Madrid Marathon - 2010. 04. 25.

Kisebbfajta izgalmak előzték meg a soron következő maraton futásom helyszínének megközelítését. Egy héttel a tervezett időpont előtt az izlandi vulkán aktivitásának köszönhetően kétségessé vált a madridi utazás. A spanyol főváros pedig nem itt van a szomszédban, hogy csak úgy beugrunk a kocsiba és már ott is vagyunk. Szerencsére április 23-ra, az utazás napjára, már rendben volt a légi közlekedés. Már ha a három órás késéstől eltekintünk.

Szombat az expo, a regisztráció, a rajtcsomag és rajtszám átvételének napja. Rengeteg látogató és látnivaló, a jövő év futócuccai és még számtalan futással kapcsolatos termék, ahogy ez egy kiállításhoz illik. Éppen a színpad közelébe érünk, amikor 10-15 elit futó sorakozik fel. Nem ismerem fel őket, de persze mindannyian afrikai országból valók. A nap fénypontjaként a szpíker nagy ováció közepette a színpadra hívja a legnagyobb sztárvendéget, a maratoni világcsúcstartó Haile Gebrselassie-t. Őt már én is felismerem. J Nagyon szerényen és közvetlenül beszélt az összegyűlt látogatókhoz. Mondott néhány, inkább csak bíztató és megnyugtató tanácsot a felkészülésről és a verseny előtti teendőkről, majd a sporttársak és rajongók lelkes gyűrűjében átsétált az adidas standjára. Elképesztő volt az a közvetlenség és türelem, amivel viselte a fotózás és autogram adás fáradalmait. Nekem is volt szerencsém egy autogramot kérni a rajtszámomra és egy közös fotót készíteni. Óriási élmény volt egy ilyen nagy sportembert testközelből látni.

Erről egy rövid videót is láthattok itt:  http://www.youtube.com/watch?v=9e89wWF-oXQ

Hátra volt még az expo területén a tészta party. Hosszúnak tűnő, de viszonylag gyorsan haladó sorban állás után elfogyasztottuk a verseny előtti néhány nap sokadik szénhidrátban gazdag ételét. Arról, hogy jobban csússzon az étel, egy fúvós zenekar gondoskodott.

Az expo területét elhagyva, a már rutinos maratoni koreográfia szerint, egyszemélyes, de annál lelkesebb szurkolótáborommal, Anitával feltérképeztük a verseny útvonalát és kijelöltük azt a néhány találkozási pontot, ahol van esélyünk találkozni. A 10., 20., 25. és a 32. kilométer környékét találtuk erre alkalmasnak, ahova ő hamarabb átér metróval, vagy gyalog, mint én futva.
A városban járva-kelve, a júliusi nyárt idéző időjárást érzékelve és az expon kapott maratoni útvonal szinttérképét nézve erős fejvakarásba kezdtem, abból kifolyólag, hogy akarok én itt egyéni csúcsot javítani. Az útikönyvből megtudtam, hogy Madrid a legmagasabban fekvő főváros Európában. A szinttérkép szerint 560 és 730 méter tengerszint feletti magasságok között fogunk fel-le „szaladgálni”. No, nem baj! A felkészülésemmel úgy érzem nem volt gond, majd meglátjuk mire lesz elég.

A verseny előtti éjszaka, ahogy az már lenni szokott, nem volt teljesen nyugodt, de ezt betudhatjuk az izgalomnak. A reggeli napsugár azonban olyan erősen mosolygott be az ablakon, mintha azt mondta volna: Én ma itt jól megizzasztalak benneteket!

Már reggel nyolckor sem kellett egy pólónál többet felvenni a versenytrikóra, nadrágról nem is beszélve. Útnak indultunk a szálláshelyünkről gyalog, majd útba ejtettünk egy kávézót is, ahol megreggeliztünk. A rajt területhez közeledve egyre sűrűsödött a tömeg. Nagyon sokan gondolták úgy, hogy ma futnak egy maratont, vagy egy 10 kilométert. Szépen gyülekeztünk a kétszer négysávos főutat teljesen elfoglaló rajtzónában. Már bent álltam a tömegben, mikor két érdekes előjelet véltem felfedezni.
Az első jel: valahogy az ötórás tempójú iramfutó mellé keveredtem, pedig meglehetősen előre próbáltam magam pozícionálni. Remélem most láttam utoljára a verseny során.
A másik jel pedig, hogy még a rajtpisztoly eldördülése előtt az egyik 3:15-ös iramfutó lufija elszállt. Talán így száll el az én 3:15-ön belüli időm is?

Terveim szerint 4:30/km tempóval haladva 3 óra 10 perc körüli időt szeretnék elérni. Persze ezeket a terveket még otthon, az időjárási és terepviszonyok hiányos ismeretében határoztam meg.

