Titokzatos Hegymenet 55…

Nem kedvezett az időjárás a Balaton átúszásra. Viharos, hideg idő lett. Volt egy B terv is a hétvégére a Mecsekben rendezett Hegymenet túra.

Nem sok időm volt gondolkozásra, hogy bevállalom-e a szintkülönbséget – 2774m, 54,7 km-en-, már hajnalodott és indultunk Pécsváradra. Sok fiatal hajnali negyed 4-kor bulikból megy haza. De az én gondolataim már a túrán jártak. Rövidebb távon több szintkülönbség. Naná, nem véletlen Hegymenet. Olvastam korábbi beszámolókat, a Mátrabérchez hasonlítják. Még bennem ilyen gondolatok voltak, amikor arra eszmélek, hogy az útszélén egy lovat szeretnének vezetni kantár, minden nélkül. De a ló szilaj és tüzes, ellöki az emberünket ki nem valószínű, hogy egy „suttogó”. A ló elkezd vágtatni az úton., jó darabig láttuk még. Simán elmehetett volna egy Suzuki reklámnak is, ez a helyzet, ahogy száguld könnyedén, mint egy ló.

Ahogy közeledtünk egyre sötétebb felhők gyülekeztek, persze mögöttünk már a felkelő nap kacsintott ki a felhők mögül. Csalogatott volna vissza bennünket. De milyen egy mindenre elszánt túrázó, nem foglalkozik, hogy milyen idő van. Örömmel fogadtam, hogy Pécsvárad felett egy teljes ívű szivárvány volt. Mint egy kapu. Ez csak jót jelenthet a meglátásom szerint, no meg esőt a közelben.

Pécsváradon a Művelődés házban kellett jelentkezni, regisztrálni. Még incselkedtem melyik távon induljak.15, 35, 55km-e. De magamban biztos voltam már hogy az 55 km-es távon indulok.

Hűvös volt, szemerkélt az idő, a többieken hosszú nadrág esőkabát. A megelőző túrákból tapasztalva nem öltöztem be. Az első pár kilométer után úgyis levetném. Most is az Inov8 Roclite 315 cipőben és inov-8 Debrigaiter 32 terepfutó/tájfutó kamásliban mentem. Jó alkalom ismételtem újabb teszt alá vegyem. Addig, addig készülődtünk, hogy 07:10 lett,  mire elindultunk. Rendes volt a rendező srác, mert szólt róla, hogy útvonalváltozás lesz. A korábbi vihar miatt nem engedték, hogy a Hármas-hegyen túrázzunk. Pedig kíváncsi lettem volna milyen pusztítást végzett. A természeti erők erejének látványa tiszteletet ébreszt bennem iránta.

Kisebb csoportokban haladtunk Pécsvárad utcáin. A templom, a vár mellett elhaladva vettük az emelkedőket. Távolban a hegyek, sötét felhőkbe burkolózva vártak bennünket. Szinte gyorsan felértünk a Zengőre. Eddig még nem próbáltam túra bottal menni, de most az elmúlt túra utáni csípő fájdalom miatt kipróbáltam. A technikája még nem a legjobban megy, de jónak tűnik. A kilátóba nem lehetett felmenni, mert életveszélyes. Eszembe jut, hogy nem régen a lokátort szerettek volna idetelepíteni.

Szalagozáson jutunk el a következő pontra, jó kis lejtő ment után. Hangulatos kerítéssel körülvett arborétumon mentünk keresztül. Mindszenti bíborost egykor itt tartották házi őrizetben. Jó lett volna elidőzni egy kicsit. Megcsodálni a tavi rózsákat. Sétálni a parkban, leülni a már kissé romos szökőkúthoz. Vajon egykor élénk társadalmi élet lehetett itt? Nem. Az épület alapjait több mint 200 éve tették le. Eredetileg püspöki nyaralónak álcázott pálos kolostornak indult. De se pálosok nem költöztek ide, se nyaraló nem lett. Volt Egyházi Szociális Otthon, bentlakásos polgári iskola. Most nem látogatható se az épület se az arborétum. Igaz egy kis állag megóvási munkálatokat igényelne.

Sokáig nem merültek bele gondolataim, mert a pontőrök meglátása visszahozott a valóságba. A pontnál többen összefutottunk. Így kisebb társaságban mentünk tovább. Túra történeteket meséltek. Én csak csendben hallgattam a „nagyokat” kik sokadik túrájukról meséltek.

