoszkált, hogy kinevelek pár szervezőutódot a feladatra, hogy egyszer majd én is futhassak.

Macikávék

Tehát tudomásul vettem, hogy nincs állóképességi sport. Azért kerestem pótlékot, vicces rész jön:

- Elkezdtem sportjelleggel játszani egy 95-ből származó, eredetileg amigás számítógépes játékot (Sensible Soccer), amely minden idők egyik legjobb ügyességi játéka, így a mai napig élő Vb, nemzeti bajnokságok stb. vannak, élőben és netes játékban is. Elég tehetségtelen vagyok a játékban, de sok gyakorlással, kitartással egy magyar bajnoki bronz összejött egyik évben az egyik verseny, ennek értéke nem olyan magas: nagyjából 10-12 magyar versenyző van. Nemzetközi szinten egyszer eljutottam a legfelső osztályig (az már több százas mezőny), de ahhoz még kevés volta, hogy azzal tudjak valamit kezdeni. Igen, egy számítógép előtt ülünk, de sport ez is. :)

- Elkezdtem sakkozni, amiben még tehetségtelenebb vagyok, de az a baj vele, hogy sakkban nincs amatőrsport, nincs tömegsakk, és az a kis kör is hamar feloszlott, ahova jártam, amikor a pár mester realizálta, hogy a résztvevők nem tehetségesek, és pénz sem lesz a dologból.

- Végül elkezdtem tai-chízni, annak is az ezoterikus maszlagtól tisztított változatát http://www.taoistataichi.hu/, amely nagyon bevált, mint mozgásforma, mindenképp folytatni szeretném az állóképességi dolgok mellett.

Sensible, sakk, tai-chi. Mindet élveztem, a szélső kettőt fogom is folytatni, de nagyon távol voltak attól az érzéstől, mint amikor a szokásos esti futóútvonalamon köszönök a minden este utamat ugyanott keresztező sünnek, vagy amikor egy kellemes lejtőn suhanok a Börzsönyben.

Az egyetlen kicsit is állóképességi dolognak a mindennapos munkába és mindenfelé bringázás maradt, de persze nem sport jelleggel. Néha reggel siettem, vagy hazafelé elkapott a versenyszellem, de a bringázás csak arra volt elég, hogy érezzem, hogy még tudok mozogni.

Felfele leépülés és gyerekek

Minden nap épültem le, még ha ezt nem is éreztem minden nap.175 cm magas vagyok. Mielőtt 2007-ben futni kezdtem, akkor 75 kg-ig mentem föl. Fogyni nem akartam a futással, sőt jóval többet ettem, de 3 év futás, edzés végére 65 kg lett a versenysúlyom, és persze egész magas arányban izom. Ehhez képest a leálláskor évente jött föl 5 kg. A végére majdnem elértem a 80 kg-ot, úgy, hogy visszapróbáltam magam fogni az evéssel (egyébként is mértéktartó vagyok ebben). Ijesztő hozzátenni, hogy az izmaim leépültek, testesebb, de gyengébb is lettem. Lehet, hogy 3 év alatt 20 kg zsír jött föl rám a mínusz izmok miatt.

Volt még egy fontos változás, bár nem függ össze szorosan a történettel, de mégis fontos: Amikor tiszta lett, hogy mi a bajom, mik a kilátások, akkor megkérdeztem az orvost, hogy vállalhatunk-e gyereket, megnyugtatott, hogy persze, így 2010-ben megszületett a lányom, majd 2012-ben a fiam.

Meddig tart a várakozás?

Nagyjából félévente jártam a vizsgálatokra, rutinszerűen kaptam a választ, hogy semmi változás. Nem is voltam türelmetlen. Egy idő után megpróbáltam pedzegetni, hogy meddig lehet ez változatlan, meddig húzható a műtét: az orvos nem akart tippelni, de amikor bepróbáltam az 5 évet, akkor csóválta a fejét, hogy annyival azért ne számoljak.

