Reggel... Úúúútálom, hogy ennyire érzékeny vagyok. Amúgy kívülről lehet tuskónak látszom, de nem vagyok az :-)
Nekem bőven elég, ha sírni látok valakit, én is vele együtt sírok, mert átérzem a bánatát, lehet az ismerős, lehet az idegen.
Mindegy.

Ma utazok a metrón, reggel melóba. Ott ahol én, felszállt egy vak pasi, vakvezető kutyával, vele volt egy házaspár, nem tudom ismerték-e egymást, vagy csak dumáltak...
Én még ilyen jóképű vak pasit sosem láttam, egyszerűen nem tudtam róla levenni a szememet, meg voltam döbbenve. Magas, ez ültében is látszott, gyönyörű fejforma, szépen levágott haj, ápolt fogak, szép arc...
A kutyus német juhász, egy tündér. A pasi végig dumálta az utat, végig nevette az utat, olyan fantasztikus élmény volt őt látni :-)
Látni, hogy mennyire mosolygós, folyamatosan dumált, folyamatosan nevetett, egy pillanatra sem láttam komoly arccal, látni, hogy pont leszarja, hogy vak, végig a kutyákról beszéltek, hogy mit azt sajnos nem hallottam a metró zajától, de azt igen, mikor mondta a kutyájáról, hogy hihetetlen természete, egyénisége van :-) Folyamatosan simizte a fülét úgy, ahogyan a csajok csavargatják az ujjuk körül a hajukat :-)
Hihetetlen mély kapcsolat volt kettejük közt. Közte és a kutya közt.
Az egész metrón csak őt/őket láttam, megszűnt körülöttem minden, csak ők léteztek. Néztem a kutya szemét, legtöbbször bambult, aztán nyílt a metróajtó, füle fel, jajj, de izgi az, aki felszállt!!! Szeme tele lett élettel, kíváncsisággal, tele érdeklődéssel :-))
A szem a lélek tükre.
Igaz :-)
Nagyon is igaz :-)
Nem csak az emberekre, a kutyákra is.
Így utaztam végig, hogy őket néztem, és azt gondoltam, milyen jó lehet annak a lánynak akit ez vak férfi szeret !
Teljesen a hatása alá kerültem, nem kifejezetten a pasi szépsége miatt, hanem a kedvessége, a belőle áradó életerő, a vidámság, a mosolya, a nevetése, a jókedve miatt.
A legtöbb egészséges ember nem tud így nevetni.
Ha nincs nála a vakvezető kutya, nincs nála fehér bot és nem néz rám, nem mondtam volna meg, hogy nem lát.
Egy megállóban szálltunk le, Ő, a beszélgető férfi partnere és én.
Előttem léptek ki a metrókocsiból, de picit lemaradtak, ezért eléjük kerültem. Volt álló mozgólépcső, arra számítottam, hogy miután kutyával van, ott fognak felballagni, mert ugye vigyázni kell, hogy a mozgólépcső be ne csípje a kutya talpát !
De nem!
Utánam jöttek, a mozgó mozgólépcsőhöz.
Én felléptem a mozgólépcsőre és visszanéztem, és azt láttam, hogy a vak! férfi lehajol és a nem tudom hány kilós német juhász vakvezető kutyáját az ölébe veszi és így lép fel a lépcsőre...
Még jó, hogy hideg volt reggel...
Még jó, hogy sapka volt rajtam...
Még jó, hogy mélyen a szemembe volt húzva...
...mert sírtam.