Itt a Kedvesem beszámolója az Ultrabalaton autós kíséréséről, ami szintén nem kis teljesítmény! Köszönet érte ezúton is!

„Cicám, itt a kocsi kulcsa, ügyes lány vagy te!” Mondta a Kedvesem, mikor a rajt előtt fél órával átadta az egyhónapos Skoda Octavia kombi kulcsát, amit addig még nem vezettem. Bizalom van, ez a lényeg! Indulás előtt még egy utolsó ölelés, izgulok! Rajta az idegesség semmi jele, mosolyog. Imádom! Már csak egy perc a rajtig, szalad egy srác a speekerhez, kezében egy dugóka, valaki elhagyta. Gyorsan keresik a gépben a számát…már csak tíz másodperc…még nincs meg, pedig rajtoltatni kéne, de ezt a futók nem is veszik észre, végre megvan a „tulajdonos” neve, majd a srác is; hogy nem vette észre, hogy elhagyta?! RAJT! Miután elindultak a futók felbaktattam az autóhoz, beültem és igyekeztem rendszerezni az információkat, amiket a rajt előtti félórában kaptam. A Kedvesem bíztatott: az autóban van klíma, ez másoknak jó hír lehet, de én nem bírom, így a következő két napot kellemes izzadásban töltöm majd. Van GPS is, amibe mind az 52 frissítő pont koordinátáit betöltötte, így nem lesz gondom megtalálni őket. Itt jut eszembe, hogy a rajt előtti izgalomban elmaradt a beígért rövid gyorstalpaló a GPS használatáról, így marad a jó öreg térkép és az itiner. Az autóban van tolatóradar is, ennek örülök a legjobban, mert egyáltalán nem érzem, hogy hol ér véget ez a nagy zöld bálna. És nem szabad elfelejtenem, hogy ha leállítom a motort, akkor kihúzzam a hűtő töltőjét a szivargyújtóból, mert különben leszívja az aksit. Ez azért nem tűnik olyam zűrösnek, elindulok, irány egy benzinkút, mert az első kívánság már rajt előtt elhangzott: szerezzek jégkockát. A tihanyi levendulásnál érem utol Attilát, szépen, ritmusosan, mondhatni vidáman bokázik, mosolyog:)

Aszófőnél Füred felé fordulok, hogy benzinkutat találjak. Egy kis bekötőútnál félreállok, hogy mégiscsak kipróbáljam, mit tud a GPS. Odáig eljutottam, hogy benzinkutat keresek, de valamiért a kütyü azt hiszi, hogy Vonyarcvashegyen vagyok (itt töltöttük az éjszakát) és a keszthelyi benzinkutat ajánlja. Ez nem fog menni, nem kísérletezek ezzel a szerkezettel, legalább azon nem kell izgulnom, hogy lemerül. Csopaknál járok, amikor feladom a benzinkút vadászatott és visszafordulok, fent megyek a hegyen egy mellékúton, útközben két nagyobb boltba is beugrok, hátha van jég, semmi.

A Vászoly előtti hosszú emelkedő közepén látom meg Attila hátát, láthatóan Ő is örül nekem, azonnal szüksége van papírzsepire, kicsit aggódom, remélem, hogy nem lesz baj. A Vászolyi vendéglőnél állok meg, tavaly itt kávéztunk, mennyivel nyugisabb volt! Az ott dolgozó hölgy nagyon kedves, az összes jégkockáját odaadja (kb. 20 db). Gyorsan visszaugrok az autóba és Attila elé megyek, a hosszú emelkedő tetejénél beállok a temető kapujába. Nemsokára Attila is ideér, határozottan örül a jégnek!

A köveskáli kúthoz korán érek oda, leülök a Káli-medence egyetlen épen maradt mosókútjába. Azon gondolkodom, mi a megoldás arra, hogy a kondenzátoros hűtőbe nem fér be a másfél literes üveg, viszont a másik hűtőládában, amibe belefér, már most kiolvadtak a jégaksik.. Végül megvilágosodom: ha egy üres ásványvizes palackba öntöm a kólámat a literes palackból, majd abba ásványvizet töltök, akkor folyamatosan tudok hideg vizet biztosítani. Attila itt is nagyon örül a jégnek és a hideg víznek, kezébe adom a magnézium tablettát is (már otthon elhatároztam, hogy kérdezés nélkül négyóránként belédiktálok egyet és a sós stanglikat meg folyamatosan). Itt újabb jégkocka keresésbe kezdek, mert az előző adag már elolvadt. Most sem kell csalódnom, a büfés hölgytől itt is kapok egy kis adagot, a legközelebbi pontig kitart.

