Egyértelműen üdvözlöm a bejegyzésed.
Nyilvánvaló, hogy az arányok megtartása alapvetően fontos az életünkben. Hirtelen, ha csak két oldalát tekintjük a témának: adott egyrészt egy olyan közösség, ahol a kialakuláskor sokféle vélemény és hozzáállás kap teret, ennek megfelelően különböző teljesítmények férnek meg egymás mellett. Azután viszont a közösségi kommunikáció elveszíti flexibilitását, az ingerküszöböt egyre nehezebb elérni, ahhoz már kiemelkedő tett szükségeltetik. Illetve aki nem emelkedik ki, azt is figyelhetik még, megbecsülhetik pl. az 5 km-es futásokat is, csak épp ezekre nem regálnak, aztán vagy partvonal-érzéssel küszködnek többen, vagy el is hagyják a közösséget, miközben a kívülről érkezők közül eleve elriadnak a kezdők. A FB topik esetében biztosan, és bizonyos mértékben, személyeknél itt is megfigyelhető hasonló.
A másik aránytalanság meg az, hogy ha valaki a saját motivációja vagy/és a közösség direkt (őt biztató) vagy indirekt hatására (más tagok példáján fellelkesülve) olyan célt tűz ki, olyan teljesítményekre vállalkozik, amelyeknek aktuálisan nincs meg, vagy eleve sosem lesz meg nála a fedezete (pl. 12/24 óra, vagy a hősiedés útján kiemelkedő pozíciót elfoglaló Spartathlon).

De hol van az akarat és a valós képességek helyes metszésvonala? Ki mondja meg, hogy túlléptük-e korlátainkat, és ha igen, ez mibe került nekünk? Mi és ki láttatja be velünk esetleg a sokadik kudarc után, hogy valamit elrontunk?

A sérülés, amiről te is írsz, elvileg konkrét igazolás lehetne, hiszen ha van, akkor túlfeszítettük magunkat, ha nincs, akkor rendben vagyunk, vagy még túl is biztosítottuk magunkat a terheléssel szemben.
Csakhogy a gyakorlatban ezt hiába mondjuk az ultrások többségének, mert ők a fájdalmat legyőzendőnek, a sérülést meg túlélhetőnek tartják, és ehhez háttért nyújt a közösség, azután a versenyen a szurkolók/kísérők tábora, különböző praktikák, netán fájdalomcsillapító gyógyszerek, és ott van a legnagyobb dopping: az akarat, a teljesítmény iránti vágy. A teljesítmények mozgatóereje lehet még életünk egyéb, kevéssé sikeres területeinek is valós vagy látens kompenzációja...

Van, aki korrekten, szerves önfejlődéssel, az arányokat megtartva éri el fantasztikus teljesítményét, és lesz maratonista, Ironman, ultrafutó. Minden elismerésem az övé!
És őt aztán csodáljuk, dicsérjük, és hozzá szeretnénk hasonlítani. Nem feltétlen direkt, lehet ezt tudat alatt is. És mivel nem az űrbe ment, hanem a két lábát használta, esetleg pluszban úszott-kerékpározott, ezért könnyebb követni őt...

Egy dolog azonban nem stimmel írásodban: mínusz két perc téma, ugye tudod?! :)))))

Ki mondja meg, hogy túlléptük-e korlátainkat, és ha igen, ez mibe került nekünk? Mi és ki láttatja be velünk esetleg a sokadik kudarc után, hogy valamit elrontunk?

A döntéseket mindenki maga hozza.

Én amúgy itt a közösség erejéről próbáltam írni. Hogy annak azért van hatása. Ha sokan vannak... De azt nemigen látom, hogy az óvatosságra intésben is olyan sokan lennének.
Ha valaki beteg, sérült, a legritkábban írják, hogy héhahó, most így adóddott, állj le, majd legközelebb. Helyette mit írnak? Ááá, még van 2 nap, azalatt meggyógyulsz, kikúrálod magad, jegeled, kened, oda tudsz áll, hős leszel.. Szerintem ez nagy felelősség.

Na, mindegy. Úgyis feleslegesen írok bármit, nem fog változni semmi.
Kicsiben sem változott... Döbbenten néztem, amint futótársam repedt bordával futott heteken át. És mikor felvetettem másnak, hogy le kellett volna állítani, mert baj lehetett volna, tudod mi volt a válasz? "De nem láttad, amikor 3:28-cal befutott Torinoban, milyen öröm volt az arcán!"
Tényleg megéri ezért ekkora kockázatot vállalni?


mínusz két perc téma, ugye tudod?! :)))))
Haha :DD Azért edzek, nyugi ;) De csak jólesően :)))

Jó, hogy felmerült ez a téma. Csak pár részlethez írok, talán később még folytatom.

