Köszönöm a sok hozzászólást. Bocsánat az elírásokért, csak írtam és nem olvastam át újra.

Persze, alapvetően a futás öröméért csinálom. Nem is túl pontos az a szó, hogy cél:) A félmaraton, maraton egy kis fűszer csupán, alkalom arra, hogy szervezett keretek közt kipróbálhassam magam. Nincs kényszer vagy "kocsmai" fogadás ami miatt meg kell csinálnom egy-egy kihívást, "csupán" belső motívációk hajtanak. Jó, hogy hasonló érdeklődésű emberekkel tudok itt beszélni! Nejemen kívül nem ismerek más futót. Edzésen összefutok:) másokkal, de természetesen az nem az az alkalom, ahol meg lehetne tárgyalni fontos dolgokat.
Nem vagyok grafomán, de ez a blog jó alkalmat teremt arra, hogy az ember átgondolja mit miért csinál, tanácsokat kérjen illetve ami még ennél is fontosabb, érezze, hogy egy nagyszerű közösség tagja, nem nézik "szent őrültnek", mint engem a munkahelyemen. Egyik kollégám, mikor szóba került, hogy hétvégén elfutottam a Margit szigetre döbbenten kérdezte, miért, nincs kocsid?:)

Nos maraton után biztosan lesz kényszer nélküli "célom". Hihetetlenül tisztelem az Ironman teljesítőit. Az akarat csúcsa amit ezek a terminátorok képesek megcsinálni! Én biztosan nem fogom ezt teljesíteni. Nem a megterhelő edzésmunka miatt, mert hiszem, az ember bármire képes lehet, egyszerűen csak azért, mert már nem abban a korban vagyok. 20 éve szívesen belevágtam volna, de képzeljétek csak el, heti 15 vagy még ennél is több edzésóra! Csak az idő miatt nem vállalhatom. Régen, család nélkül, házépítés nélkül, anyagi kötelezettségek nélkül igen. Jó lett volna. De most olyannyira felértékelődött nekem a családommal eltölthető idő, hogy ennyit nem szeretnék "feláldozni" ebből. Mély tisztelet azoknak akik ezt végigcsinálják!

Az ultra. Hmm. Ez viszont megmozgat. Még pár év rendszeres futás után miért is ne lehetne belevágni. Egy Ultrabalaton egyéniben, az bizony kemény kihívás, de megcsinálható. A hétvégi 37 km-em után másnap képes lettem volna lefutni újra. Nem tettem, persze (egyrészt, lehet csak a felfokozott öröm miatt éreztem, hogy menne, másrészt most aztán nem hiányzik egy sérülés). Szóval ez lehet egy új motíváció. De nem kell előre sietni, még 26-án le kell futni a Maratont.

Összeszedtem mit is szeretek a futásban:
- pár km után "bekapcsol" a robotpilóta és szabadon szárnyalnak a gondolataim, a test meg precízen csinálja a dolgát, mint egy olajozott gép. Ezt a "módosult" tudatállapotot nagyon szeretem:)
- hűvös, őszi szürkületben, szitáló esőben nekivágni a távnak, magányosan, zenét hallgatva, tudva, hogy 1-2 óra múlva otthon már vár a család, a forró tea.
- elcsípni a járókelők megjegyzéseit (a kedvencem egy füstölgő, nagydarab pofa volt, aki a kocsma elött cigijével felém bökve mondta a haverjának: én nem hiszem, hogy ez egészséges dolog:)
- megpillantani egy tükröződő kirakatban a sziluettemet (bizony, még mindig a "dagadt" énképem van a fejemben) 
- egy 7-8 éves kissrác a szigeten, aki pár lépésig mellettem rohant és boldog, csillogó szemmel újságolta, hogy ő is futó ám
- friss, roppanó hóban futni
- a csinos futólányokat nézni:) - (szeretek a feleségem mögött futni és belefeledkezni a látványba:)
- uralni a testem, a szívdobbanásaim ütemét

Jó futást! Remélem összefutunk.
Tényleg, jöttök most hétvégén a Nike-ra?
Üdvözlettel: Lajos 

Múlt

Napra pontosan két éve kezdtem el futni. Mint sokan mások, "mindíg meg-megállva" és eszembe sem jutott, hogy valaha futóversenyen induljak. A hiúság és 97 kilóm vett rá a mozgásra. Régen cselgáncsoztam, kerékpároztam, úsztam (csak úgy, a magam örömére) aztán 10-12 év tétlenség. Egy régi film, a Rocky rázott fel:) Néztem ahogy Stalone fut, lassan, fájdalmasan arra a nagyszerű filmzenére, felfut a Philadelphia-i Művészeti Múzeum lépcsőjén és harca végén hőssé válik.
Hányszor eszembe jutott ez mikor saját kis küzdelmeimet vívtam az Omszki tó körűl. Hőssé akartam válni én is.

Motíváció

Átfutottam a telet, magam sem értve mi ehhez adott erőt a -10 fokban, átfutottam a tavaszt, a nyarat és beneveztem a 2009-es Nike Félmaratonra. A 97 kilóm 80-ra olvadt (láttam végre a hasizmomat!) és tavaly gyermekeim és Drága nejem bíztatása közepette lefutottam 2 óra alatt! Hihetetlen boldog voltam, és már ott elhatároztam, hogy 2010-ben, 42 évesen le fogom futni a Maratont.

A nem ismert tartomány

Már csak pár hét és teljesűlni fog az álmom! Még nem futottam ekkora távot, de egy éve tudatosan készülök a megmérettetésre. Sokkal tudatosabban mint a félmaratonra. Nyárra esett az időpont, hogy megismerjem mi van a "falon" túl. Féltem is ettől, de ki kellett próbálnom mit érzek majd ha kiürűltek a glikogén raktárak. Nem számítottam arra amit a 32. Km körül az arcomba kaptam! Meleg volt, párás idő, nem vittem elég vizet. Mintha Rocky kemény ökle csapott volna meg. Megijedtem, ha ez ilyen én inkább nem is akarok Maratont futni!
De a következő héten ismét bevállaltam ezt a 32 feletti távot. Több vizet és egy tábla csokit vittem magammal. Meleg volt, eső utáni pára (mi más is lett volna ezen a furcsa nyáron). Vártam a rosszullétet, de hazaértem anélkül, hogy gond lett volna. Augusztusban még kétszer lefutottam 37 Km-t! De jó! Frissítéssel, csokival:), jól időzített energiapótlással nincs fal! És a versenyen még jobb lesz, nem kell hátizsákban cipelnem a vizet.

Biztosan ment volna a 42 is, de ezt meghagyom ünnepnek szeptember 26-ra. Nem vagyok gyors, nincs különleges tehetségem a futáshoz, mégis sikerült hőssé válni:) Látom a fiaim szemében, mikor esőben, hidegben elindulok - Te megőrűltél - mondják, de ennek ellentmond elismerő pillantásuk.

A legnagyszerűbb, hogy feleségem mindenféle ráhatás nélkül elkezdett futni tavaly és most vasárnap elkisérem őt az első félmaratonjára. Látom az izgalmát, szorongását, pont mint az enyém volt tavaly!

Jövő

Mi van a Maraton után? Még nem tudom. Mi lesz ami majd tovább hajt? Valami biztosan vár még rám. Persze lehet majd futni még egyet, 10-15 percet javítva, de öszintén, nem mindegy a hobbifutó szintjén, hogy 4 óra 15 vagy 3 óra 55?

Titeket mi hajt tovább?