Már nagyon vártam ezt a hétvégét, és reménykedtünk benne hogy idén nem mossa el az eső a versenyt úgy mint tavaly. Szombaton délután érkeztünk meg a szállásra, kipakoltunk aztán irány a nevezés. Tesómék neveztek, én most is kihagytam, valami ürügyem mindig van... :( Most az edzetlenség, és lássuk be ez komoly indok. Körülnéztünk egy kicsit a rajtnál, megállapítottuk hogy a nyüzsi hasonló lesz mint tavaly, de hát így van varázsa a versenynek. :) Amint visszaértünk a szállásra elkezdett szemerkélni az eső, ami hol elállt hol újra kezdte, néha még a nap is sütött, szóval időjós legyen a talpán aki bármit tudott volna mondani másnapra. Este sajnos házszomszédaink nem bírtak magukkal és mulattak rendesen - és főleg hangosan - a tábortűz körül, így persze nehéz volt pihenni. Szerencsére fél 11 körül a vihar bekergette őket, így már tudtunk aludni. Mondanom se kell éjszaka szakadt az eső, így másnap a pálya felszíne ismét dagonyára emlékeztetett. A verseny résztvevőinek számát kellőképp illusztrálja szerintem a tény, hogy 4,5 percig tartott csak a rajt. Csináltunk képeket, majd holnap felteszem őket. Miután a mezőny elment és lefotóztuk tesómékat, mi is felkerekedtünk, és túratempóban irány a Fátyol-vízesés. Szeretjük ezt az útvonalat mert szép zöld, friss levegőjű - feltéve hogy egy városi turista nem épp előtted dohányzik :( - és kellemesen mászható. Nekem sikerült olyan lelkesen elindulnom hogy az első kili után már éreztem a bal bokámat, ami nem tetszett, így kicsit visszafogtam magam. Rengeteg ember volt, és mindenki menni akart, tehát a nyugalmas csendes kis időtöltésből semmi sem lett. Sebaj, azért jót másztunk. A célnál kb 20 percet vártunk tesómékra, végül ő 5 óra 6 perc alatt ért be a 70 km-es távról, haverja kb 10 perccel utána. A profikra jellemző, hogy a 119 km táv első helyezettje tesóm után pár perccel ért be... magyarul 5 óra alatt 50 km-t vert az átlag montisokra... no comment. A verseny alatt végig sütött a nap és kellemes huszon-pár fok volt, a lehető legideálisabb körülmény tekerni. Utána jót kajáltunk egy vendéglőben és este pihentünk meg kártyáztunk. Számomra a hétfő volt a legaktívabb nap, ezt vártam igazából. Reggel olyan kellemesen friss volt a levegő és olyan szépen sütött a nap, hogy nem bírtam magammal és futottam egy rövid kört. Nagyon jól esett. :) Nem akartam sokat futni, mivel még várt ránk egy kedves kis monti-túra. Kb 10 órakor indultunk el, direkt nyugis tempóban. 15 kilit tekertünk felfelé a szállásunktól Olaszkapuig, kétszer álltunk meg frissülni és fotózni közben. Onnan elvileg kb ugyanennyi lefelé Lillafüredig - ez volt a cél. El is indultunk lefelé, néhol a pálya nyomvonalán, a fiúknak ismerős volt a terep. Aztán a Nagymezőn (tényleg jó nagy) sikerült eltévelyednünk Bánkút felé, de szerencsére hamar találkoztunk segítséggel és jó irányba tereltek bennünket. Néhol kellett még mászni egy keveset, de többnyire lefelé mentünk, persze jó gyorsan. :) Lillafüredre végül egy kb 5-6km hosszú, szűken kanyargó, kiváló aszfalttal borított viszonylag meredek szerpentin vezetett lefelé, mondanom sem kell hogy engedtük a gépeket gurulni amennyire csak lehetett.... :) Én csak kb 50 km/h val mertem menni a legjobb szakaszokon, (a max 52,5 volt) a fiúk persze bátrabbak voltak és  vígan lehagytak. Mire leértünk Lillafüredre a kilóméteróra már 39 km-et mutatott, szóval jó egy tizessel elszámoltuk magunkat. Tesómnak defektes lett a hátsókereke, haverjának egy szép nyolcast formázott a hátsó kerék, így már nem mertünk visszaindulni egy ilyen kemény mászásra. Telefonáltunk a Szilvásváradon maradt társainknak, és ők jöttek értünk kocsival. Amig odaértek még keringtünk ott egy keveset, és élveztük a szép látványt. Szilvásváradról az út hazafelé három órán át tartott kocsival, és bizony elfáradtunk mire este 9-re hazaértünk. Kellemes hétvége volt, bármikor újra megismételném. :)