Igaza lett, mert 3 év után, a 2012 szeptemberi vizsgálat után azzal hívott, hogy sajnos romlottak az adatok, eljött a műtét ideje. Meglepődtem, mert azt hittem már örökre tart ez az állapot, hozzászoktam, éltem, ahogy éltem. Tudtam, hogy izgalmas, változásokkal teli időszak kezdődik. A feleségem ekkor volt 7 hónapos terhes a fiammal, így külön érdekes volt a szitu.

Találkoztam egy sebésszel, aki értelmesen elmondta, hogy miért kell megcsinálni a műtétet. A balkamra nő, közben a fala vastagodik, de egy idő után nem tud tovább, és elkezd vékonyodni, ekkor pedig már baj lesz. Berakják a műbillentyűt, és ezzel együtt kicserélik az aorta elejét műérre, mert az is kitágult már nálam (erről korábban nem tudtam, vagy nem volt), de ez egy viszonylag gyakori műtét. 3 éve készültem azzal a kérdéssel, hogy bár nem vagyok gazdag, de létezik-e valami olyan eljárás, beépítendő rész stb. ami jobb, mint amit a TB támogat. Nemleges válaszra számítottam, de meglepetésemre azt felelte, hogy már egy ideje agyal rajta ő is, hogy volna egy másik megoldás. Ez pedig a billentyűplasztika.

Bikuszpidális aortabillentyű

Nem írtam még tulajdonképpen, hogy mi volt a billentyű hibája. Nagyon egyszerű: az aorta billentyű normálisan háromosztatú, de az enyém kétosztatú volt. Ez egy elég gyakori probléma, a lakosság 1-2%-át érinti, és férfiaknál kétszer gyakoribb. Sokan élnek ezzel tünetmentesen, nincs is ezzel semmi baj, ha jól tudom, csak 30%-ban okoz problémákat. Az ábra jól mutatja a különbséget a normális (háromosztatú) és a hibásan fejlődött (kétosztatú) változat között:

Sokáig funkcionálhat a kétosztatú billentyű, de egy idő után előfordulhat, hogy az egyik vitorla a „lefityed”, és ekkor már nem zár. Ez történt nálam is. Könnyen lehet, hogy az intenzívebb hosszútávfutástól előbb jelentkezett a probléma, amit inkább szerencsének tartok. Ugye hagyományosan kivágják a hibás billentyűt, és mechanikus, műbillentyűre cserélik. Viszont pár éve elkezdték az úgynevezett plasztikát, azaz a meglévő billentyűből kialakítani egy (újra) jól záró billentyűt. Ez egy szinte teljesen új eljárás, Nyugat-európában három évvel korábban kezdték el. A dolog feltétele, hogy a beteg fiatal legyen, mert meszesedett billentyűn nem lehet plasztikát csinálni. Új az eljárás, kevés az beteg, akinél minden feltétel teljesül, ezért van még alacsony számú műtét eddig.

Life with plasztika, itsz fantasztikus

Végül, hogy miért sokkal jobb a plasztika, mint a műbillentyű:

• Egyrészt nem kell egész életemben vérhígítót szednem a trombózis veszély elkerülésére.
• Másrészt nem lesz fertőzési gócpont.
• Harmadrészt nem kattog :)

A későbbi sebészem szerint még egy nem tökéletesen záró plasztikázott billentyű is jobban zár, mint egy műbillentyű.

Tehát plasztika! Ami 2009-ben még nem jött szóba, 2012-ben már lehetőség. Természetesen elmondták, hogy mivel egy nem sztenderd állapotot kell helyreállítani, hanem létrehozni egy sose volt működő állapotot, így ez egyáltalán nem biztos, hogy sikerül, mikor ráengedik a vért, újra beindítják a szívet, akkor derül ki, hogy jó zár-e. Készenlétben ott van a műbillentyű, és berakják, ha nem megy a plasztika.