Lázasan vagy fájdalomcsillapítóval futni? Ez azért nagyon súlyos eset, tényleg ismersz ilyeneket?

Hősnek lenni? Én úgy gondolom, hogy mindenki azért fut, mert szeret, örömet okoz neki, azért tűz ki célokat, mert boldoggá teszi azok elérése. Persze futás közben szükség van arra, hogy erős, szívós, kitartó, stb. legyen, de szerintem ettől senki nem lesz hős, hisz "csak" sajátmagáért csinál meg valamit.

Megjegyzem, azért olyan is van, aki óvatosságra int sérülés/fájdalom esetén...

Pierre! Dehogynem lesz Hős. Épp ezek a futósfórumok avatják azzá.

Igen, persze, óvatosságra intés is van, itt sokkal inkább, mint az FB-topikon. (azért teljesen nagy általánosításokat se lehet soha tenni)

Szia Anita!

Sok mindenben igazad van, de azért mégsem igaz mindenkire amit írtál.
Én is tudok olyat aki fájdalomcsillapitóval futott, nem is kevéssel, na ez már az a határ amit nem szeretnék átlépni sosem, de szerintem amugy a hosszú futásokkal nincs semmi baj, ha valaki felkészült, na persze tudunk sok olyat aki felelőtlenül vág bele.
A hős kérdés pedig elég furcsa ügy, én személy szerint még azt sem szeretem ha ultrafutóznak, nemhogy hősnek tekintsenek, de valakiknek fontos hogy legyenek "hősök"akikre felnéz,akiket lehet követni...

Amikor még kezdő futó voltam, azt tanultam, hogy egy 30k körüli futást már ki kell pihenni, ami mondjuk úgy 2-3 hét. Ehhez képest nagyon sokakat látok magam körül, akik majd minden hétvégén lenyomnak egy 30-ast. Szerintem (és szigorúan szerintem) ez már nem egészséges. A rendszeres napi 2 vagy annál több edzés, és az egy hónapon belül 2 ultrázás sem. És ezek igen elterjedtek ám...

Elgondolkodtató az írásod...azt hiszem, a fent említett dolgokba mindannyian benne voltunk már, ki kisebb, ki nagyobb mértékben. Mindannyiunkat elkapott a hév egy jól sikerült verseny után, hogy még, még, még akarom és még ennél is jobbat, többet.
Nehéz visszavenni a tempót, nehéz lemondani a hosszabb távokról, mert sokan érezzük úgy, hogy nem előre haladunk, hanem visszafejlődünk.
Mert mi is történik akkor, ha nem javítok az utolsó időmön? Ha most nem futok maratont, csak egy felest, vagy még annyit sem?
Valójában nem történik semmi, akkor ha a futást élvezzük, ha magunkért futunk, nem a környezetünk elvárásáért. Ha a futás, a sport az életünk olyan része, amit szívesen csinálunk, ahol nincsenek kényszerek, elvárások.

A munkahelyem elküldött egy mezei futóversenyre pár hete...aztán a végén azt mondta a vezetőnk...azt hittem rólad, gyorsabb vagy. Mondtam neki..ma ennyit tudtam, én elégedett vagyok magammal. És ez a lényeg! Szerintem.

Ez pedug nagyon egyéni dolog, valaki minden probléma nélkül fut hetente egy ultrát valakinek pedig az évi egy is maradandó károsodást okoz, mert mindneki más, másképp regenerálódik, ezt tiszteletben kell tartani.
Valamikor régen volt olyan hogyheti 11 edzésem volt, mindez 3 sportágban, s legalább két meccs is , s nem voltam sosem sérült. s mostanában is elkerülnek a sérülések, de nem is ultrázom hetente:)))

Hmmm. Talán nekem egyedül az "szúrja a szemem" a beírásodban, hogy nem szólnak az edzéseidhez, mert unalmasnak tartják a rövid futásokat... Ez határozottan nem igaz! Attól olvasva vannak azok, ha nincsenek is kommentálva... Aztán majd ha lesz olyan célod, beírásod amihez hozzá "kell" fűzni valamit, nem csak elmélkedni rajta, akkor majd jönnek a hozzászólások!