A következő megbeszélt találkozóhely a káptalantóti focipályánál van. A kis parkolóban ahová beállok már három másik autó is áll: egy magyar, egy szlovén és egy osztrák, mindenki a párját kíséri. A közös nyelv, amin kommunikálunk az angol. Negyed óra múlva valamennyien ismerjük egymás rövid élettörténetét, a kedveseink sport múltját és hogy kinek mi a frissítési „stratégiája”. Az én párom érkezik elsőnek, frissítem és robogok is tovább Szigligetnek. Két évvel ezelőtt, mikor Attila túlélő túrán volt ezen az úton görkoriztam Hozzá, csak akkor szembe. Emlékszem, hogy mennyire szidtam az emelkedőt Badacsony felé, Ő most lefele jön rajta. A szigligeti frissítőpont egy bekötőút mellett van, parkolásra nem sok lehetőség adódik. Igyekszem a lehető legjobban lehúzódni, hogy ne álljak a kanyarodó autók útjában. Ekkor jövök rá, hogy a tolató radar mindent észlel, ami mögötte van…már ha van mögötte valami. Mert az árok, az ugye semmi, tehát azt nem is észleli, így csak pár centin múlik, hogy nem tolatok bele. A megbeszéltek szerint nem állítom le a motort, hogy a hűtőláda működjön, de ha jár a motor a világítás is megy. A főút felé tartó autósok és a futók közül is többen szólnak, hogy bekapcsolva hagytam a lámpát, mondom, tudom, mert jár a motor; a csodálkozó tekintetükre válaszolom, hogy különben nem megy a hűtőláda. Egy idő után rájövök, hogy egyszerűbb hálás tekintettel azt mondani, hogy köszönöm, erre ők is megnyugszanak, nekem meg nem kell magyarázkodnom. Kb. 10 perc múlva megérkezik Sebi a szlovén lány, azt panaszolja, hogy nem sikerül mindig eligazodnia az itiner alapján, megbeszéljük, hogy összedolgozunk majd. Nemsokára megérkezik Attila, megbeszéljük, hogy a legközelebbi találkozási pont talán Keszthelynél lesz, de Máriafürdőn mindenképp, mert nekem közben el kell majd mennem Vonyarcvashegyre. Vonyarcon a megbeszélt időben és helyen össze is futok a hölggyel, aki megmutatja a házat, ahol majd két hét múlva nyaralunk és átadja a kulcsokat. Mikor lefele megyek a hegyről eszembe jut, hogy a kis családi nyaralóban, ahol pénteken aludtunk (szintén Vonyarcon) rossz a bojler így nincs meleg víz. Az órámra nézek és arra jutok, hogy még belefér a találkozásig, hogy a cuccainkat felvigyem a nagy házba, Attila is örülni fog, ha két nap futás után meleg vízben zuhanyozhat. A 71.-es útra leérve örömmel látom, hogy még pont beférek egy masszív terepjáró konvoj elé, piszok sokan vannak, rossz lett volna végigvárni őket. Hogy időt spóroljak, nem megyek fel a kocsibehajtóra csak jó szorosan felállok a szegélyhez, észreveszem ugyan, hogy egy nagyot bukkan a jobb első kerék de nem foglalkozom vele. Berohanok a házba, villámsebességgel összepakolok, bezuhanok az autóba és indulnék tovább. De a kocsi nem moccan se előre, se hátra. Kiszállok, hogy megnézzem mi a baj, akkor látom, hogy annyira ráálltam a kocsifelhajtóra, hogy annak a két oldalánál lévő kb. 10cm magas beton szegélyt pont a kocsi első és hátsó kereke közé vettem. Szóval, ez volt az a nagy huppanás! Nőként persze többször is megpróbálom a már elsőre is sikertelen kiállást, naná eredménytelenül. Egy tiszta pillanatban új ötletem támad: kitekerem balra a kormányt, behúzom a kéziféket és rátaposok a gázra. Határozott égett gumi