Első tekergés: Futás a Zala mentén.

Eddigi, lassan 8 hónapra viszatekintő futó pályafutásom alatt terep még nem volt. Volt már aszfalt és rekortán, mindkettőnek mindenféle állapota (száraz, nedves, víztől tocsogó, havas, jeges, fagyott, levelekkel borított), de terep - na az még nem volt. Hogy őszinte legyek, nem is nagyon vágytam rá. A többiek terepbeszámolói legtöbbször nagy-nagy küzdelmekről, sárban tapicskolásról, fagyott talajon csúszkálásról és hasonókról szóltak, én meg - hát ez van - igazi városi lány vagyok, szeretem, imádom a várost, a maga nyüzsijével, zajával együtt.

Na, de Őrség. Állítólag szép, mindenki szuperlatívuszokban beszélt róla, ám lássuk. Móni figyelmeztetett: sok emelkedő van ott, azokon nyugodtan gyalogolj, síkot, lejtősebb szakaszt megfuthatod.

Érkezés után a házigazda kipakolt vagy 3-4 fajta pálinkát köszöntő gyanánt, a kedves üdvözlést sikerült néhány korty meggyre redukálni, átöltözés, indulás. Párom bicajjal kísért, pont a kék túra mentén vagyunk, kövessük a jelzést.

Néhány méter aszfalt után le a fák mellé, majd mezőn át. Erre kell menni? Nem, jelzést elvezstettük, vissza. Tovább az erdőben, útelágazás jelzés sehol, megint vissza. Őzikét látunk elszaladni, megzavartuk szegényt. Talpam alatt minden puha, még ha reccsen is egy-egy ág, összehasonlíthatatlanul puhább, mint a rakpart aszfaltja, más kategória mint a Sziget rekortánja. Néhol víz által kimosott út, itt kis szökellés, semmi kedvem sétálni. Ide-oda forgolódunk, fatönk vezet át a patakon - ez a híd, futás tovább, megint fatönk, közben ilatozik a tavaszi erdő - csodás! Egyik oldalamon a patak és az erdő, a másik oldalon legelő. Fel-le, fel-le, hihetetlenül élvezetes, bár erős koncentrálást igényel helyenként a szűk út. Egyszercsak marha bámul szigorúan, hatalmas szarvát büszkén hordozva - nem, nem megyek a te birodalmadba, a legelő a tied, az út az enyém.

Sajnálom, hogy az állóképességem annyi, amennyi, ráadásul este várnak a barátok közös vacsorára, visszafordulunk, ez ma ennyi volt.

Második tekergés: Mire jó a váltó

Ez a biciklitúra sem volt egyértelmű, életemben még csak city kerékpáron ültem, kis kosárka az elején, szépen komótosan karikázunk. A szintes terepre ez alkalmatlan, a családból valaki megszánt egy váltós biciklivel. A biciklis múltam, ha lehet, még szerényebb, mint a futós, de annyi akadályt legyőztem már, le nem esem a nyeregből (remélem!), vágjunk bele. Kb az első 3 kilométeren rájöttem, mire jó a váltó a biciklin és hogyan kell használni. Arra is rádöbbentem, hogy azért mert váltok, az izommunka még ott kell hogy legyen, és a 9%-os emelkedőn én még nem bírom végig feltekerni. Szégyen, nem szégyen, leszálltam és a végén feltoltam a bringát.

Őriszentpéter - Nagyrákos - Szatta - Kerkáskápolna - Magyarföld - Szentgyörgyvölgy - Velemér az ebéd előtti etap.

Lehetetlen lenne egyenként leírni a falvakat, mindet orgonaillatba borította az áprilisi jó idő, színek orgiája az egész vidéken, imádom a tavaszt!!! Haranglábak, megejtő kis épületek, picurka települések. Így aztán étkezési lehetőség sem sok, Velemérben a Cipó fogadónál a tulaj (Kenyér István) palóclevest ajánl ebédre, csodás volt! (mint állítja, a hús, ami benne volt egy hete még röfögött). A XIII századi templom megtekintése és kis fűben heverészés után továbbtekerünk:

Velemér - Magyarszombatfa - Kercaszomor - Bajánsenye - Őriszentpéter.

Itt a fazekasok otthona, hihetetlen, hogy szinte minden falu, s minden ház egyben fazekasház is. Hiába, az agyagos talaj jó alapanyagot ad a mestereknek. Meg is nézzük hogy éltek régen, az égetőkemencét és az elmúlt évtizedek, valamint  a jelen fazekastermékeit. Bajánsenye után volt megint néhány emelkedő, ami kifogott rajtam és inkább a néhány méteres sétát választottam, mert nem volt az a váltó, amelyik átsegített volna a meredeken. :)) Egyébként is, valahogy hosszúnak éreztem már az utat, a combizmaim erőteljes tiltakozásba kezdtek, alig akartam hinni a szememnek: ma csaknem 53 kilométert tekertem a dimbes-dombos tájon!