Szia :) Én még örzöm a gépemen a tőled kapott edzéstervet.
Igaz nem asszerint de hasonló elven működőt csinálok most. Hogy megszületett a fiam higadtabb lettem. Neki egy egészséges vidám mamira van szüksége.
Csábít az októberi tizes mert 2006-ban olyan jó hangulata volt, de nem nem csak váltó lesz.
Lehet hogy a netes közösség hatására csináltam az első félmaratonomat, amit akkor nem kellett volna így visszagondolva, de az is igaz hogy ha nem lenne most nagy valószínűséggel csak itthon mereszteném a most sem kicsi hátsóm és nézném a tv-t.

Persze örülök ha vki hozzászól az edzésemhez vagy a blogomhoz, de azt elsősorban magamnak írom. Évvégén jó lesz visszaolvasni, pár év múlva(?) pedig még jobb :)
Közben olvasom másokét mert ösztönzőleg hat és nem utolsósorban tanulni is lehet belőle.
Arra pedig most vigyázok ne kapjon el újra a gépszíj.

itt a pont Eliean hozzászólásában. Magunknak csináljuk, elsősorban (vagy talán kizárólag?;) saját szórakoztatásunkra, örömünkre és mozgáshiányunk kielégítésére.

A társaság ugyan segít, bíztat, ötletet ad, jó és még annál is jobb közeget biztosít mindehhez, de a végső felelősség csak is a mienk, hogy mennyire hagyjuk magunkat sodordatni ...Bölcsnek és  okosnak is kell lennünk, hogy legalább még ezer 1000 évig jólesően űzhessük  számunkra oly kedves tevékenységeinket, s ez nem csupán a futásra és a sportra igaz...

Örülök, hogy időben lassítottál, és kívánom, hogy még nagyon sokáig fuss és érj el szép sikereket - magadnak és ahogy Neked jól esik.

És mindenképpen jó dolognak tartom, hogy megosztottad gondolataidat. Biztos vannak sokan,  akiknek szükségük lehet az ilyen tanácsokra is!

 

 

Anita! Olyasmiket írtál, amiken én is gondolkodtam egy ideje. Amikor elkezdtem itt vezetni az edzéseimet, minden új embert örömmel üdvözöltek, biztattak. Megtartó, lelkesítő, motiváló erőt jelentett. Mostanra olyan sokan lettünk, hogy ez fizikai képtelenség... az oldal pedig annyira jó, hogy sok ultrafutó, ironman-es is örömmel használja. Ezért van az oldal! Edzésnapló, eszmecsere - fórum, csapatszervező.
Az lehet, hogy néhány "kezdő" megijed, és nem meri bevinni a két perc-egy perces edzéseit. De erre itt van a nempublikus edzés. Én is gondoltam már rá, bevallom. Szerintem ezért jók a Kedvencek is. Kiemeli a barátaid edzéseit.
Az döbbenetes számomra is, hogy sokan mennyit futnak. Én is csodálom őket, de tisztában vagyok vele, hogy két problémás kisgyerek, 100km napi ingázás mellett ez csak álom.
És még valami. A mai világot szinte lehetetlen egy normális embernek elviselni. Menekülni kell. Nem baj, ha valakinek az extrém teljesítmények, az így kialakult bajtársi kapcsolatok teszik elviselhetővé. Talán jobb, mint más pótszerek...
Nem hiszem, hogy bárki haragudna Rád a véleményedért! A sportolóknak toleránsabbaknak illik lenniük, mint más embereknek. Legalábbis remélem. (Gondolj Forrest Gumpra!)
Az,hogy futsz, sportolsz, figyelemreméltó teljesítmény. Akik nem így gondolják, talán nem is voltak a barátaid, csak a közös szenvedély tartott össze benneteket, más közös nem volt. Ezért nem szólnak talán az edzéseidhez. Te sem biztos, hogy el tudnál beszélgetni egy türkológussal.   