szagot érzek meg még valami mást is, talán olajé, most nem tud érdekelni! Aztán hírtelen kiengedem a kéziféket, és az autó kiugrik a csapdából. Hurrá! Robogok fel a hegyre a nagy házhoz, ez egy egynyomtáv széles, egyirányú utca tetején van. Kaput kinyitom, beállok, bedobálom a cuccokat, visszaülök az autóba és igyekszem a szűk helyen megfordulni. Közben eszembe jut, hogy tiszta hülye vagyok, mert a Szt.Mihály dombi frissítőnél otthagyhattam volna Attilának a magnézium tablettáját. Mire újra találkozom majd Vele már rég túlleszünk a négy órán, félek, hogy görcsölni fog a lába. Az izgalomnak meg is van az eredménye, sikerül beszorulnom a kapu és a szomszéd kerítése közé. Hülye nagy autó!!! Kiszállok, kétségbeesetten keresek valakit, aki segíthet. A szembe szomszéd kertjében üldögélnek páran, németül beszélgetnek. Pech, ezen a nyelven nem értek, azért csak beszólok, hátha kijön valaki. Megkönnyebbülök, mikor magyarul válaszolnak és egy idősebb úr kijön, hogy pontos utasításokkal segítse kiállásomat. Megköszönöm és húzok le a hegyről, a visszapillantóban még látom, amint úgy néz utánam, mintha én lennék a Szőke ciklon személyesen…Keszthelyen még beszaladok a benzinkútra, végre sikerül jeget vennem, teletöltöm vele a hűtőládát. Irány a part, hátha még a vasútállomási frissítőnél elérem Attilát, nézem az órát elmúlt fél nyolc, necces lesz. Keringek fel-alá 10 percet, de úgy tippelem, hogy a felbukkanó futók Attila mögött vannak. Megyek tovább, felhívom Sebit, hogy ő merre jár, hátha előttem, és akkor tud segíteni, naná nem veszi fel. A SztGyörgy fel vezető úton a piros nyilak mentén kétszer is letérek a susnyásba, azt remélem, itt beérem Attilát valahol, de nincs szerencsém, csak jó pár szúnyogcsípéssel leszek gazdagabb. Közben látok olyan futókat, akik Szigligetnél még a Kedvesem előtt mentek, de az már több mint 4 órája volt…ÁÁÁÁ…kezdek elbizonytalanodni. Ahogy bekanyarodok a berényi útra, meg pillantom Attilát, dudálok neki, örülök! Sajnos az aggodalmam valóra vált, panaszkodik a görcsölő combjaira, bekenem a lábait izomlazítóval és a magnézium tablettát is odaadom, innentől minden frissítőpontra elé megyek majd! A berényi strandfürdőnél igazi népünnepély vár, szól a mulatós, Sebi csörög, hogy eltévedt! Pedig az itiner angolul is jól követhető, nem baj, szívesen segítek, jó érzés, hogy más is jön velem az éjszakába autóval. Itt van egy kis idő, felhívom a Kedvesem családtagjait, mindenkit megnyugtatok, és ígéretet teszek, hogy vigyázok Attilára…bár tudnám, hogy kell?!?! A máriafürdői frissítőpontot nehezen találom meg, zajlik az esti élet a belvárosban. Szerencsére az út szélén álló rendőrök „gyanúsak”, lassítok, segítséget kérek, hurrá, jó helyen járok. Ahogy leállok rögtön hív Sebi, ő sem találja a frissítőt, teljesen összezavarja, hogy Máriafürdő körbeöleli Fenyvest, már ketten nem tudjuk, hol vagyunk egymáshoz képest. A kereszteződésben lesem a narancssárga autóját, amikor meglátom Attilát az utca másik felén bekanyarodni. Tesztelem, hogy hosszú szoknyában és papucsban nem lehet sprintelni. Kedvesem kulacs csere közben megjegyzi, hogy fázik, mondom cseréljen pólót, látom ez nem jutott eszébe…rábeszélem a fejlámpára is, ki tudja, hogy sötétben megtalálom-e a