Olyan, mint a szívatás, csak fontosabb

Ezután elkezdődött egy hónapig tartó huzavona, amelyet nem szeretnék részleteiben leírni, de a lényeg az volt, hogy a magyar sebész ezt a műtétet még nem csinálta, tök új, és ugye nagyon kevés betegen lehet. Ezért idehozna nekem egy nagyon tapasztalt német sebészt, aki megcsinálná, és nagyon nagy szaktekintély. Ez igen jól hangzik, de a szervezés nagyon problemás volt. Végül 2013 tavaszra az orvos is feladta szervezést, és úgy döntött, hogy megcsinálja a műtétet elsőként rajtam. Természetesen nem arról volt szó, hogy sose műtött még szívet. Egy vezetős sebész, transzplantációkkal stb., más billentyűn, más rendellenességen plasztikákkal, de pont ilyet nem csinált még. Belementem. Közben kiderült, hogy van Magyarországon egy még vezetőbb sebész, aki viszont egy tucatot már csinált ebből a beavatkozásból. Végül ő műtött, és utólag azt mondom nagyon jól történt. Pedig az utolsó pillanatban a német mégis elvállalt.

Gondoljon bele az olvasó, hogy az előbbi bekezdés volt az, amikor nem írtam le a rengeteg fordulatot a „ki műt” témakörben, amihez még a „mikor műt” témakörben is adódtak csavarok. Ami talán a leglényegesebb, hogy több alkalommal is nagyon nehéz döntést kellett hoznom, olyan dolgokról, amelyekre nagyon kevés rálátásom van, és amelyek viszont az életemet nagyban befolyásolják. Hogy végül valószínűsíthetően jó döntést hoztam, abban nyilván szerepet játszik, hogy igyekeztem, de a szerencse, és többek segítsége legalább ennyit számított.

Eddig bírta

Volt még egy csavar a történetben. Kirobbanó formában már rég nem éreztem magam, 2009 emléke messze volt. De átlagemberként normális kondiban voltam pl. a napi bringázásnál. Idén tavaszra ez megváltozott, miközben még folyt a műtét szerveződése, egyszer csak, viszonylag hirtelen elkezdtem gyengébben lenni. A lépcső kezdett nehezen menni, ha a lányomat is felvittem, akkor az utána fél órás légszomjat jelentett, és a bringánál is éreztem, hogy nem megy, de nagyon. A végső döntéseimben a választásnál ez is szerepet játszott.

Végül június közepén ott álltam, hogy műtenek. Hogy mi történt a kórházban, azt majd a következő részben mesélem el.

Miről lesz szó?

Ebben a részben főleg orvosi dolgok lesznek, kevés sport, annál több medicina. Arról fog szólni, hogy hogyan derült ki, hogy valami gond van, és mi történt ezt követően. Az előző részben 2009 őszén álltunk meg, de már egy évvel előtte, 2008 őszén éreztem néha olyat, mintha egy nagyobbat dobbanna szívem időnként. Mindig úgy gondoltam a sportra, mint az egészség eszközére, ezért úgy gondoltam, hogy jobb ezt kivizsgáltatni, ki tudja mi lehet ez.

2008 őszi dobbanás 

Elmentem a háziorvoshoz, elmondtam, hogy maratonra készülök, szeretném, ha minden rendben lenne ehhez a szívemnél stb. Rögvest adott is egy EKG-beutalót. Az EKG-n minden rendben volt, megnyugodtam. Bár nem vagyok híve az webes öngyógyításnak, de keresgéltem a tűnet okát, és azt találtam, hogy ilyen van, nem kell megijedni. Oké, futottam tovább.

Érdekesség, hogy jóval később, amikor már tudott volt, hogy mi a bajom, megmutattam az EGK-görbéket egy ismerős orvosnak. Azt mondta, hogy tkp. így, hogy tudjuk, mi a baj, tényleg látszik rajta valami, de ezt látva ő is azt mondta volna, hogy az EKG oké.

Vissza 2009-be

Ha visszatérünk egy pillanatra az edzésre, akkor az előző rész végén ott tartunk, hogy minden klappol a maratonra készülés előtt. 7 héttel előtte futottam 32 km-t, ami nagyobb erőfeszítés nélkül ment, igazán jól sikerült, ahogy a hétvégi 20 feletti futások is rendszeresen. Bizakodtam a maront illetően, néha már a 3-massal kezdődő eredményen gondolkodtam tiszteletlenül.

