Első versenyem – csak végigérjek és azért ne legyen nagyon gáz az idő, és azért legalább páran mögöttem is fussanak. Ezek volta a gondolatok előtte.

Persze pár héttel korábban már nagy frász volt, részben annak köszönhetően, hogy mindenféle okból kifolyólag volt egy időszak, amikor ha a heti egy edzés összejött, az jó volt, esett benne két hetes szünet is, és hát nagyon lassúnak éreztem magam.

Akkor azonban Potther fölajánlotta, hogy ír nekem a maradék 5 hétre edzéstervet, szerinte ugyanis csak az a gond, hogy gyorsulnom kell. 7:22 7:25 perc/km körüli tempót futottam akkoriban, úgyhogy boldogan elfogadtam a segítséget.

Találkozás a Futériásokkal ma délben: nagyon jó, hogy megismerhettem azokat, akiket korábban még nem láttam, és újra találkoztam azokkal, akikkel már futottunk a Szigeten.

Móni: vidám, mosolygós mint mindig, az én önzetlen futótársam, Tündüs: végre személyesen is, annyi sok levélváltás után – eszméletlen vékony, kedves, olyan, mintha ezer éve ismerném, az ő aranyembere: a teljesített táv után már nyugodtan, kiegyensúlyozottan, Zénóka: szemtelenül fiatalnak néz ki (vagy az is?), és még sokkal jóképűbb, mint a fotóján, Sneci: kedves, nyugodt, bájos, semmi gondot nem okozott a beszélgetés, Pátyalsó és Mjoci a villámlábú fiúk, Zoli külön nyugtató szavai, felkészítés a felüljáró emelkedőjére, Tzh vicces, próbált komor nézést produkálni – nem sikerült! J, -e-: már régi ismerősként üdvözölt, Eperszem, csak egy fél percre találkoztunk, tényleg Pöttöm!, Forgi: csupa mosoly, jó kedv, meg nem mondanám, hogy izgul, és hát Runka, a mindenkit bíztató, velünk izguló, mosolygós, a társaság lelke Runka…

Pottherrel váltottam néhány szót, úgy láttam, nagyon befelé koncentrált, és hát e-mailben már annyi mindent megbeszéltünk – itt már tényleg csak én vagyok, és amit eddig felépítettem.

A bemelegítésnél rögtön elvesztettem a többieket, egyedül Tündüssel bohóckodtuk végig a zenés tornát.

A rajtzóna elképesztő tömeg, Tündüssel megálltunk egymás mellett, aztán pillanatról pillanatra sodródtunk távolabb egymástól. Kicsit félelmetes volt a sok ember, „innen most már akkor sem tudok elmenekülni, ha akarnék” érzés kerített hatalmába.

Nagy nehezen átsodródtam a rajtvonalon, addigra már Tündüs is eltűnt, de tudtam, hogy az egész társaságból még mindig én vagyok a leglassúbb, úgyhogy nem is számítottam itt társas futásra.

Andrássy út: tudtam, hogy nem szabad elfutni az elejét, 7 perc körüli tempóra gondoltam, kicsit inkább fölötte. Ki is választottam egy lányt, hogy követem, mert érzésre az én tempómban ment. Rosszul éreztem, mert az első km kevéssel 6 perc fölött mutatott, úgyhogy leszakadtam erről a lányról és lassítottam.

Nagyon gyorsan ott voltunk a Parlamentnél, nem is értem, hova tűnt az a 4 kilométer. Fantasztikus hangulatot csinált a zenekar, közben Monspart Sarolta buzdított minket, majd a Nyugati téren a felüljárón is hirtelen ott volt és ott is buzdított, ez nagyon tetszett, a dobosok is a felüljáró aljánál. Hipp-hopp a Ferdinánd hídnál voltunk, ahol a frisítőasztalok mellől is buzdító szavakkal fogadtak, nagyon-nagyon jó volt ez is.

Egy házaspár futott az én tempómban, tulajdonképpen az utolsó kilométerekig együtt futottunk. A Lehel úton megszólított egy lány: „Edzésonline?” „Igen” „Hajrá!”

Ezen a részen úgy éreztem repülni is tudnék, de annyira féltem attól, hogy nem fogom bírni a végét, hogy nem mertem fokozni a tempót, pedig itt még ment volna.

Dózsa György út – Hősök tere – semmi gond, gyorsan fogytak a kilométerek.

A 9 km-es frissítőpont után viszont éreztem, hogy nagyon elfáradtam. Az utolsó két kilométernél le is szakadtam a házaspárról, az a rengeteg kanyar ott a Ligetben, azt hittem, sose lesz vége. A legutolsó kilométert legalább 2000 méternek éreztem, lassultam rendesen, kicsit el is keseredtem, és akkor hirtelen kiáltást hallottam: „Anyu! Anyu!” – és ez átlendített minden nehézségen, ott állt kis családom, mosolyogtak, integettek, fotóztak. Még egy kanyar, felfogtam, hogy szól a zene, még egy kiáltás, odanéztem: Móni szőke haját láttam lobogni a szélben, vad integetés, áthaladtam a célon – itt már nem kell futni? – újabb kiáltás: Runka az, boldogan integettem, ő fotózott.

Csodás élmény volt, jövőre veled ugyanitt, ez biztos!

Nagyon nagy köszönet Potthernek, nélküle tényleg nem ment volna! Az, hogy jelenleg 6-ossal kezdődő tempóra vagyok képes, rövid szakaszon akár 6 p közelében is, úgy, hogy 5 hete még 7:20 körül jártam, az ő szakértelmének köszönhető.

Szörnyen féltem a záróbusztól, de hírét-hamvát nem láttam, képes voltam mosolyogva befutni, teljesítettem amit kitűztem, annyira jó érzés!

Vivicittá: szeresd a várost – én nagyon szeretem, és ma ő is szeretett engem. J