következő pontot, éjszaka még sosem frissítettem. Fenyvesen, ahogy vezetek a töltés mellett, eszembe jut a nagymamám barátnőjének a nyaralója, valahol erre van, emlékszem gyerekkoromban nagyon szerettem ott lenni, a hintaágy egy kiszuperált régi katonai emeletes ágyból volt. Fenyvesen is már javában zajlik az éjszakai élet, nehezen találom el, hogy merre menjek, nem látom a narancs nyilakat az úton. Már kezdek csúnyán káromkodni, amikor egyszer csak meglátok egy mentőt, jé, ez „ultrabalatonos”! Még jobban meglepődöm, amikor Sebi autóját pillantom meg, ő sem érti, hogy került ide! Közösen szidjuk az itinert meg a szúnyogokat, nem sokára megjön Attila is, őt nem zabálják a vérszívók, van másodlagos haszna is az izomlazító krémnek ;) Itt elhagyom a futók útvonalát, a 71.-ről nézek nagyon balra, hogy észrevegyem a sínen túl a bélatelepi frissítőpontot a sötétben. Hihetetlen, de meglátom. Vidám fiúk beszélgetnek és vacognak a sötétben, egyszer csak egy német futó hölgy tűnik fel a semmiből, szó nélkül elmegy mellettünk, majd a lefekszik a fűbe. Mindenki odasiet, kérdezgetjük (ismét nem tud senki németül), hogy jól van-e, hívjunk-e orvost. A lány mutogat, hogy jól van, csak alszik egy kicsit, mond valamit, amit az egyik fiú úgy értelmez, hogy zsebkendőt kér. Siet is zsepiért, mikor odaadná a lánynak, az hangosan nevet, mutatja, takaróra gondolt. Még tud nevetni, van remény! Frissítem a Kedvesem, robogok tovább. Fonyódliget felé haladva, hívnak a margitszigeti barátok, hogy mikor ér Atti oda, mert jönnének szurkolni, bíztatom őket, hogy indulhatnak, mindjárt ott vagyunk, odavannak, hogy Kedvesem milyen gyors. Ezzel én is így vagyok, a nálam lévő időtervhez képest több mint egy óra előnye van, jól fog ez még jönni, rövid az éjszaka, és a másnap ismét piszok melegnek ígérkezik. Épp, hogy megállok, megjelenik a vidám kis csapat is, folyamatosan bombáznak kérdésekkel, minden részletre kíváncsiak, nagyon helyesek! Attila is örül nekik, látom, hogy meghatódik. Mondom, hogy Imádom! Egy szusszanásnyi pihenő, baráti bíztatás, hangos kereplés, még én is egész felébredek. Alig indulok tovább Boglár fele, hív Tibi (szintén szigetről), immár legalább ötödször keres, szeretne Attilával találkozni Bogláron, mondom, indulhat, lassan érkezünk. Sebi is hív, ismét eltévedt, ott ragadt valahol a sín túloldalán, harag és kétségbeesés keveredik hangjában, nyugtatgatom, visszakeresem az itinerben, hogy merre járhat. Közben megérkezem Boglárra, majdnem a futók célegyenesére kanyarodom, de még időben elkapom a kormányt, ismét örülök, hogy senki sem lát. Tibi már nagyon vár, mutogat, hogy hol van üres parkolóhely. Izgatottan várjuk Attilát, ez már félút! Tavaly is ide futott be, csak akkor innen már aludni mentünk, most még sok van hátra, egyszer csak fénypontot pillantunk meg a távolban, messziről látni, ahogy ugrál egy fejlámpa a sötétben, egyszerre ismerjük fel Őt, senki nem fut így! Tibi már intézkedik is, szervezi a masszázst. Közben mintha Sebi autóját látnám elosonni mellettünk, hívom, de megint nem veszi fel, nehéz eset ez a lány. Úgy látom, Attila igen örül ennek a kis pihenőnek, a masszőr bíztatja, nincs nagy baj, az izmai rendben vannak. Sajnos hamar vége és mindannyian indulunk tovább.