5 héttel a maraton előtt 24 km várt rám, amitől csöppet sem tartottam. Bár nem szoktam ilyet tenni, de 18 km-nél abbahagytam, mert annyira vacakul ment. Úgy gondoltam, hogy túledzettségről van szó, elsősorban nem az edzések miatt, hanem a kevés pihenés, kevés alvás miatt, bosszankodtam is magamra, de okosabbnak tartottam picit visszavenni. Persze lehet, hogy tényleg a kipihentség hiányzott, ezért nem ment.

Egy hét múlva, 4 héttel a maraton előtt egy utolsó igazán hosszú, 30 km-es futás volt soron. Amit fel kellett adnom20 kmután, nem ment tovább. Ez egy nappal volt a hamarosan részletezett vizsgálat előtt (vagyis ez volt tkp. az utolsó futásom 4 éve, 2009. szept.13. adátum). Sose fog kiderülni, hogy ez a két (különösen a második) érthetetlen okból feladott edzés már a szívem miatt volt, vagy csak simán az edzéssel volt gond, de majdnem biztos vagyok benne, hogy a szívem volt, ami leállított.

Több edzés nem lesz ezek szerint a leírásaimban. Ezen a 2009-es nyáron, a nagyon jól, és kontrolláltan zajló edzések alatt újabb szív körüli tünetem lett: nyomó, szúró érzést éreztem ott, ahol a szívemet gondoltam. Egyre gyakrabban, és picit erősödve. Persze még mindig csak pár naponként. (Az orvosok mindig azt kérdezték, hogy nyomó vagy szúró érzés volt-e. Nyomónak túl szúró, szúrónak inkább nyomó.)

Tudtam, hogy az EKG nem jelzett semmit, így úgy gondoltam, hogy rászánom közalkalmazotti fizetésem egy kis részét, és elmegyek egy pénzes kardio kivizsgálásra, amit sportolóknak hirdettek. Amikor a feladott edzéseim voltak, már volt időpontom, pont a 30-as futás utáni napra. Egyébként nem tartottam a vizsgálattól, egyrészt annyira jók voltak az objektív eredményeim egy szívproblémához képest, másrészt annyira jó volt a szubjektív közérzetem egy komoly betegséghez képest, és egyébként sem vagyok félős.

A vizsgálat

A rendelő igazán elegáns volt, kulturáltan fogadtak, a többszörös maraton teljesítő orvossal eltréfálkoztam, miszerint ők abból élnek, hogy ha valaki érez valamit a bal oldalán, akkor mindjárt szívproblémára gyanakodnak az emberek. Aztán volt egy EKG, semmi érdekes, és jött az ultrahang. Sose ultrahangoztak, így akkor nem tudtam megítélni, de utólag, túl egy csomó ultrahangon, azt mondom, hogy elég hosszú volt. Aztán egyszer csak megszólalt az orvos: „Gond van, egy hamincéves ember szívének nem így kéne kinéznie.” Nem ezeket a szavakat akarja hallani az ember egy kardiológus szájából.

Tkp. valamiféle tanácstalanságot láttam rajta is, persze ez nem volt mérhető az én megütközésemhez. A vizsgálatnak vége is volt, de természetesen beszéltünk a dologról tovább. Ő úgy vélte, hogy egy DCM-nek rövidített ismeretlen okú szívizomsorvadásom lehet. Kérdésemre, hogy mitől, az volt ugye a válasz, hogy ismeretlen okú, illetve, hogy tipikusan egy vírusfertőzés lehet a régebbi oka, vagy a psoriásis-om (ez egy örökletes autoimmun betegség, ami szerencsére az esetek nagyobb részében csak esztétikai problémákat okoz, nekem pl. piros tőle a bőröm az arcomon, vagy hámlik erősebben, ritkán ízületi gondot okoz, nagyon ritkán akár ilyet is, de ez tényleg nagyon nem jellemző).