Kedves Anita!
Nagyon sok blogot és edzést meg szoktam nézni, ha időm engedi, de csak ritkán írok. A futás szerintem elsősorban magányos sport. Legalábbis én ilyennek szeretem a versenyek kivételével.
Legszívesebben minden nap futnék 18-20 kilit, mert ez okoz örömet. Az első öt kilométer alatt bemelegszem, a következő 5-6 alatt lerendezem a fejemben lévő napi zűrzavart és kb. 12 kilómétertől a harmadik 6-os alatt kifejezetten örömmel felszabadultan futok.
Futásaimnak többnyire az idő szab határt, de a fenti okok miatt általában, ha nincs időm legalább egy órát futni, akkor el se megyek. Továbbá tudom sokak szemében őrültség amit írok, de azt szeretem a legjobban amikor hétvégén van időm is elindulok otthonról cél nélkül, hogy most futok 2 órát egy irányba és utána vissza. Így szoktam felfedezni a környező erdőket.
Nem gondolom, hogy amit írtam  rajtam kívül másnak is jó, de nekem igen.
A futásnál is mint mindenben fontos az egyéniség.
Amiről írsz akkor veszélyes, ha nincs meg a szabad akarat, az önálló egyéniség. A hosszútávfutáshoz egyéniség kell.
A tömegemberség itt is tévutakra vezet. Természetesen elolvasom a tanácsokat, talán még segítséget is kérhetek egy egy témában, megnézem az edzésnaplókat, hogy egy egy teljesítmény mögött milyen munka van, érdekelnek a tapasztalatok, de mindenkor én döntök, hogy mit fogadok el és mit nem.
Nem azért futok, mert így bekerülhetek egy társaságba, nem célja az életemnek a futás, hanem mert az alkatomnak megfelel, örömet okoz, felüdít, levezeti a feszültségeimet, megnyugtat, segít felfedezni az apró örömeket................
A net-es közösségek pedig nem közösségek, virtuális ismeretségek, amelyekből személyes megismerkedés után lehetnek barátságok, közösségek vagy megmaradhatnak az ismeretségi szinten.
A helyén kell értékelni a dolgokat.
Üdvözlettel Mozg

Jó a téma :))).

... én tavaly abbahagytam (vagy szüneteltetem???) az ultrafutást.

Nagyon kevés barátomat vesztettem el emiatt. Akinek fontos vagyok, tudja, mit csinálok, futunk együtt, találkozunk máshol.

Mostanában maratonozgatok, utazgatok, a sok km-es futások után felüdítően kevés edzés szükséges hozzá.

Igen, sokkal többet eljutok színházba, kiállításra. Terveztem is, hogy lesznek ilyen blogbejegyzéseim: Mucha, Győri Balett: Gaudí... hogy az élményt megőrizzem. Más kérdés, hogy kevés időm van blogolni :). (Otthon nincs netem.)

A hősségről: az ultrafutás egy szűk réteg által elismert és értékelt sport. Kevesen csinálják, így könnyű kiemelkedni. Ezt jó, ha minden ultrafutó helyére teszi magában.
Korábban sziklát és hegyet másztam, hasonló lelkesedéssel, és valamelyes eredményekkel, mint az ultrafutást - az is egy hasonló világ - de ki ismeri erről a fórumról a mászóeredményeimet :)? 
A hősség relatív és tanácsos az embernek a saját önfejlődésével, önértékelésével is foglalkozni. Nekem a mászás és a futás azt adta, hogy tudom, megfelelő edzéssel mire lennék képes (konkrétumok: megmászni egy nyolcezrest, lefutni egy Spartathlont...), de szabadságomban áll nem csinálni és az erre szánható rengeteg energiát másra szánni, ami talán kevésbé látványos és mérhető, de fontos a világomban :).

Azt kívánom, Anita, hogy ne az elmaradt hozzászólásokra/biztatásokra figyelj, hanem azokra, akik körülötted vannak :).

Juuuj, elnézest, van 1-2 gáz szerkezetű mondatom így hétfő hajnalban :).

Gáz szerkezetű?
Ez kémia vagy fizika óra így kora reggel? :)

Ursi!

Kedves Hauanita!

Ne haragudj, de nekem olyan furcsa érzésem van a bejegyzéseddel kapcsolatosan...ne haragudj, lehet én értettem félre ( lehet más, ha élő szóban mondod), de nekem kicsit olyan megkeseredett....

Én a kezdő futók táborát erősítem és igen, bennem van, hogy többet, jobban, gyorsabban...
Mert élvezem, hogy bírom, hogy képes vagyok rá! Az eddigi punnyadásból igenis felálltam és mozgok, van rendszer az Életemben, új dolgokat, embereket ismerek meg a futás által.
Sok bíztatást kapok, de nem azért csinálom, nem omlok össze, ha vki aznap nem dícsér meg!
Viszont ha a szervezetem jelez, akkor visszaveszek.