A lellei frissítőpontot viszonylag könnyen megtalálom, addigra már rutint szerzek az - itiner a műszerfalon rajta a mobilom bekapcsolt lámpával (végre hasznát veszem a sport telefonomnak!), miközben kormányra hajolva narancssárga nyilakat keresek az úton, és igyekszem nem elütni a sötétben hírtelen felbukkanó gyalogosokat – tevékenységben. Nem is kell sokat Attilára várnom, nekem frissnek tűnik, de mondja, hogy kezd fáradni, és hogy jól esne egy kis meleg tejeskávé. Negyed kettő van! Kérdezem a frissítőpontos fiúkat mennyire ismerik a környéket, kiderül, hogy az ország másik feléből jöttek. Gondolkodom, hogy merre lehet benzinkút, de nem is vagyok a főúton…legfeljebb visszamegyek Boglárra, ott biztos kapok. Ahogy kóválygok a kis utcákban az egyik sarkon egy kávézót!! veszek észre, épp zárnak. Gyorsan beszaladok, mondom a pultos hölgynek, hogy nekem hosszúkávé kéne sok tejjel, bármi pénzt megér. Miközben feltesz egy kávénak valót mondja, hogy szerencsém van, mert összesen már csak 3deci teje maradt. Hurrá, nekem az pont elég. Miután ráönti a kávéra a hideg tejet az egész hideg lesz, óvatosan kérem, hogy legyen szíves és melegítse meg, de a félliteres palack, amibe beleöntöttük nem fér a mikróba, átönti egy nagy üvegpohárba. Ám az üvegpohárból nem tudjuk visszaönteni az üvegbe, tölcsér nincs..így átönti egy papírpohárba, ezt kicsit meghajlítja és már az üvegben is van a jó meleg ital. Kérdezem, mennyivel tartozom, 130, hangzik a válasz, vannak még csodák! Szemesre pont időben érek, sikere van a kávénak, én is örülök, hogy ilyen szerencsém volt, csuda jó érzés, hogy megint sikerült egy kívánságot teljesítenem! Három óra körül érkezem Földvárra, a Hotel Fesztivál maga a mennyország, kihalt az egész épület, birtokomba veszem a mosdót, megmosakszom, fogat mosok, új emberként lépek ki az ajtón! Élvezem, hogy végre fázom egy kicsit, jön a Kedvesem is, imádom, hogy már messziről megismerem a mozgását! Jól néz ki, kicsit eszik, iszik, megyünk tovább. Szántódon már egész világos van, vidám a hangulat a frissítőn, csupa lányok. Nézzük Timit ahogy lassan közeledik, látszik, nagyon szenved. Azon gondolkodom, hogy mi késztet egy négy gyermekes édesanyát, hogy ilyen dőreségre adja a fejét...biztos, hogy nem a kihívás hiánya…bolondok ezek mind! Kicsit később, amikor járó motorú és világító fényszórójú autóm mellet állok egy nyaralóövezetben vasárnap napkeltekor és egy számomra idegen nőnek popsi krémet adok a kidörzsölt bőrére, rájövök, hogy jogosultságom van ebbe a társaságban, ez sem hangzik sokkal kisebb bolondságnak. Timi összeszedi magát, megy is tovább. Addigra odaér Attila is adom a magnézium tablettát, elveszem a fejlámpát, cserélem a kulacsokat, igyekszem rábeszélni, hogy egyen. Zamárdira elég korán érek, az érkező futókból ítélve még van időm bőven, hallgatom a rádiót, zümmög a motor..bevallom itt elaludtam, úgy 10 percet szunyókáltam, kicsit ijedten ébredek, ez azért mégiscsak ciki, ha Attila így talál rám…szerencsém van, még csak most érkezik, csúnyán mutat a lábán a seb, ő bíztat nincs baj. Itt van meleg étel, örömmel látom, hogy eszik, közben azért sétál is tovább. Balatonszéplak, itt van a Dunai Vasmű üdülője, vagy legalábbis régen itt volt, van vitorlás kikötő is. Középiskolás korombon minden nyáron voltunk apukámmal vitorlázni, itt tötént az az eset is, amikor a csigára felszaladt kötélért apukám felhúzott a hat méter magas árboc tetejére, elég félelmetes volt: ahogy csak egy kicsit is elmozdultam valamelyik irányba az egész hajó megdőlt, nagyon bíztam a tőkesúlyban! Siófokon Balogh Andiékkal találkozom, még igen álmosnak