Nem igazán fogom elfelejteni a haza utat, de még inkább a várakozást otthon feleségemre, akinek el kell mondani, hogy mi a helyzet. És aztán mondani rokonoknak, barátoknak. De stabil maradtam, és én nyugtattam mindenkit.

A kezdeti diagnózis 

Pár nap még eltelt további vizsgálatokkal, még a rendelőben megkérdeztem az orvost, hogy hogyan tovább. Gondolkodott, majd azt mondta, hogy jöjjek el a kórházba, ahol dolgozik, mert ott jobb az ultrahang-berendezés. (Tanulság: az erősen lepukkant kórház is sokkal jobb, sok milliós géppel bír, mint a belsőépítészetileg dizájnolt magánrendelő, ahová a lecseréltet veszik szerintem meg.) Ott még tovább nézett, de ugyanazt látta. Kaptam egy 24 órás szívritmus figyelőt, az semmi gondot nem jelzett. Végül meg akart katéterezni, de helyette inkább beutalt MRI-re, amivel a szívizmok szerkezetét lehet megnézni, ha jól tudom.

Nem akarom túlragozni, de ez a DCM egy gyógyíthatatlan dolog, 5 éven belül 75%-os halálozással. Az egyetlen megoldás a transzplantáció, tehát egy új szív. Furcsa dolog, és a környezetemből csak a feleségem értette meg, de nem a haláltól féltem, hanem az életmódomat, a futást és az ebben elképzelt sok örömöt gyászoltam, ez rázott meg igazán. Ez egyfelől irracionálisnak is mondható, másrészt nagyon is racionális, mert a halál csak egy dolog, de nem élni, az kemény.

Viszont másfél hónap után sorra kerültem az MRI-n. Ahol azonnal a vizsgálat utána kiderült, hogy nem DCM-em van, hanem egy sokkal egyszerűbb, és műthető, javítható problémám, egy billentyűfejlődési-rendellenesség. Nyilván hatalmas megkönnyebbülés volt mindenkinek, nekem is, bár mivel nem ijedtem meg előtte se annyira, így a megkönnyebbülés sem volt akkora és teljes. (Egyébként innentől az MR-t végző nagyon, profi orvos felügyelt, nem az, aki a magánrendelésen eredetileg meglátta, hogy gond van.)

Mindjárt írok részletesebben arról, hogy mi is volt a bajom valójában, de hadd szúrja be ide azt az irományt, ahol meggyászoltam (és egyben először leírtam), hogy mit is akartam én a futással, sporttal, mik voltak azok a célok, amelyek segítettek. Szorosan hozzátartozik a történetemhez, íme: http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=96271655&t=9006174

Egy kis biológia

Mi derült ki tehát, a halálos kór helyett? Egy sima aortabillentyű-hiba. Nagyon pici laikus anatómia következik. A szív bal kamrája pumpálja a friss, oxigénben dús vért a szervezet különböző részei felé. Az a nagy ér, ahol ez az összes vér kilép, az aorta nevet viseli, ez oszlik szét aztán kisebb ágakra, végül a sejtekig juttatva a vért. Az aorta, egyedüliként az erek közül, maga is pumpál rugalmassága révén. A balkamrát és az aortát az aortabillentyű választja el.

Tehát a bal kamra kitágul és összehúzódik, ezáltal pumpálja (összehúzódás) vagy szívja, hagyja beáramlani a vért (amikor kitágul). Ha nem lennének a szívben szelepek (orvosi nevén billentyűk), akkor ebből nem lenne keringés, csak egy ide-oda mozgás, mert a tágulásnál az áramlana vissza, amit előtte a kamra kipréselt. Nálam a billentyűelégtelenség miatt ez is történt. Azaz, amikor a balkamra összehúzódva kinyomta magából a friss vért, akkor minden oké volt, de amikor kitágult, akkor a billentyű nem zárt. Ezért nem csak a pitvarból érkezett új vér, de az aortából az imént oda pumpált vér is visszaáramlott. Ez nyilván főleg azért gond, mert a szervezethez nem jut elég friss vér, hiszen a vér jó része visszamegy a balkamarába, ahonnan indult, de a balkamrát is terheli.