Lehet, ha tapasztalnék magam körül olyan embereket, akikről Te is írsz, ezen a véleményem lennék, most viszont inkább azt gondolom, hogy kicsit lehangolódtam ettől az írástól...

S tényleg nem ellenvéleményt akarok megfogalamzni, csak , hogy teljes legyen a kép:
Sosem készitettem statisztikát arról, hogy hány ultrafutó, s sima földi halandó:)) futó sérül meg, de százalékában azt gyanítom, hogy a két szám nagyon közelít egymáshoz.Szóval a futásnak bármely ágát lehet "ész nélkül" önveszélyesen csinálni. De ha valaki mondjuk fél éve fut az ő hiánya nem tűnik fel a közösségnek.
De alényeg, hogy futni jó:))

Ursi, én pölö hallottam pár szép mászásodról :-)!

---

Hauanita általam vélt fő mondandójához szeretnék hozzászólni, mégpedig azért, mert -- ha jó volt itt a vétel :-) -- teljesen egyetértek vele. Én úgy gondolom, hogy a közösség -- legyen az IRL vagy virtuális -- igenis jó, mert motivál, mert felráz, mert segít kihozni magunkból olyat, amire korábban nem gondoltunk volna, és ezáltal többek leszünk. És a közösség lehet veszélyes, amikor magával sodor, belevisz olyan dolgokba, amelyekbe "higgadt fejjel" nem mennénk bele. Azám, de ki tudja, hol a határ? Hiszen őrültnek lenni néha jó, és kell is. [Mondom én, aki olyan Mérleg vagyok, hogy azt tanítani kellene. De még nekem is ki kell néha törnöm :-).] A kulcs szerintem is ott van, ahol fentebb többen megtaláltátok: mindenki a maga sorsának, életének alakítója! A közösség erejét használjuk fel a saját épülésünkre (amely egyben a közösségé is), de mindig saját akaratból, az egyéniségünk által vezérelve. Gondoljatok bele, a futók egyáltalán nem különböznek sok más közösségtől, csoporttól ("aztán nem ám valami hülyeségbe hagyod magadat belerángatni, fiam!"), erről a lélekbúvárok biztosan sokat tudnának értekezni. "Tanulj meg önmagad lenni, fiam!"

Abban is egyetértek Anitával, hogy a futótopikok figyelme az abszolút mértékben nagyobb teljesítményekre, azok ösztönzésére irányul. De hát ez így működik. A személyes sorsokat csak szűk közösségben lehet követni. Az ismerőseim edzéseit én is megnézem, amikor van egy kevés időm, de hozzászólásra már ritkán jut belőle. Ahogy sajnos más fontos emberi kapcsolatokra is egyre kevesebb figyelem jut :-(. Gondolom, sokan vagyunk így ezzel. Amúgy talán éppen ez az oldal adja a legjobb keretet a virtuális mikroközösségek kialakulásához, az egymásra figyeléshez.

Az is igaz, hogy magam is óvatosan bánok az óvatosságra intő hozzászólásokkal, ezeket inkább személyesen mondom el, írom meg. Mert ezek valóban nem népszerűek. Pedig valóban nagy a felelősség. Igyekszem majd szigorúbbnak lenni magamhoz (meg másokhoz :-)).

Én 2003 körül csöppentem a Futófórumba, aztán egy kicsit az FB topikba. Vagytok itt néhányan nálam "öregebbek" is. Megfigyeltétek, hogy (leginkább az FF-en) szépen lehet látni az "egyívású" csapatokat? Az én "évjáratom" nagyjából két részre szakadt: az egyik fele ultrázik (vagy ultrázott, de tele lett a futócipője, vagy lesérült), a másik fele kikopott a topikról. Ha a sorra egymás után következő "generációkat" nézem, azt látom, hogy egyre rövidebb idő alatt indul el mindenki valamelyik úton. Úgy vélem, ez is a közösség "kényszerítő" erejének következménye. És persze mindig megmarad egy-egy mag, akik összetartanak, és valóban barátként tudnak egymásra figyelni. Kívánom, hogy találja meg mindenki a saját "belső körét"!

A téma személyes oldalát pedig, megígérem, egyszer megírom majd a blogomban. Van egy-két kapcsolódó gondolatom...

Köszi Hauanita, hogy kiírtad magadból és megosztottad velünk mindezt!