Nos, a pénteki székrugdosás eredménye egy gyönyörű, kék-lila-zöld spektrumban tündöklő, a normálisnál kétszer nagyobb kisujj. A jó hír hogy nem tört el. Pedig mindenki esküdözött hogy tuti eltört, én meg nem győztem elszontyolodni, hogy mekkora balfék vagyok... Szombat reggel - mivel már engem is meggyőztek arról hogy ez bizony eltört - meglátogattam az ügyeletet, hátha tudnak vele csinálni valamit. Hát semmit nem tudtak, a doki bácsi megnézte, hümmögött és korholt hogy mért nem tudtam tegnap menni stb, aztán felküldött az ügyeletes traumatológiára Pestre. Szóval irány a Merényi - ekkora port kavarni egy bedagadt kisujj miatt! Hát kész voltam. Meglepetésemre ott nagyon gyorsan végeztünk, a bejelentkezés után 5 perccel már a röntgent csinálták, rá tíz percre már jött a doki és megnyugtatott hogy nincs eltörve, "csak" rondán néz ki, zúzódás stb. Kenegessem, pihentessem meg ilyenek. Ami kellemetlen, hogy sántikálnom kell, és mivel most teljesen másképp terhelem a lábamat, mindenhol izomlázam van a szokatlan mozgástól. Attól félek hogy hozzászokok és nehéz lesz visszazökkenni a normális mozgásba. Szóval most egy darabig megint nem futok, és most már kezdek tényleg mérges lenni, főleg magamra. Most már mindegy, kár bosszankodni, veszek egy nagy levegőt és gyógyulgatok. A bringázásról azért nem mondok le, ha már nem futhatok legalább taposok egy keveset...

Valójában már hétfőn meg akartam írni a blogomat, de csak nem jutottam el idáig. Két hét kényszerszünet után újra elindultam futni, de először csak nagyon óvatosan, odafigyelve, hogy a legkisebb jelzésre is a lábamtól egyből megálljak. Szerencsére a csonthártyám nem panaszkodott, csak a vádlim volt izomlázas. Mindenesetre elkerülendő az újabb sérülést elhatároztam hogy csak minden másnap vagy harmadnap futok, a közbeeső napokon vagy pihenek vagy tekerek. Úgy tűnik ez egész jól beválik, bár tegnap már megint éreztem egy kicsit a lábam.

Ma reggel viszont olyat csináltam, amit nagyon nem kellett volna. Én imádok mezitlábaskodni (még ha zokniban is akkor is :) ) és hát reggelente senki sincs benn a munkahelyemen, így ledobom a magassarkút és úgy rohangálok. Nos erre reggel ráfizettem csúnyán. Rohantamban sikerült eltalálnom jobb lábammal egy rossz helyen parkoló szék lábát, és a kisujjam úgy bedagadt ahogy illik... mondanom se kell hogy a cipőbe már nem fért vissza a lábam, otthonról szalasztottam szegény Anyukámat hogy hozzon be nekem egy sportcipőt különben nem fogok tudni közlekedni a nap hátralévő részében. Annak ellenére hogy én röhögtem a legtöbbet a képtelen szituáción, bizony fáj rendesen az ujjam, és egy darabig nem fogok tudni se futni se tekerni. :( A dolog pikantériája hogy de 10-re állásinterjúra kellett volna mennem egy céghez, és kénytelen voltam lemondani. Ez annyira ciki, egy ilyen ürüggyel lemondani, biztos tök hülyének néztek, de hát sajnos tényleg ez történt... :(

Szóval most szívom a fogam, és remélem hogy a délutáni programot még túlélem valahogy, mert azt viszont nagyon nem szeretném lemondani...