Ezt a balkamra egyrészt próbálja kompenzálni (ezért növekszik), másrészt a visszaáramló vér is növeli a méretet, ha jól értettem meg. Az eredeti (tévesnek bizonyult) diagnózis oka, ha jól értettem, az volt, hogy a szívizom sorvadását is így kompenzálja a szív, megnövekedéssel, és ezt, a nagyon nagyra megnőtt balkamrát látta az ultrahangon az orvos. Ráadásul egy picit nem szokványos szögben áll a szívem, ezért a másnak ultrahanggal jól látható visszaáramlást, billentyűhibát nagyon nehéz látni nálam. A már ismert hibát, profibb orvosok, profibb géppel sem feltétlen jól látták sima ultrahanggal. MR-rel, illetve nyeletéses ultrahanggal, a nyelőcső felől lehetett jól látni.

Vicces volt, hogy a vizsgálatok alatt többször is volt, hogy álltak fölöttem többen orvosok, és mondja az egyik a másiknak, hogy „ezzel futott maratont” „nahát” stb. Egy ideig javítottam mindig, hogy csak félmaratont, de végülis nem ezen van a hangsúly. Inkább az a szemszög érdekes, hogy ez a probléma úgy szokott kiderülni, hogy a beteg teljesítőképessége csökken, már a lépcsőn is nehezen megy föl. Az orvos elmondta, hogy szerencsém van, hogy én éreztem valamit. Egyébként azt több helyen is olvastam, hogy a műbillentyű beültetése után megduplázódik a teljesítőképesség. Jót mulattam ezen: hova? Mennyit tudtam volna szigetkörön, ha akkor hirtelen megjavul? :)

Hogyan tovább a rossz billentyűvel? 

Egyelőre elég ennyi a biológiatankönyvből, térjünk vissza a történethez, abban úgyis lesz még elég orvosi dolog. Tehát az MRI kiderítette, hogy ez a gond, és rögtön közölték, hogy ez műtéttel orvosolható, az elégtelen billentyűt műbillentyűre lehet cserélni. (A későbbiek szempontjából érdekes, hogy az orvos azt is elmondta, hogy az én esetemben a plasztika, tehát sajátból javítás, nem járható út, a biológiai billentyűt – disznó, szarvasmarha – sem adják ebben a korban.) Tettünk egy utolsó próbálkozást a dolog visszafordítására, kaptam egy a szívizom rugalmasságát elősegítő gyógyszert, és hozzá feladatot: semmi sport, minél kisebb pumpált összvolumen, fél évig, hátha a csúcsterhelés után kicsit visszaáll a dolog.

Teljesen leálltam mindennel, még az utcán vagy lépcsőn is igyekeztem nem kapkodva menni. De a valószínűbb eset történt: nem állt vissza semmi, 2010 áprilisában ugyanolyan balkamara, ugyanolyan visszaáramlás volt mérhető az MR-en. Ekkor a fő-fő professzorral leültünk megbeszélni, hogy mi legyen. Elmondta, hogy határeset vagyok: az egyik amerikai ajánlás szerint már épp igen, a másik szerint még épp nem a feltétlen műtendő, hozzátéve, hogy az amerikai ajánlások az orvos érdekében picit túl óvatosak. Tehát nem muszáj megműteni még. Viszont, ha szeretném folytatni a sportot, akkor megműtenek, és csinálhatom tovább. Kikértem a véleményét, de az teljesen egybe esett a sajátommal. Várjunk, nem sportolok.

A döntésnek több oka volt. Az orvos azért is tanácsolta ezt, mert a műtét mégiscsak kockázat, addig is élek. Én még hozzátettem, hogy pár év alatt akár lehet valamilyen előrelépés az műtétek tekintetében (véletlenül tök igazam lett). Tehát vártunk. Félévente ellenőrző vizsgálat, ha romlás van, akkor műtét. Ez lett egyszóval a program, a várakozás, semmit sem csinálás. És egyben ez a második rész vége.