tűnnek, pislognak a takaró alól. No persze Andi friss, teli energiával. Beszélgetünk míg a Kedvesem oda nem ér. Innen már kezd ereje lenni a Napnak, Szabadi-Sóstó előtti hosszú egyenesen ahogy elhaladok Attila mellett már látom, hogy rosszul esik neki az erősödő napfény…pedig még csak reggel hat óra! Ezen a ponton kezdek el úgy igazán izgulni, de tudom, Attila egy hős, és meg fogja csinálni! Én sosem sportoltam - nem lustaságból, mozogni nagyon szeretek - egyszerűen nem vagyok egy versenyzős alkat és utálom, ha utasítgatnak, az meg nem jutott eszembe, hogy dirigáló edző nélkül, saját elhatározásból is lehet sportolni. Attilát már így ismertem meg: heti három futás, egy úszás, egy bringa, fél év óta meg heti öt futás, egy úszás, egy bringa, minden második szombaton egy hosszú futás, egy „földi halandónak”, mint én, ez azért komoly bolondságnak tűnik. Körbefutni Közép-Európa legnagyobb édesvízi tavát meg hihetetlen célnak. Bolondnak nézték érte persze a rokonai is, még a futóbarátok is nagy kerek szemeket meresztgettek. De itt a „kanyarban” engem is teljesen hatalmába kerített valami megszállottság, hogy ez valami csoda! Innentől kicsit Attilává váltam…

A világosi emelkedő, ez már tavaly is rosszul esett mindenkinek, igyekszem lélekben erőt küldeni a Kedvesemnek, remélem, hogy „megkapja”! Mikor felér a frissítőhöz igen nyúzottnak tűnik, megbeszéljük, hogy ismét eljött a jégkockák ideje. Közben hív Sebi, mondja, hogy a párja nem érzi jól magát, még az este megcsípte valami rovar és mostanra már szépen bedagadt a lába, fáj a helye, nem irigylem őket. Akarattya ismerős hely, családi barátainknak itt van vízparti telkük, sokszor voltam itt gyerekkoromban, előre örülök a benzinkútnak is, sajnos csalódnom kell, nem tartanak jégkockát. Meg sem nézem az itinert, megyek a tavalyról már ismert frissítőpontra – sehol senki. Nézem az útleírást, rossz helyen járok, lapozom a térképet, hol lehetne levágni az utat, hogy gyorsabban odaérjek, így sikerül egy meredek kis utca alján szembesülnöm azzal a ténnyel, hogy ami a térkép szerint rendes utca az a valóságban zsákutca. Viszont ismét büszke lehetek magamra, mert nem gondoltam volna, hogy képes leszek ezzel a nagy döggel feltolatni egy meredek utcában! A frissítőpontnál informálnak, hogy Attila már elment és üzeni, hogy jól van. Hihetetlen, hogy még erre is van ereje! Először az egyik osztrák futót érem utol, nem néz ki valami jól, lassítok, kérdezem angolul (még mindig nemtok németül), hogy minden rendben-e, bizonytalanul bólint, hogy igen. Mikor megemlítem, hogy van hideg vizem, felkapja a fejét és rögtön fülig ér a szája, öntök neki egy félliteres palackba, rég láttam már embert ennyire hálásnak. Végre utolérem Attilát is, feltöltöm vízzel, és egy kis ennivalóval. A főútra kihajtva találok egy benzinkutat, hurrá van jég, ismét betankolok egy ipari mennyiséget. Kenese után hosszú egyenes szakasz következik, úgy ítélem, hogy túl messze vannak egymástól a frissítőpontok ahhoz, hogy ki lehessen bírni ilyen kevés vízzel, ezért innentől igyekszem mindenhol félreállni, ahol csak lehet. Az egyik ilyen ponton jut eszembe, hogy nekem van rövidnadrágom is, megörülök a ruhás szatyromnak, felsőt is cserélek, bevizezem a hajam, kicsit felfrissülök tőle. Közben hívnak Attila barátai Pestről, hogy jönnének szurkolni, sőt be is állnának a Kedvesem mellé az utolsó tíz kilométerre. Nagyon megörülök az ötletnek, már én is gondolkodtam rajta, hogy Füreden hagyom az autót, és onnan megyek Vele, már most is nehezen hagyom magára. Alsóörsig nagyon lassan telnek a kilométerek, látom az órán is, hogy Atti