Az idei futószezon minden szempontból kicsit más, mint az eddigiek. Egyrészt ilyen sok kihagyás az előző év őszi zárása és az újbólkezdés között még nem volt (5 hónap), másrészt a költözés miatt le kellett mondani a hőn szeretett Europark oda-vissza futóútvonalról, és újat találni helyette, amely váltás, valljuk meg, komoly lelki törést okozott...
A legnagyobb változás mégis egy másik dimenzió megjelenése: a terepfutásé. Azt éreztem, hogy egyre kevesebb motiváló erő mocorog bennem úgy általában. Na jó, az évi egy maraton minél gyorsabb teljesítése továbbra is adott cél, de ez sikerült az előző két alkalommal, tehát olyan nagyon új élményt nem jelenthetne, meg őszintén „félek” is a PB idejétől, túl brutálisnak tűnik az 5:30-as tempón gyorsítani, 42 km-en át tartva ezt az iramot. Persze mindent lehet: egyénre szabott, kellő felkészüléssel, időt és energiát rászánva sikerülhetnek a szép tervek – úgy általában…

Ilyen gondolatok mellett tört be a terepfutás az idei évben. Mindent megtestesít, ami eddig hiányzott: egyenetlen, szintes terep, tájékozódási kötelezettség, hosszú távok, és persze kulisszaként a város helyett a természet lágy öle. Bár ezek mindegyike szinte önmagában kizáró ok lehetne, hogy elinduljak egy túrán, azért összességében tán épp ezért jelentettek vonzó perspektívát. A szintes terepet ki lehet védeni sima gyaloglással; az aszfaltsimaság hiányát túl lehet élni, csak kerülni kell a kiálló kövek, gyökerek csábítását, hogy beléjük rúgjál; a tájékozódáshoz pedig jó érzékkel társat kell választani, aki magunknál biztosabban igazodik el olyan rejtjelezett információk között, mint térkép vagy szöveges itiner.  A természetközelség meg kimondottan terápiás hatású a hétköznapi stressz és mókuskerék után.

Így jutottam el a Lowe Alpine terepfutáshoz. Volt már előzménye, mert az egyik szervező, Lupus már régóta ajánlgatta a terepfutás előnyeit, aztán 2 évvel ezelőtt papamacival már majdnem dűlőre jutottam, hogy uccu neki, megyek a felesre, de még visszarettentem akkor. Most viszont egy Isaszegi minitáv emléktúra, Tojás20 és egy 5 órán felüli Kevély Körüli Kerengés tapasztalatával bele mertem vágni a vértesi kalandba!
Az odajutás logisztikája ki volt találva: a gyerekek még bőven aludtak, Leander nagyon rendesen egy FB-társsal egyetemben elvitt az Örsre, ahonnan indult a közvetlen FB-iránytaxi Szárra. Ott gyors dugókaszerzés, pici banán, utolsó kortyok, némi tanakodás, mibe fussak, mert hidegnek tűnt a levegő. Végül bevált a rövid futógatya, technikai póló-FB technikai minimálverzió, bár az erdő mélyén igencsak hűs volt. A rajt előtt macmelon, aki humán GPS szolgáltatást ígért a versenyre, külön oktatást tartott számomra az útvonalról, térképestül, jelzésestül, gondolom így bebiztosítván, ha mégis bármely oknál fogva elszakadnánk egymástól…  
A szintemelkedés ismert volt, az első 6 km majdnem az összeset tartalmazza. Ennek megfelelően nagyon hamar váltottunk gyaloglásra, a hátunk mögött már alig, azaz tán nem is volt ember, pedig a maratonisták elvileg 48 km-re mennek. Az erdőbe beérve újabb combos emelkedők, macmelonék még gyalogolva is gyorsabbak nálam. Itt már arra kellett figyelnem, nehogy a látótávolságból kikerüljenek. Amikor olyan helyen tempóztunk, ahová köd szállt le, kénytelen voltam beleerősíteni, biztos, ami biztos alapon közelebb kerülni macmelonékhoz. Az első ellenőrző pont után lejtett kicsit, itt erőből felzárkóztam a társakra. Bebizonyosodott újból, hogy az emelkedő nem barátom, a lejtő viszont mindig az marad!
Innentől tulajdonképp egy jól futható versennyé vált a Lowe Alpine. Az ellenőrzőpontokon szívesen elidőzve ettem datolyát, beszéltem pár szót az ismerős pontőrökkel, na és persze dugtunk akkurátusan, pecsét helyett. 100-200 métert vesztettem ilyenkor, amit hol behoztam, hol nem. 11-12 kilométernél éreztem, hogy kellőképpen bemelegedtem, itt volt egy kis tempóváltás, amit macmelon hamar lereagált, és ezután őt kergethettem. A hardcore lejtőkön bőven 5 perc/km alatt voltunk, sőt. Az uccsó 5 km-t szerintem továbbra is gyanúsan gyorsan, majdnem 5 perc/km körül tehettük meg, macmelon nagyon nyomta, le is maradtam tőle kissé.
A célban pár baráti szó, néhány szörp, majd egy FB ismerős hazahozott, így az esőből már csak itthon kaptam kicsit. Leander kissé csodálkozott, miért értem ilyen korán haza, tán nem is futottam? Persze, ő visszaaludt a hajnali felkelés után.
Az LA félmaraton tehát nagy élmény volt, tulajdonképp az első 6 km-től eltekintve tökéletes egy gyors teljesítéshez. A szervezés és hangulat baráti, lelkes emberek dolgoztak lelkes teljesítőkért. Köszönet érte!
A legközelebbi terv valami lassabb, hosszabb túra lesz, ahogy befér a családi programokba.
Hogy aztán a túrakocogás miképp hat az őszi aszfalt síkvidéki maratonra? Pláne úgy, hogy barátokkal be vagyok nevezve az augusztus közepi nagyatádi triatlon váltóba, ahol úszás- és kerékpártudás hiányában eleve csak futnom kell, de lehet, hogy az egész maratont… Meglátjuk!