Bevezetés

Kezdjük messziről, bár a lényeghez az első rész át is ugorható az olvasónak. Nekem nem. Egyrészt így lesz teljesebb a kép. Másrészt szeretem a gondolataim leírni, mert akkor kénytelen vagyok átgondolni őket: most is érdekes dolgokat találtam a régi edzésnaplóimban, komplett versenyek mentek ki a fejemből vagy cseréltek évet. Harmadrészt meglepődve tapasztaltam, hogy milyen sokan tartanak attól, hogy hasonló gondjuk van. Főleg a környezetemben ijedtek meg sokan, mert azt látták, hogy egy szemmel láthatóan jó erőben lévő, sokat sportoló embernél derült ki szívgond. Akkor ők, akik szintén sportolnak, vagy nem is sportolnak ennyit, talán szintén veszélyben vannak. Egyébként valószínűleg nincsenek veszélyben, de jó ha mindenki még kétszer jobban figyel az egészségére.

Vissza '90-es évekbe 

Gyerekkoromban nem sportoltam komolyan, aztán kamasz koromban egy rövid pár évre beszippantott az amatőrtriatlon (akkoriban sokkal inkább tömegsport volt), és a futás. A fellángolás rövid volt, de a szerelem örök. Tudtam, hogy folytatni fogom, igaz, nem akartam majd 15 évet várni. Közben néha futottam egy szigetkört (jellemzően 30 percen kívül), évente 2-3 alkalommal elmentem úszni és 2-3 évente bringázni. 15 év alatt lehetett vagy 50 edzésem. Egyetlen sikerem volt: a későbbi feleségemet a 30 m-es indulásról elsegítettem a szigetkörig. A futással való kapcsolatom még annyi volt, hogy besegítettem a Szigetfutás (leánykori nevén Szigeti Hendikep) szervezésébe.

Máris 2007-ben vagyunk 

Tulajdonképpen egy jó ideig hobbifocin kívül nem is volt más sport az életemben, de 2007-ben végre olyan helyre költöztünk, amely ideális futásra (a megelőző 29 évet a Belvárosban életem le), és pont két hétre a költözés után már futottam is. Elsőre egy 2 km-es kíváncsiskodó futással kezdtem, de utána már jött egy 6 km-es Sneci-féle kör, a március már112 km volt, és így tovább.

A 2007-es év célkitűzése a Vivicittá, a Kékes-futás, és egy őszi félmaraton volt. Szinte végig a feleségemmel és egy barátommal haladtunk, de én voltam a motor az együtt haladó fogatban. Közben már elkezdtem kisebb (15 kmkörüli) teljesítménytúrákon és egyedül a HHH-n, Mátrában is futni. Végül a félmaraton 1 fokban, erős É- szélben és havas esőben is sikerült 2 órán belül, ahogy szerettem volna. A másik nagy cél is teljesült, tisztes idővel célba értem Fadd-Domboriban sprint távon, és innentől a triatlonversenyek is részét képezték az edzésnaptárnak.

2008 is jó év volt 

A 2008-as év az élvezetek jegyében telt, minél többféle futás, hogy alapozzak a jövő évi maratonra. Volt benne Hegyvidék félmaraton, Futóbolondság, kamaszkori legjobbamat elérve, 25 percen belüli szigetkörök, és bár végül a célversenyként, PB-döntésre tervezett Tudás Útja félmaraton betegség miatt kimaradt, de helyette adódott két nagy élmény is.

Az egyik az volt, amikor egy kollégám felhívott a B$I félmaraton előtti este, hogy nincs jól, odaadná a rajtszámát. Elmentem futni, és nagyon megnyugtató volt, hogy minden specifikus rákészülés nélkül tudok futni 21 km-et, és ráadásul volt szerencsém Kropkó Péterrel végig beszélgetni a távot, ami pedig nagy megtiszteltetés volt.