egyre lassul, most igazán sajnálom, hogy nem bringával kísérem, akkor ott lehetnék mellette folyamatosan. Délben érkezünk Alsóörsre, itt vannak a váltósok is, nagy a tömeg, mocsok meleg van. Tibi is ideér, próbálja Attilát bíztatni, de látom, hogy nagyon fáradt, így mikor hívnak a barátok és mondják, hogy már Alsóörsnél vannak, abban maradunk, hogy már Csopaknál megállnak és elindulnak velünk szemben. Alsóőrs után az első lehetséges helyen lehajtok a bringaútra, nem mozdulok Attila mellől, az sem érdekel, hogy a bringások csúnyán néznek rám, olyan is akad, aki beszól. Végre meglátom az úton Krisztát, Imót és Robit, jaj, nagyon örülök nekik! A Kedvesem is felderül, nem számított rájuk! Csopakig gurulok mellettük, hogy kéznél legyek, ha kell valami, ott sajnos elválunk, a főúton kell tovább mennem. Emlékszem tavalyról, hogy itt még hosszú egyenesek következnek, semmi árnyékkal. Füred előtt is félreállok egy emelkedő tetején, „hűsölök” egy bokor árnyékában, amikor Timit látom jönni a kanyarban! Hogy a csudába került ide?! Mikor bírta így összeszedni magát?! Hihetetlen! Kérdem, hogy kér-e valamit, a jégnek nagyon megörül, mindenhová dugdossa, iszik bőven a jeges vízből is, a fejére önti a fél üveggel, nem baj, van bőven! Őszintén örülök, hogy kicsit segíthettem. Nemsokára megérkezik a mi kis csapatunk is, a kísérők élénken beszélgetnek, próbálják Attila gondolatait elterelni, úgy látom, hogy kicsit feldobódott, még a hosszú lejtő ellenére is tud mosolyogni, most már nem lehet semmi baj, eljön az a Tihany is! Egészen a partig kísérem őket, de itt teljesen reménytelen parkolóhelyet találni, vasárnap délután van és kánikula. Eljön az a pont, hogy semmi sem érdekel, én meg fogok állni! Bevágódok egy szabad helyre a Tagore sétány fölött, ugyan látom, hogy hatszáz valahány forint peróra a parkolás, de nem érdekel, magamhoz veszek egy teli palack vizet, és már futok is a sétányra, még pont elérem Attiláékat, odaadom a vizet, és többiekre bízom a Kedvesem, megbeszéljük, találkozunk a tihanyi elágazásnál. Te jó ég, az ide négy kilométer! Füredről kifele még bemegyek egy benzinkútra, hogy feltöltsem a jég készletet, mikor kinyitom a hűtőládát, akkor jövök rá, hogy víz se sok van, visszamegyek még két palack vízért. A visszajáróra várva bambulászok a boltban, nini, van WC, na akkor bemegyek, nem voltam hajnal óta. Kijövök a mosdóból, a pénztárnál álló hölgy megjegyzi, hogy látja melegem van, a tőlem telhető legnyugodtabb ühümmöt motyogom, majd a két vizet magamhoz ölelve kihúzok a boltból. De legalább van jég és víz! Robogok a Tihany felé, de azért csak nem bírom ki, hogy kétszer leálljak és bevárjam a Kedveseméket. Utálom, hogy autóval vagyok, én is Vele akarok menni! A tihanyi partszakasz nagyon hosszú, látom Attilán, hogy igencsak be kell osztania az erejét, még jön egy hosszú emelkedő is, de ott legalább már árnyék lesz. Akárhogy is, nemsokára ott lesz! A célhoz robogok, igyekszem árnyékos helyet találni, Tibi mutogat, hogy mögöttük még van egy kicsi, bepréselem magam. Aztán vissza a hegyre, fényképezőgép a kézben. Mikor bekapcsolom, akkor szembesülök a ténnyel, hogy a memória megtelt, találomra törlök kb. tíz képet, csak remélem, hogy már valamikor mentettük valahová. Végre megpillantom őket, a szívem a torkomban dobog, itt a cél, csak ötven méter! Kísérem őket a lejtő aljáig, ott a többiek megállnak, a célegyenes csak Attilát illeti meg, én a füvön előre megyek, hogy a célban megörökíthessem. Istenem, MEGCSINÁLTA! De szeretném megölelni, de tudom, hogy ilyenkor nem szereti, így csak odatérdelek mellé…remeg mindene! JAJ, CICÁM!!!