Harmadik tekergés: Ha lezárják a turistaútvonalat.

Még mielőtt ez a dráma bekövetkezett volna, az útvonal:

Keserűszer - Őriszentpéter - Nagyrákos - Pankasz - Felsőjánosfa - Hegyhátszentjakab - Vadása tó

Pankaszon harangláb, ez műemlék, egyébként is csodás vidék ismét, bár kicsit forgalmas az út, még nem kell tolni sehol a bringát, úgy látszik regenerálódtak az izmok valamennyire. Orgonaillatban tekerünk ismét, csodás ez a tavasz! A Vadása tónál szerencsére még nincs szezon, így elfogadhatóan kevesen vannak a látogatók, itt evés, heverészés, vízbámulás, pecásoknak drukkolás. Sikerült is az egyiknek egy szép méretű halat kifogni, őszintén örülünk.

Hazafelé menjünk más irányba, lássunk valami mást is, a piros turistajelzés jó lesz, szemmel láthatólag alsóbbrendű, talán földút, na ott autó nem repeszt mellettünk.

Őrimagyarósd - Viszák - Kisrákos - Ispánk.

Erdőn át, totál kimosott út, nem a meredekség miatt kell sokat tolni a bringát, hanem hogy el ne tűnjünk a lápban. Az erdő ezzel együtt tiszta romantika, tekerés is belefér, aztán megint le, majd ismét a nyeregbe. Térkép szerint hamarosan kiérünk egy mezőre, ott remélem száraz lesz az út, kicsit kevésbé kínlódós. Piros jelzést most nem veszítjük el, kiérünk az erdőből, jelzés megvan, út is, viszont dróttal (tán villanypásztor???) lezárva, körbekerítve, a messzeségben ott van Ispánk, oda szeretnénk eljutni, na erre nincs tovább. Úgy döntünk, megkerüljük a lezárt szántót, itt aztán végképp szétrázott a terep, majd gurulhatatlanná vált, árkon-bokron, de szó szerint, csalán is van, jajj.

Az árkon átemeljük a bringákat, csaláncsípésről igyekszünk nem tudomást venni, bokrot félrehajtjuk, tapossuk, már egy földút is boldoggá tenne, de ha ettől a villanypásztor kinézetű kerítéstől eltávolodhatnánk, az aztán igazán.

És végre-végre kiértünk, megvagyunk, egyben vagyunk, ismét nyeregbe lehet pattanni, piros jelzés isten veled, zöld jelzés isten hozott, majd búcsút intünk ennek is és vissza az aszfaltra, kerekezés haza, Keserűszerre.

Levezetésként séta a szállásunk melletti mezőn (vadvirágos rét - nem erről énekelt Karády?), le a patakpartjáig, nem is lehet tudni, meddig tart a telekhatár, kerítés itt nincs. Még szimatolunk, hallgatjuk a madarakat, sárga virágokat tűzök a hajamba, minden izmomat érzem - ez ma 40 kilométer lett.

Őrség - csodás hely, befogad, körülölel, elvarázsol. Még meglátogatlak!

  (néhány kép az albumomban)

Első versenyem – csak végigérjek és azért ne legyen nagyon gáz az idő, és azért legalább páran mögöttem is fussanak. Ezek volta a gondolatok előtte.

Persze pár héttel korábban már nagy frász volt, részben annak köszönhetően, hogy mindenféle okból kifolyólag volt egy időszak, amikor ha a heti egy edzés összejött, az jó volt, esett benne két hetes szünet is, és hát nagyon lassúnak éreztem magam.

Akkor azonban Potther fölajánlotta, hogy ír nekem a maradék 5 hétre edzéstervet, szerinte ugyanis csak az a gond, hogy gyorsulnom kell. 7:22 7:25 perc/km körüli tempót futottam akkoriban, úgyhogy boldogan elfogadtam a segítséget.

Találkozás a Futériásokkal ma délben: nagyon jó, hogy megismerhettem azokat, akiket korábban még nem láttam, és újra találkoztam azokkal, akikkel már futottunk a Szigeten.