De az igazi meghatározó élmény 2008-ból az addigi leghosszabb tt.-m, a Budai Kilátók, amely 25 km-es távja mellé, a kilátómászások nélkül is csaknem 800 m szintet jelentet. A végére picit ugyan elfáradtam, de alapvetően gond nélkül megvolt, jóval több, mint egy évvel a tervezet maraton előtt, ami elég megnyugtatott. De nem ez a lényeg. Mert a maraton addig sem volt nagyon fontos, de innentől végleg a terepfutásé voltam. Ez köszönhető Elmnek is, aki igazán pompás futótárs volt ezen a túrán.

És az eddigi legjobb és egyben legrosszabb edzéssel töltött évem 

2009-ben már biztos voltam benne, hogy a terepfutás az igazi vágyam, de itt lehet az ember több dologba szerelmes, és a triatlon sem rossz szerető. Azért aszfalton még futottam egy PB-t Prágában, ahova a változatosság és hangulat kedvéért mentünk egyet futni. A tavaszt a Löwe-Alpine félmaratonnal zártam, számomra nagyon jó idővel és erőben, a nyár főversenye pedig a Vasi Vasember volt. Az egész három év legjobbja címre csak ez pályázhat a Budai Kilátók mellett. Balooval, a sokszoros ironmannel utaztunk Szombathelyre, ahol nyári jégesőben és viharban (edzésnaplóm szerint ítéletidőben) sikerült könnyen 3 órán belüli eredménnyel beérni. (Baloo persze kicsit gyorsabb volt.) Ráadásul úgy, hogy nem merültem ki igazán.

Nagyon bizakodóan és főleg jó erőben csináltam a maratonra felkészítő tervemet. Segített, hogy találtam egy számomra motiváló tervet, amely úgy állt össze, hogy heti 3 futás (1 tempós közepesen hosszú, egy kemény résztávos, és egy hosszú), és 2 másik állóképességi edzés. Kirobbanó erőben éreztem magam, résztávon már a négyperces km-ek felé kacsingattam, és még pici kis erősítésbe is belekezdtem. Sose nézegettem magam narcisztikusan a tükörben, de ekkor már meglepődtem, hogy milyen jól nézek ki. Úgy éreztem, hogy semmi sem elérhetetlen, hogy rengeteg az energiám. Nagyon élveztem, ezt akartam örökké.

Talán ésszerű, bár egyben idegesítő is, ha itt lesz vége az első résznek.

Dohányosokra, vagy alkoholfüggőkre mondják, hogy leszokni nem lehet, csak az fordul elő, hogy valaki már 20 éve nem gyújtott rá. Én is így vagyok a futással. Egy olyan futó vagyok, aki majdnem 4 éve csaknem egy lépést sem futott, egy olyan amatőrtriatlonista, aki ennyi ideje nem edzett vízben vagy két keréken. De leszokásról szó sincs.

Csak éppen 4 éve eltiltottak minden sporttevékenységtől. Okkal, és bölcsen. A nyáron viszont túlestem a műtéten. Vagy ijesztőbben: egy szívműtéten. Bónuszként megkaptam hozzá egy műtét során (vagy közvetlen utána) szerzett kórházi fertőzést, ami miatt két hónapot még dekkoltam bent, és félő volt, hogy kukázni kell mindent. De. De. De mostantól szabad, érdemes, lehet, kell futni. Futnom. Úsznom, meg bicikliznem, netán fekvőtámaszokat nyomnom. El sem hiszem, ez oly nagy öröm.

A képen én vagyok látható. Érdemes megfigyelni, hogy a vonat még nem ért ki az alagútból. A hátralévő szakasz hossza hetekben, maximum hónapokban mérhető. Magyarul mondva: most, a műtét után egy lépcsőn felmenni is komoly terhelés, és óvatosan, türelmesen kell újrakezdenem.

Addig is mivel foglalkozok?

• Írok blogot ide. Röviden, vagy nem is röviden meg fogom írni, hogy mi történt. 2009-ig és utána.
• Fórumokat, edzésterveket, cikkeket olvasok (újra, végre).
• Agyalok, hogy mik is az új célok, mit akarok és hogyan. Ez a harmadik a legnehezebb feladat, de persze a legizgalmasabb kaland.