Hálával tapasztalom, hogy elég sokan olvassátok, nézitek az edzéseimet, olvassátok a blogomat. Éppen ezért megtöröm a hosszabb szünetet, és ismét írok. Bár az én gépem, a nagy monitorral rossz, és most Bogárka laptopán írok, ezt pedig nem látom, nem tudom kezelni, szóval az elmúlt hetekben Ő ír helyettem mindent.

A Nyolc Bucka után már megvolt a terv, hogy mi lesz a következő verseny. Éppen ezért az azóta eltelt idő elsősorban ennek az útvonalnak a bejárásával, befutásával telt. Több szakaszon többször is futottam, gyakoroltam, tanultam, megjegyeztem a dagonyák helyét, a kidőlt fákat, a bokros, tüskés részeket, az elágazásokat, kereszteződéseket, lévén, hogy elsőre nem látnám, tehát a verseny eljöveteléig fejben ott kell legyen minden. A futások pedig segítenek, hogy pontosabban memorizáljak mindent, és ami számomra előnyt jelent, hogy közben alaposan kidolgozhatom, hogy hol tudok jól futni, hol készülhetek emelkedőre, melyek azok az enyhe, ám sunyi emelkedők, ahol adná magát a gyors tempó, azonban csak felesleges energiát veszthetek, hol vannak a jól futható lejtők, hol lehet menet közben frissíteni hatékonyan, hol kell nagyobb erőkifejtésre készülni. Nem titok, a következő nagy kihívás a Piros 85, természetesen a terepfutó kategóriában, a 9 órás tömegrajttal. És ebből adódik számomra a következő kihívás, mégpedig, hogy a verseny utolsó szakaszait sötétben kell lefutnom, lámpával. Éppen ezért már elkezdtük gyakorolni ezeknek a szakaszoknak a futását is, sötétben, este, lámpával, erős lámpával, gyenge lámpával, eggyel és kettővel, szóval alaposan kidolgozni a technikát, miképp tudom teljesíteni, méginkább leküzdeni a feladatot.
Mesteremmel már a Nyolc Bucka után közöltem a terveket, és Ő nem utasította el. Így viszont az edzéseim még keményebbek lettek. Természetesen szokásomhoz híven, nagy verseny felkészüléseként, most is beiktattam egy "edzőtábort", vagyis egy hetet teljesen a futásnak szenteltem, mert sok egyéb körülmény miatt az augusztus végi szabadságunk idejére nem tudtunk elutazni sehova. Viszont minden nap terepen voltam, futottam, és a végén megkoronáztam a születésnapomat a verseny első 38 kilométerének a futásával. Ezt láthattátok az edzésnaplómban. A nehezítés az volt, hogy meleg, párás idő volt, a Mester pedig Dömösig alacsony pulzust adott, onnan tolhattam csak Dobogókőig. De nagyon jól esett, bevallom, bár ez szerénytelenség, hogy igazán el sem fáradtam. Boldog voltam, hogy az 1, 2, néha 3 órás edzések után azért ez a 4 óra 15 perc sem vett ki belőlem sokat.
Viszont továbbra is ott volt bennem az aggodalom, hogy 88,5 kilométeren vajon mit fogok bírni? És ekkor jött a lehetőség, hogy Csanyával elmenjek a Bakony Ultramaratonra, szorosan a nyomában maradva. Nem versenyzek, hanem igyekszem vele lépést tartani, és lefutni a 70 kilométert. Ez tegnap sikerült, és bár kicsit keveregtünk, meg Csanya sem volt a topon, betegség után, CCC után, de így is 8.14 összejött. És a további meglepetés, aminek nagyon-nagyon örülök, és megelégedéssel tölt el, hogy az eddigi felkészülésem sikeres, hogy megint csak nem éreztem magam, sőt most sem érzem magam fáradtnak, a lábaim nem nehezültek el, nem merevedtek le, és most vasárnap is elég jó állapotban vagyok. Bevallom, már hiányzik, hogy holnap kimenjek a szigetre futni.
A szigeti futásokat azonban át kellett tegyem kora reggelre, mert este már nem látok, és sokan is vannak. Bár reggel is még sötét van, de alig van futó, és mire megjelennek a korán kelők, már világosodik. A korai kelést kezdem megszokni, és az esték szabadabbak így.
Tisztában vagyok vele, hogy az elkövetkező hetek lesznek a legkeményebbek, hisz lassan finisébe érkezik a felkészülés. Még hat hét van hátra, ami nagyon kevés, és mégis nagyon sok, mert már remegő lábakkal várom a rajtot. Addig pedig még írok, megígérem.