Móni: vidám, mosolygós mint mindig, az én önzetlen futótársam, Tündüs: végre személyesen is, annyi sok levélváltás után – eszméletlen vékony, kedves, olyan, mintha ezer éve ismerném, az ő aranyembere: a teljesített táv után már nyugodtan, kiegyensúlyozottan, Zénóka: szemtelenül fiatalnak néz ki (vagy az is?), és még sokkal jóképűbb, mint a fotóján, Sneci: kedves, nyugodt, bájos, semmi gondot nem okozott a beszélgetés, Pátyalsó és Mjoci a villámlábú fiúk, Zoli külön nyugtató szavai, felkészítés a felüljáró emelkedőjére, Tzh vicces, próbált komor nézést produkálni – nem sikerült! J, -e-: már régi ismerősként üdvözölt, Eperszem, csak egy fél percre találkoztunk, tényleg Pöttöm!, Forgi: csupa mosoly, jó kedv, meg nem mondanám, hogy izgul, és hát Runka, a mindenkit bíztató, velünk izguló, mosolygós, a társaság lelke Runka…

Pottherrel váltottam néhány szót, úgy láttam, nagyon befelé koncentrált, és hát e-mailben már annyi mindent megbeszéltünk – itt már tényleg csak én vagyok, és amit eddig felépítettem.

A bemelegítésnél rögtön elvesztettem a többieket, egyedül Tündüssel bohóckodtuk végig a zenés tornát.

A rajtzóna elképesztő tömeg, Tündüssel megálltunk egymás mellett, aztán pillanatról pillanatra sodródtunk távolabb egymástól. Kicsit félelmetes volt a sok ember, „innen most már akkor sem tudok elmenekülni, ha akarnék” érzés kerített hatalmába.

Nagy nehezen átsodródtam a rajtvonalon, addigra már Tündüs is eltűnt, de tudtam, hogy az egész társaságból még mindig én vagyok a leglassúbb, úgyhogy nem is számítottam itt társas futásra.

Andrássy út: tudtam, hogy nem szabad elfutni az elejét, 7 perc körüli tempóra gondoltam, kicsit inkább fölötte. Ki is választottam egy lányt, hogy követem, mert érzésre az én tempómban ment. Rosszul éreztem, mert az első km kevéssel 6 perc fölött mutatott, úgyhogy leszakadtam erről a lányról és lassítottam.

Nagyon gyorsan ott voltunk a Parlamentnél, nem is értem, hova tűnt az a 4 kilométer. Fantasztikus hangulatot csinált a zenekar, közben Monspart Sarolta buzdított minket, majd a Nyugati téren a felüljárón is hirtelen ott volt és ott is buzdított, ez nagyon tetszett, a dobosok is a felüljáró aljánál. Hipp-hopp a Ferdinánd hídnál voltunk, ahol a frisítőasztalok mellől is buzdító szavakkal fogadtak, nagyon-nagyon jó volt ez is.

Egy házaspár futott az én tempómban, tulajdonképpen az utolsó kilométerekig együtt futottunk. A Lehel úton megszólított egy lány: „Edzésonline?” „Igen” „Hajrá!”

Ezen a részen úgy éreztem repülni is tudnék, de annyira féltem attól, hogy nem fogom bírni a végét, hogy nem mertem fokozni a tempót, pedig itt még ment volna.

Dózsa György út – Hősök tere – semmi gond, gyorsan fogytak a kilométerek.

A 9 km-es frissítőpont után viszont éreztem, hogy nagyon elfáradtam. Az utolsó két kilométernél le is szakadtam a házaspárról, az a rengeteg kanyar ott a Ligetben, azt hittem, sose lesz vége. A legutolsó kilométert legalább 2000 méternek éreztem, lassultam rendesen, kicsit el is keseredtem, és akkor hirtelen kiáltást hallottam: „Anyu! Anyu!” – és ez átlendített minden nehézségen, ott állt kis családom, mosolyogtak, integettek, fotóztak. Még egy kanyar, felfogtam, hogy szól a zene, még egy kiáltás, odanéztem: Móni szőke haját láttam lobogni a szélben, vad integetés, áthaladtam a célon – itt már nem kell futni? – újabb kiáltás: Runka az, boldogan integettem, ő fotózott.

Csodás élmény volt, jövőre veled ugyanitt, ez biztos!

Nagyon nagy köszönet Potthernek, nélküle tényleg nem ment volna! Az, hogy jelenleg 6-ossal kezdődő tempóra vagyok képes, rövid szakaszon akár 6 p közelében is, úgy, hogy 5 hete még 7:20 körül jártam, az ő szakértelmének köszönhető.

Szörnyen féltem a záróbusztól, de hírét-hamvát nem láttam, képes voltam mosolyogva befutni, teljesítettem amit kitűztem, annyira jó érzés!

Vivicittá: szeresd a várost – én nagyon szeretem, és ma ő is szeretett engem. J