Így gyorsan odaértünk Diós-kútra. Nem időztünk mentünk tovább. Hosszabb szalagozott rész következett Takanyó völgyig, majd a Takanyó-hát. Továbbra is szalagozást kellett volna követni, de mi letértünk róla. Nem akartunk visszamenni, így GPS-sel, ill. térkép segítségével domborzati jelek alapján próbáltunk a turistajelzéssel ellátott útra visszatérni. Egy óriás kidőlt fafotózásra ihletett. Miközben fotóztam rátaláltam egy lábszárnak megfelelő csontra. Egyből jobbnak láttam indulni, nem szerettem volna én is a sorsra jutni. Úgy látszik tényleg ez Bermuda-háromszög lehetett a túrán, mert a többiek is letértek. De helyes volt az irány és jó útra jutottunk ki.

Megnyugtató volt látni a jelzést. Alig mentünk pár métert és gyönyörű mohás vízesés mellett vezetett el az ösvény. legszívesebben aláálltam volna, de nem volt elég nagy hozzá, legalább is leültem volna nézni. De így is, míg lefotóztam már ismét összefutottunk az ismerős túrázókkal. Ők nem időztek, mentek tovább. Mi se sokáig, már tapasztaltam mennyi időveszteség, ha fotózom. Tudom annyira nem verseny, de mégis ilyen helyzetekben látszik, mennyi időt vesz el.

Az elmúlt napok forrósága után kellemes túrázós idő volt. Igyekeztem, ahogy az erőmből kitelt a lejtőn kocogni, hogy a fotózás miatt kiesett időt behozzam. Már korábban hoztunk egy szabályt, hogy a lejtőn kocogunk. Nem is baj, hiszen a hegymenetben nem vagyok egy gyors tempójú.

Néha meg-megmorajlott az erdő. Még 17 km-rel körül járunk, nem lenne jó egy kiadós esőbe beleszaladni. Így is úgy érzem már többet megtettünk. Lehet a már megtett szintkülönbség az mely ezt az érzést előhozta. Egyre erősebben süt a nap szinte már szorult.  Ha létezik túrázók Murphy törvénye, akkor az is benne van, hogy tűző napsütéskor biztos nyílt terepen kell menni. Most is így volt, de egyre közelebbről jöttek az éles becsapódások hangja. Széles szekérúton haladtunk. Nem ismerem a talajtípusokat, de ha ahol kicsit is vizes sárga agyagként tapadt. Ez egy kicsit ad erősebb lábmunkát, főleg felfelé menet.

Már az erdő zúgott. Jobbnak láttuk elővenni az esőkabátot. Ahogy megálltunk elkezdett nagy szemekben esni, mintha egy vonat közeledne nagy robajjal elkezdett zuhogni, miközben sütött a nap.

No, így már még nehezebb lett a hegymenet. Most komoly, hogy végig csak felfelé kell menni? Ó, hol vagy szép nagy Alföld. Amilyen gyorsan jött eső, oly gyorsan abba is maradt. Most csak örültem neki, hogy csak a széle kapott el bennünket. Később hallottuk, volt ki nem lett ilyen szerencsés, és jégesőt kapott. Végül is nem szerettünk volna, száraz melegben túrázni. Egy kis frissítés jól jött. Ujjnyi széles repedések voltak az úton.

Ha kissé vizesen is, de odaértünk Máré-vár ponthoz. Persze a verbuválódott csapat már ott volt. Tőlük hallottuk a jégesőt. Gyors frissítés pezsgőtablettával és csokival. Közben azt latolgattuk, milyen messzire lehet a vár. Egy kicsit szőke nősre sikerült a kérdés, mert ha kinéztünk a fakoronája alól ott volt a vár. Sajna nem vették figyelembe, hogy mi gyalogszerrel közelítettük meg és holmi pénzdarabokkal lehetett volna elfoglalni egy kis időre. Így nem húztuk az időt, kihagytuk. Pedig a monda szerint a pincében raboskodik egy elátkozott leány a vár kincsével együtt. Várja, hogy valaki megszabadítsa az átok alól. Megcsókol egy bikát, egy kígyót meg egy varangyos békát. Elátkozott királyfi nincs?

Együtt indult a csapat mit se tudva az elátkozott leányról. De az emelkedők gyorsan szétválasztott bennünket.  Néhol vadregényes lett az erdő. A patakok mély völgyekben csordogáltak, megapadva a nagy melegtől. A zárt lombkorona alig enged teret az alj növényzetnek. Egy fából épült kis viskóra lettünk figyelmesek. Nem is annyira viskó kéménnyel, kis terasszal ellátott ici-pici házikó. Már csak az erdei anyóka hiányzik a tornácról.

Nem erősek a szintemelkedők, így csak változatossá teszi a haladást, így gyorsan elérjük a Vörösfenyő-kulcsosházat. Igen, a csapat találkozó lett. Mondták, hogy még most jön a nehezebb része. Az emelkedők Dobogóra, Szamár-hegyre, Zengő és persze a szalagozás miatt. Bennem egy kis félelem lett, hogy ha már ők így beszélnek róla, biztos s neheze még hátra van.