Na, végre valaki fogja az adást :))) Köszi, Atom, nagyon jól fogalmazol!! Mellesleg a Te generációd nagyjából az enyém is (meg az Ursié :)), és sokan jól jöttek ki az ultrázásból, de sokan kevésbé.

Ahogy olvasom a blogbejegyzésedet és a hozzászólásokat, hasonló gondolatok fogalmazódnak meg bennem is, mint amit leírtok. A véleményemmel kiegészíteném a leírtakat. Szerintem többen vagyunk itt, akik nem hőssé szeretnék avanzsálni magukat, hanem valami más irányba motiválódnak az ösztönzések által:
A sport megjelenése az életemben életmódváltáshoz vezetett. Ebben nagy szerepe volt ennek az oldalnak és az oldal aktív szereplőinek is. Az életemben kialakult pozitív változások az itteni közösség befolyásoló hatásának is köszönhető! Ezt nem lehet mérni sem kilométer, sem perc/km mértékegységgel sem. A regisztrálásom óta a virtuális közösség néhány tagjával aktív kapcsolatban vagyok a mai napig, azaz megtaláltam a hasonlóan gondolkodó emberek forrását is - a közös kapcsolódási pont - a sport szeretete által!

És ez teljesen rendben is van! Épp ezért kellene "vigyáznunk" is egymásra! :)

Kedves Huanita! Nem szokásom blogokra válaszolnom, de most kikivánkoznak belőlem a szavak. Én 16-évet hagytam ki futás nélkül. Szóval volt időm moziba, szinházba, koncertre járni. Most is napi 12 órát dolgozok, heti négy alkalommal, nappalos és éjszakás műszakban. De NAGYON örülök annak hogy ebből a napi pénzhajhász életből, sikerült kitörnöm. Mert eddig mi volt a célom? Lecserélni a kocsimat, házamat, ezek mind beláthatatlan időbe kerülnek! Az ember már nem tud a kis dolgoknak örülni! De mióta újra visszakaptam a régi életem, van rendszereség az életemben, vannak ELÉRHETŐ céljaim. Mikor az első kitűzöt célomat elértem /6hónap alatt/, én voltam a legboldogabb ember a földön! Azt az érzést egy kocsicsere sem helyetesítheti!! Heti 5-6 alkalommal futok, de mégis van időm mindenre. Az életben adódó problémákkal is jobban megküzdök, kitartóbb vagyok, mióta újra a futó társadalom tagja vagyok. Mert igenis jó egy ilyen közösségbe tartozni, ahol nem számít a pénz, az egzisztencia!! Az ilyen fórumok pedig segítenek abban hogy ne térjek vissza a régi életemhez! Mert itt egytől-egyig fantasztikus sportemberekkel találkozhatok!! Legyen az 2.20-as, vagy 6-óra alatt teljesítő futó. Mi a saját boldogságunkért futunk, amit senkisem vehet el tőlünk!! Mert futni JÓÓÓÓÓÓÓ!!  Üdv: running Laca    

Szia Anita,
Ki volt az a marha, aki a sótablettát kitalálta :-)?

Egyetértve azzal, amit írsz, néhány dolgot hozzáfűznék. Nekem sosem sikerül megtalálni az arany középutat, se a futásban, se máshol. Vagy magamhoz képest jól futok és sokat (kb. 4 éve volt ilyen utoljára), vagy szinte sehogy.

Mert csak akkor vagyok motivált, ha utána megvan a jó mulatság férfimunka volt érzés. Az idézet nem jó, tekintve, hogy az ultrafutásban alig van különbség férfiak és nők között :-)

Ezt valahogy a szervezetem is tudja, pl. többször próbáltam napi 3-5 kiliket kocogni és 1-2 hét után feladtam, mert már mindenem fájt.

Kicsit védeném az ultrafutást. Igaz, hogy könnyen káros szenvedéllyé válik, és vannak olyanok, mint én, akik megfelelő tehetség és edzés híján időről időre a földbe döngölik magukat, de ez mégsem egy egészségtelen vagy természetellenes sport. Sokkal inkább megfelel az ember természetes képességeinek, mint pl. a 10 kilométer. Ha olyan nagy gáz lenne, én már nem tudnék járni :-). Előtte küzdősportokat csináltam, na, az veszélyesebb, őrzök onnét egy-két sérülést ami már végig fog kísérni. A futás jobb.

Azt el tudom képzelni, hogy párszázezer éve egy vadász Afrikában napkeltétől napnyugtáig üldözte a zsákmányát, de hogy 10x400 m résztávos edzést végzett volna, azt nehezebben.