Pontban kilenckor ellövik a rajtot, és én is nekilódulok Gebre aláírásával a rajtszámomon, aki szintén itt van valahol a 10 kilométeresek mezőnyének elején. Kb. egy percnél lépem át a chipszőnyeget és hamar felveszem az utazótempót. Még nagyon sűrűn futunk, de az első kili 4:32. Remek, éppen jó! Az első 5 kilométeren kb. 90 métert emelkedünk. Most még nincs is ezzel semmi baj, hiszen van még erő, csak kérdés, hogy meddig elég. Az első néhány kili után már a lábam is bemelegszik, próbálok lazán futni. 10 kili – 45:01. Eddig terv szerint!

Az első találkozás Anitával nem jön össze. Én azzal nyugtatom magam, hogy talán a rajttól nem sikerült hamar eljutnia a metróhoz. Mint később kiderült, ott volt ugyan, csak a frissítőállomás közelsége miatt nem vettük észre egymást.

Nap még viszonylag alacsony szögben süt, így többnyire sikerül árnyékos területen futni. A 12. és a 14. km között azonban egy nyílegyenes széles sugárúton már keményen kapjuk a hátunkba az égető napsugarakat és ráadásul emelkedőn felfelé haladunk. Ez egy kicsit borzolja a kedélyeket, de ezen a helyen megsokasodott és elképesztően lelkes szurkoló sereg gyűlt össze, akik bíztatásukkal szinte feltolják a gyengülő futókat. Ez az egész útvonalra jellemző volt és nagyon élveztem. Mintegy Tour de France hegyi befutó, ahol a hágó tetejére érkező bringásokat fogadja a nagy üdvrialgás.

Visszaérve a belvárosba, kb. 17 kili környékén elfut mellettem Zorro. Kicsit bosszant, hogy én itt keményen nyomom 4:30-as tempóval, ő pedig elszökdécsel mellettem fekete keménykalapban, álarcban, hosszú köpenyben és karddal a kezében.

A nagy meleg miatt igyekszem minden frissítőállomásnál magamhoz venni egy kis innivalót. Az isoitalt pohárból kapjuk, ezt gyorsan felhörpintem, míg a vizes palackot viszem magammal még néhány korty erejéig. Hiányoltam viszont az ennivalót a frissítésnél. Én 15-20 kili után már szoktam magamhoz venni egy kis mazsolát, banánt, szőlőcukrot, vagy ami van. De itt nem volt semmi, csak innivaló. Volt ugyan a zsebembe egy gél, de ezt még későbbre tartogattam.

A 20. kilométernél, a megbeszélt helyen, már messziről felfedezem Anitát. Integetek neki és kihúzódom az út szélére, nehogy ne vegyen észre a „szédületes” tempóm miatt. Jelzek neki, hogy a következő találkozási pontnál kérek egy csokit. Kérhettem volna két új lábat és egy szívet is, de az nem volt a hátizsákjában.

Néhány száz méter múlva elértem a 20 kilis táblát (1:29:04). Csaknem egy perccel vagyok a terven belül. Ez bizakodásra adna okot, ha nem tudnám, hogy milyen sok energiámba tellett idáig eljutni. Most többnyire parkos területen futunk, ahol házak nem nagyon vannak, és a száraz éghajlatra való tekintettel, a fák sem adnak komoly árnyékot.

A folyóparton, 25-nél Anita átadja a csokit. Futás közben kibontom, és elkezdem majszolni. Nem akar csúszni, mert közben levegőt is kellene venni. A következő 5 kilométeren megint vagy 70 métert emelkedünk. És itt elfogyott a lendület, az energia, az erő. Belassultam rendesen. Valahol számítottam rá, hogy nem fog ez így végig menni, de titkon reménykedtem, hátha nem veszem észre és beérek a célba mielőtt végem lenne. J

Érdekes módon nem fájt semmim, teljesem jól voltam, csak nem ment a tempo. Nem is erőltettem, inkább visszakapcsoltam tartalék üzemmódba. Hűséges és odaadó „szurkolótáborom” még a 32. kili környékén megkérdezte, hogy kérek-e valamit, de már csak legyintettem. Éreztem, ha csúcsot nem is futok, de az időm így sem lesz túl rossz.Valahol itt előzött vissza a 3:15-ös iramfutó.

Az utolsó kilométereken a spanyolok megint kitettek magukért. A célzónát magába foglaló park felé szinte felkiabálták a fáradt, elcsigázott maratonistákat a brutál emelkedőn. A park vaskapuján befordulva, az utolsó nyolcszáz méter pedig örömünnep volt. Igazi fiesta! Mindenki tapsol, éljenez, ugrándozik, különböző tárgyakkal zajt csap.

A célban ránézek az órámra: 3:21:37. Második legjobb maratonom. Örülök, elégedett vagyok.

Tudom, egy csúcsdöntéshez rajtam kívül még sok tényezőnek kell kedvezően alakulnia, amelyek most nem valósultak meg. Érzem, az idő bennem volt, csak most bennem is maradt!