Vidám kis verseny volt. Most nyögök és jajgatok minden mozdulatra. Még a sörömért sem tudok kimenni a konyhába.

A versenyidő szombat délelőtt tíztől vasárnap délelőtt tízig. A feladat minél több kört megtenni a sárvári vár körül. Ezt chip számolja.

Itt a műfaj rövid története: http://www.freeweb.hu/powerhiker/24hour.htm . Nem teljesen naprakész, Edit világcsúcsát pár hónapja megjavította egy Mami Kudo nevű japán hölgy.

Már sokszor indultam itt, talán négyszer, és egy alkalommal sem sikerült átvészelnem az éjszakát. Most először igen. Az eddigi legjobb felkészülést sikerült megcsinálnom, jópár 100 mérföldes héttel a télen. Itt persze nem lehet biztosra menni. Az edzés és a tapasztalat mindössze javítja az esélyeket. Persze, ettől függetlenül mindig előkerül egy-egy új titán, aki odajön, látványos szenvedés nélkül lealázza a régieket és kész.

Mint már többször, bejött a meleg. Ilyenkor még senki sincs hozzászokva, dolgozik a kalapácsos ember. Mókás dolog már a versenyidő negyedénél padlót fogni. Ilyenkor az ember gyorsan feladja minden elképzelését és a túlélésre koncentrál. Aki túlfeszíti a húrt, elér egy pontot, ahonnét már nincs visszatérés testileg vagy lelkileg, és feladja.

Nagyon nehéz nem elfutni az elejét. Egyrészt ekkor van meleg, másrészt az erőltetett lassú futás sem szokta beváltani a reményeket. Ugyan úgy elfárad az ember, csak ráadásul még kilométere sincs féltávnál, ami motiválná.

Száz szónak is egy a vége, a mezőny kisebb része, talán negyede-harmada tudja a pályán tölteni a versenyidő legnagyobb részét.

Az amatőr futók nagy álomcélja a 200 kilométer. Ez korántsem olyan könnyű, mint a szükséges 7:15 körüli kilométerek alapján gondolná az ember. Sokszor hallani futóktól, hogy ilyen könnyű tempóban bármeddig elfutnának. Hát nem. Ezzel gyengébb éveken a dobogóra lehet állni az OB abszolút versenyében.

Az első 12 órában szerettem volna elérni a 100 kilométert. Ez amolyan lélektani határ, ha megvan, esélyt ad egy értékelhető eredményre. Ha nincs, könnyen azt gondolom, mikor a dolgok éjszaka nehézre fordulnak, hogy minek kínozzam magam, úgy sem lesz már ebből semmi. Szóval meglett, de nem könnyen, a meleg miatt nem nagyon tudtam enni és jól eléheztem. 8 óránál volt egy komoly krízis. Gondolom, belázasodtam a szokatlan melegben futástól, mert egy nurofen elég jól rendbetett. Meg a sós zöldségleves. Egész végig csak levessel és túrós tésztával tudtam rendesen frissíteni, az édességektől és a maltodextrintől mindjárt hányáson kezdtem gondolkodni.

Este tízkor a 12 órás futók, a váltócsapatok és a jobb belátásra tért 24 órások elhagyják a pályát. Sokan közülük visszatérnek szurkolni.

Sok futónak van segítője, enyém Merci, a feleségem. Ők elkészítik az ételt, italt, szurkolnak. Talán ez a vonzereje ennek a versenynek, a futók és a segítők ismerik egymást, évről évre visszatérnek, együtt virrasztják és kempingezik át az éjszakát.

Olyan 50 valahány kilométerig folyamatosan futottam, aztán elegem lett, tervszerű futás-gyaloglás következett. Az utolsó 7 órában aztán már jobban fájt gyalogolni, mint lassan, zombistílusban kocogni, megint bejött a folyamatos futás. Az utolsó másfél órában már nagyon beálltak az izmok, nem nagyon ment 9 perces kilométereken belül. Sok szurkoló öntötte belém a lelket, ezúton is köszönet.

A vége 182,977 km lett, egyéni csúcs, abszolút 8., korosztályos 2. hely. Első olyan 24 órásom, ahol gyakorlatilag a teljes időt a pályán töltöttem. Elégedett persze nem vagyok vele, de hát én ilyen vagyok.

Azért azt el kell mondanom, hogy állatira fájt :-), mármint nekem. Bozót pl. alig ezdett, odajött, lefutotta, felugrott a dobogóra és kész. Az ilyen versenyek legviccesebb része különben, mikor a helyezetteknek úgy beáll a lába, hogy úgy kell felhúzni őket a dobogóra :-)