Egyszer csak megmutatta magát Tolna megye legmagasabb pontja Dobogó, 593m. Széles út vitt felfelé a sötét szálfa erdőbe. Még hangja is másabb, a szél felerősödött. a pontőr próbálta a helyet széppé varázsolni, inni invitált bennünket. Hűvös huzatos volt az idő, jobbnak láttunk gyorsan tovább lépni. Egy kis kör megtétele után ismét visszatértünk Dobogóra. Közben ismét eláztunk, megszáradtunk, megtudtuk milyen a Szamár-hegyre vezető út. Ahol rejtett pontőr volt.

Valahol az volt bennem, hogy csak Zengőre eljussak ismét. Csak mentem, mentem. Az emelkedőkön jó volt a túrabot.

Lendület-forrásnál már jól esett a várva várt zsíros kenyér. Igazi romantikus uzsonna. Az erdő lágy ölén csemegézni, közben sétálgatni.

Egyre szebb arcát mutatta a Mecsek is. Patakok keresztezték egymást, feltűnt pár kisebb vízlépcső is. Szinte beleszédültem, olyan mély volt a patak meder. Vajon milyen lehet, mikor a hóolvadás után vagy egy nagy eső után felduzzadva hömpölyög benne a víz. A hegyoldalt a kidőlt fák rajzossá teszik.

Óbánya település egy kis nyugalom az erdő mélyén. Táborozók, kirándulók keltik életre. Az egyik ház udvarán gyerekkacaj a másik udvarban harcművészeti képzés hangjai törik meg a csendet. A falu kocsmájában van az ellenőrzőpont. Éppen a falu lakói délutáni kártyapartija folyik. Mosolyogva nézik a kissé sáros túrázókat.

Voltak kik frissítő ponttá varázsolták egy kis sörrel üdítővel. mi kihagytuk ezt a pihenőt. Irány a Somos-hegy. Egyre jobban lenyűgöz a vadregényes táj. Egy kis fényképezéshez veszek ki pihenőt. Nem tudok ellenállni a csábításnak.  Somos-hegyen nem találunk se kódot se pont ellenőrt. Kicsit bizonytalanok voltunk, hogy mi történt. De tudtuk jó helyen járunk, így tovább mentünk. Talán az egyik legmeredekebb szakasz következett. Szinte csúsztam lefelé az avaron. Egész jó volt. Mintha havon csúsznék.

Így nem sokára elértük a Réka kunyhót. Kunyhónak igen szép kis turistaház. Óriás fenyőkkel körülvett pihenő. Több turistaút találkozik itt. Szalonnasütési lehetőség is van. Pár percre mi is leültünk. Elmerengtem egy kicsit. Kedvencem a fenyőerdő. Sajna tovább kellett menni. Igen ám, de milyen úton is? Jelzés meg van, de kidőlt fák állják utunkat. Más megoldás nem volt, mint átmászkálni rajta. Szerencsére csak mutatóban volt pár darab.

Lassan közeledik a Zengő. Ekkor jutott eszembe, hogy állunk idővel. Még 2 óránk volt, hogy szintidőn belül teljesítsük. Igen, ám de még hátra van a nagy emelkedő. Bíztam a túra botban, hogy egy kicsit segít leküzdeni a nehézséget. Visszaszámlálás kezdődött a

méterekben. Közeledett a túra nehéz része. Egy szalaggal jelzett kis ösvény volt a mumus. Próbáltam a tanácsolt hegymenet technikát alkalmazni. Annyira lekötötte a figyelmemet, hogy nem éreztem olyan erősnek, mint az Istállós-kőre vezető utat. Azért jó volt az utolsó ponton áthaladni.

Zengőtől már csak lefelé vitt az út. Szinte kínálta magát kocogásra. Így 3,2 km nem tűnt soknak. Meg is lepődtünk, hogy ismét beértünk a túra alatt megismert csapatot.

De bennünket feltartóztatott egy fa a cél előtt Teli faeperrel és körtével. Persze mindez egy törzsről fakadt.

Vidáman tértünk be a célba. 12 óra 20 perc alatt mentünk végig.

Különleges a Kelet-Mecsek vagy éppen titokzatos? Vadregényes? Bennem kellemes emlékeket hagyott. Csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy ismerje meg egy kicsit jobban Ne csak a Zengőre vezető utat, az erdő mélye varázslatos kincset rejt.

Köszönet a PITE szervezésének és túratársamnak…

Jó túrázást mindenkinek!

Ő. Erzsi