Megbeszéljük, hogy gyorsan visszaviszem a Robiékat Csopakra az autójukért, csak remélem, hogy addig vigyáznak Rá, nem esik jól otthagynom. Mire visszaérek, Atti úgy dönt, hogy nem megy zuhanyozni, majd a házban, ott ágyba lehet bújni utána. Elbúcsúzunk, és már indulunk is. Vonyarcra érve kiteszem Attilát a nagyházban és robogok is tovább a kicsibe, tegnap néhány dolgot ottfelejtettem. Visszafelé még beugrom egy boltba, mert tudom, hogy Attila a reggeli tejeskávéja mellé odalesz egy túrós batyuért, megy egy csokis croissonért. Épp beesem az autóba, mikor hív Sebi, gratulál, hallotta, hogy Attila célba ért, ők sajnos fel kellett hogy adják 160 kilométernél. Igazán sajnálom. Végre megérkezem, Attila már túl van a zuhanyon – nem tudom, hogy csinálta, az előbb még járni sem tudott – fekszik az ágy közepén, kérdezem, ő válaszol is, de szerintem már nincs egészen magánál. Én kimegyek a kocsihoz, kiöntöm a hűtőládából azt a harminc centi vizet, ami a jégből lett, összeszedem a még fogyasztható ennivalókat és kiteregetem Attila futós ruháit. Bezárom a kocsit, bezárom az ajtót, kiülök a teraszra egy pohár hideg tejjel, most érzem, hogy vége a napnak, este nyolc óra van.

Bámulom a Nagy Tavat és összegzem, ami mögöttünk van:

Tegnap dél óta kisebb-nagyobb megszakításokkal harminckét órát vezettem. A motor hét párperces (amíg berohantam a benzinkútra) megállás mellet huszonhét és fél órát folyamatosan járt…szegény. Míg a Kedvesem 212 kilométert futott (MEGCSINÁLTA!!!) én 450-et vezettem…hogy?!?! Elpöfögtem 65 liter benzint. Az autóban a hőmérséklet nappal 36-48 fok között volt. Elolvasztottunk 10 kg jeget. Attila megivott 13 liter vizet (most jut eszembe, én ma még nem is ittam…elfelejtettem)

(Másnap ráálltunk a mérlegre: Attila 65kg- fogyott két kilót, én alig 46kg- fogytam egyet. Mi látszik ebből-, hogy egységnyi futással csak kétszer akkora súlyvesztést lehet elérni, mint ugyanannyi vezetéssel :) vagy a turpisság a 13L víz és az egy üveg kóla közti különbségben van?)

Zuhanyzás után leültem az alvó Kedvesem mellé az ágyra. Istenem, hogy néz ki, a térdén egy nagy duzzanat, az egyik lábujja hatalmas vízhólyagban végződik, az összes hajlata véresre kidörzsölve, lángol a teste, az a drága, gyönyörű teste. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy de jó, hogy az édesanyja nem látja ebben az állapotában!

Miközben kenegetem a sérüléseit azon gondolkodom, hogy milyen különleges is volt itt lenni Vele, a rajtól a célig. Kísértem már Mátrabércen, Kinizsin, Nagyatádon is, de ez most más volt…ez Csoda volt!

Nem mondom, „normál” emberi léptékkel a többit sem lehet felfogni, na de körbefutni a Balatont?! Mi jöhet még..?..?..?