Nagy elhatározás volt télen, hogy újra megpróbálkozom a nyolcszáz méterrel, és eddig jó ötletnek tűnik! :-))

A hosszú regenerálós-gyógyulós-minden addigi munkát elpazarlós ősz végére már nagyon kívántam a kemény munkát. Sajnos a sérülésem sokáig hátráltatott, és bizony az alapozás igen későn kezdődött.

A terv az volt, hogy április közepére minél több kilómétert kell gyűjtenem, és az aerób állóképességet javítani, amíg csak lehet. Utólag azt mondom, hogy ez többé-kevésbé sikerült. Ha nincs a sérülés, akkor persze sokkal több belefért volna, így azt mondom, ahhoz képest olyan 75-80%-os lett az elvégzett munka.

Amióta áprilisban elkezdtem a résztávos munkát, egyre érett bennem a gondolat, hogy a terv jó. Az állóképességem tényleg jó, és az alap megvan.

A gyorsaságom viszont csapni való volt, és sajnos még mindig az. És az erőállapotom, "na az se normális". Normális? Köszönő viszonyban sincs a normálissal. Csapnivalóan gyenge! Így adott, min kell javítani. Az elmúlt három hétben, és persze a következő hetekben is ezekre kell(ett) koncentrálni! Erősítés-erősítés-erősítés!

A résztávos edzések bíztatóak, és nem annyira borzalmasak, mint vártam. :-)

Remélem, nem azért, mert nem edzek eleget, vagy jól!

A terv elég egyszerű. Heti három résztáv. Picit hosszabb távok, hosszabb pihenőkkel, de nem teljes sebességgel. Ezek még az anaerób edzések. A gyorsítás majd később jön. Az szenzációs érzés volt, amikor az ezerkettők közben elkezdett zsibbadni a karom! :-) Erre vártam már mióta. Most tudtam, hogy igen, ez az edzés kell nekem! Persze ez valójában azt jelenti, hogy mennyire gyenge vagyok még. De hát épp azt kell edzeni, ami nem megy. Nem fordítva.

És bár még nem gyorsítunk ezerrel, azért a lábam is zsibbadt egy-egy résztáv végén. De itt még messze a csúcs!

És persze még messze a cél.

Addig pedig gyerünk, dolgozni keményen tovább!