Napi egy-két óra futás saját tempóban az ember minden problémáját megoldja. Néha egy ultra pedig egészen más dimenzióba helyezi a dolgokat, a hétköznapi élet szinte elhalványodik mellette. Ha egyszer kieresztetted a szellemet a palackból, már nem megy vissza. Én régen szerettem biciklizni, gyalogtúrázni, ezeket az ultra megette. Elhalványodtak.

Amit a hőskultuszról írsz, egyetértek. Már jó ideje nem is szoktam nyilvánosan gratulálni senkinek. Ne azért fusson valaki, hogy rajongótábora legyen vagy elismerjék.

Szia Hauanita!
Abban teljesen egyetértek Veled, hogy ész nélkül, fájdalomcsillapítóval, törött bordával, sérülten, nincs értelme az egésznek.
Nekem az a véleményem, hogy mivel sem mentálisan, sem fizikálisan nem vagyunk egyformák, a futásban sem vagyunk képesek ugyanolyan teljesítményre. Ez természetes. Az én szememben egy kitűzött cél elérése érdekében tett kitartó munka az, ami előtt mindíg megmelem a kalapom. Ez nem csak a sportra, hanem minden más dologra is igaz. Ha ebben támogatni tud egy közösség, az egy nagyszerű dolog.
A futóversenyeken egyfomán nagy teljesítménynek tartom, a pályacsúcsot futó atlétáét, és a mezőny utolsó harmadában, a szintidőért kűzdőkét.
Mert a teljesítményt sokminden befolyásolja, pl. velünk született képességek, vagy az adott élethelyzetünkből fakadó tényezők, futómúltunk, motiváltság stb. Ez utóbbi az, amit ez a közösség támogatni tud.
Mindenkinek éreznie kell, hogy a jelen helyzetében van-e, és ha igen, akkor mi az a cél, amit erőfeszítés árán, de reálisan még el tud érni. Ha valakinek éppen nics, az sem baj, akkor most másnak van itt az ideje, nemcsak futás van a világon. Ha pedig valaki túl magasra teszi a lécet, az előbb utóbb kénytelen lesz ezt belátni.
Szerintem a belső béke, a kiegyensúlyozottság elérése a legfontosabb dolog, és van akinek ehhez a futás a legjobb út, van akinek más. És ez így jó.

A belső sikerek kellenek és az egyensúlyi állapot is. Ez a művészet mind a kettőt egyszerre megtalálni.

Anita!
Igen, írásban félreérthető, amit mondani akarsz, valóban lehet ennek egy negatív olvasata is. Véleményem szerint kizárólag a körülötted levőkre lehet hatni, őket lehet óvatosságra inteni, a többiek:
- nem ismernek, így nem tudsz hatni rájuk,
- nem ismered őket, így nem tudod megítélni, mennyire veszélyes, amit csinálnak (eg. számomra az, hogy egy hónapban 3 hétvégén fussak 30 felett, nem tűnik veszélyesnek, megvan az oka, hogy miért gondolom ezt).
Én amúgy gondosan elkerülöm azokat a futókat, akikkel csak a futásról tudok beszélgetni, vagy akikről úgy érzem, beszűkültek :) - nem sok ilyen van. A fórumokon gratulálgatás időnként túlzott mértéket szokott ölteni, engem is zavar, ezt is inkább személyesen végzem és néha "tárgyjutalmat" osztok ki.
A hozzászólások is jók! Érdekes módon, ahogy Mikinél az ultra megette az egyéb sportokat, nekem, most, hogy több időm van, újra előjött a hegyi túra, mászás/klettersteig, tenisz, vízitúra, síelés, és még sok minden más, amit életem során megszerettem :).
U

Nagyon örülök, hogy leírtad. És nagyon egyetértek veled, azzal a különbséggel, hogy én nem régóta vagyok benne az "iparban", így a véleményem se oly kiforrott. (Odaát írtam is pár sort egy-két hete a témában.) Pár össze nem függő gondolat:

A hősséválás nem feltétlen 42 fölött kezdődik, hanem pl. 70 fölött (évben) vagy 90 fölött (kezdéskor mért kg), vagy még annyimindenben (inkább) mérhető. Vagy nem is mérhető. Vagy nem is létezik. Vagy...

A futás több szempontból mutat hasonlóságot a droggal (közhely), és néha több és több kell belőle, azt diktálják az érzelmeid. Az értelmed van arra, hogy ellenőrizze. Én azt a sorvezetőt használom, hogy amit éppen csinálok, tervezek, az segít-e abban, hogy 70 évesen is fussak. Ha nem, akkor hiba.

Amikor múlt hónapban beszélgettünk, akkor arra gondoltam, hogy drukkolok, hogy egy picit elkapjon téged is az álmodozás. Csakhogy te mindent amit te akartál lefutottál. Más akarhatja helyetted, hogy növeld tovább a távot ultrára, javítsd az idődet minél közelebb a 3 órás maratonhoz, hogy fuss kerek 100 maratont, csak ennek kb. semmi értelme. És mindez nem is feltétlen lenne jó.

Kell valami amit szeretsz, ami miatt szeretsz futni.

Azért is jó hősök avagy "hősök" beszámolóit olvasni, mert kiderül, hogy ők is tudnak ugyanolyan ostobák vagy gyengék lenni, mint aki ma kezdte. És a kezdők is lehetnek példaképek. Azaz, hogy bármilyen távot és tempót lehet okosan és felemelő módon csinálni, és ugyanazt, ugyanazzal a tempóval másnak lehet rosszul.

A közösség ferdítő hatását nem észrevenni hiba. Letagadni vagy az önismeret hiánya vagy tényleges embergyűlölet. :)

Amit írsz, abban van negatív. Mint az életben. El kell felejteni, hogy a futás, az edzés csak jó, minden ami hozzá kapcsolódik szintén. Nem az.

Abban viszont nincs feltétlen igazad, hogy minden hiába, úgy sem változik semmi. Fecseg a felszín és hallgat a mély. Tudod, hogy hányan gondolták végig, amit leírtál?

Csak most olvasgattam errefelé, de azért egy-két gondolat:

Nagyvonalakban egyetértek azzal amit írsz, szerintem divat lett az amatőr sportban is a minél extrémebb teljesítmény hajszolása és kezdőként könnyebb kiemelkedni egy lassan de lefutott ultrával, mint jó időt futni 5km-en. Én is futottam felkészületlenül(de nem ész nélkül) ultrát, részben az élmény kedvéért és részben azért, hogy a határaimat teszteljem. Leginkább viszont az vitt a hosszú futás irányába, hogy természetesebbnek és a magam számára elérhetőbbnek tartottam, mint a gyors tempójú rövid távokat.

A közösség formáló hatásairól regényt lehetne írni(írtak is, nem is egyet), miért is lenne másként egy internetes fórum közösségével? De, én mindig úgy tartottam, és most is azt vallom, hogy mindenkinek meg kell találnia, ki kell tapasztalnia, hogy neki mi a jó és ez nagyon egyéni. Van akinek napi 5km is sok és van aki heti 150-et is gond nélkül bír.Olyan is van aki bírna ennyit, de rájön, hogy a futás mellett ezer fontos dolog van az életében...Mérlegelnünk kell az életben minden téren, ugyanígy a asportban is. Helyettünk nem dönthet senki.Persze abban igazad van, hogy jobban oda kellene figyelnünk egymásra és óvatosabban bánni a buzdítással, jótanácsokkal.

Ami a hozzászólásokat illeti...Akik közel állnak hozzád, biztosan elolvassák a bejegyzéseidet és örülnek, hogy írsz. A többiek pedig bizonyára úgy olvasnak itt is, mint az újságot és a szenzáció, a kiemelkedő/extrém/őrült dolgok mindig népszerűbbek, olvasottabbak lesznek, mint egy "unalmas tizes a háztömb körül"

(-miki- nek: Mi baj a sótablettával? Abban legalább tudom mi van, ellentétben jónéhány isoval vagy géllel...)

Üdv,
Bozót

100%.

Azaz ez a hozzászólás.

Örülök, hogy mások is gondolkoznak hozzám hasonlóan (bár ezt azért eddig is sejtettem..;))

A "másik" fórumban párszor már megpróbáltam ezt megfogalmazni én is, kölönösebb reakciók nélkül, de semmi gond, inkább saját magamnak akartam ez megerősíteni, azaz hogy nem baj, ha az én éves km-számom végén  egy nullával kevesebb van, mint másoknak.
S ezzel együtt készülök 11 év alatt a 9. őszi félmaratonomra. Ami nekem többet ér, mintha ezt a kilencet egyszer egyben futottam volna le. ;)


Eszk