Reggel 7 óra előtt 10 perccel még csak hárman vagyunk a hatalmas tornateremben. Ücsörgünk. Várunk. Lassan szivárognak a többiek is. A szellőztető zümmög, hatása nem sok, meleg van.

Vannak már ismerős arcok, a korosztály vegyes, viszont mozgás terén mindenki előrébb tart mint én. Aztán bebiceg egy kb 2 m magas, izmos fiú, na őt még nem láttam, új.

Befut a gyógytornász, engem gyorsan beültet a gépbe, beállítja a magasságot, megegyezünk benne, meddig emeli ma a gép a könyökömet, „Beleteszek kis rotációt is”, jó rendben, 20 percre van programom, igaz, csak hagyni kell magam, a gép csinál mindent, még jó, saját izomból ez még úgy sem menne.

A többiek szőnyeget terítenek maguknak, a gyógytornász mint valami varázsló, mindenkinek személyre szabottan adja a feladatokat, persze vannak 2-3 fős, azonos szinten lévő csoportocskák, akik hasonló feladatokat végeznek, de mindenki küzd a maga korlátaival – labdák gurulnak, tera szalagok nyúlnak, botokat markolnak elszánt kezek, gyógytornász hol itt, hol ott, új feladatok, magas fiú is már számokat ír a lábával a levegőbe, én ülök, gép emelget,  gondolkodom…

Két hete volt a műtét, már tudok zuhanyozni, fogat mosni, öltözködni, kenyeret kenni, vízcsapot megereszteni, asztalon pohárért nyúlni, kilincset lenyomni… Lejárt a 20 perc.

Én is tornázni kezdek. Tornázni? Korábban ezt nem tartottam volna annak, most büszkén érzem, milyen szépen mozog a vállizület, miközben előre gurítom a labdát, bordásfalat fogva lapockát közelítek, tenyérrel felfelé „kéregetek”, jaj mikor lesz ebből izomfejlesztés, tera szalag nyújtás, bottal tornázás, ne adj isten fekvőtámasz….

A vállam tiszta, sebész kitakarította a kis mésszel telt tasakot, ami annyi fájdalmat, gondot okozott, most a gyógytornán múlik minden, a kiírás szerint még 19 alkalom van hátra, de otthon is csinálom, napi háromszor kb 15 percet, milliméterről milliméterre lazul, egyre jobban enged a beszűkült mozgástér, tornának hívom, le is izzaszt egyik másik feladat, de… Futni nem lehet, nem rázkódhat. „Azzal vígasztalom magam, hogy most úgyis olyan dög meleg van” – de ez csak részigazság, én a lelkem mélyén tudom ezt, pár kilométert valahogy megoldanék vagy reggel, vagy  este, helyette lapockát közelítek, tenyeremet könyvespolcra helyezek, hátralépek, kicsit előredőlök, hmmmm, egész előre tudok már dőlni, ez már szinte magastartás, labdát gurítok fel az ajtón, legalább túrázni tudnék már!

Vége az órának, honapután újból jövök, megint előreléptem kicsit, nagyon kicsit, itt most a türelmes, szisztematikus munka a lényeg, nehéz hónapok vannak még előttem, az egész nyár, és utána még ki tudja mennyi, amíg minden úgy mozog majd, mint szeretném, amíg egy futás utáni nyújtás végén beiktatok majd kis váll-gyógytornát, amíg ez már csak mellékes program lesz, a fő program, a futás mellett.

Magas fiú visszacsomagolja a lábát a tartó szerkezetbe, én is visszaveszem a kartartót, hihetetlen, de elfáradtam, mindenki indul haza, szellőztetők berregnek, a hatalmas tornaterem többi részében újabb csoportok kezdenek bele, vagy folytatják a megkezdett munkát, itt már zsámolyok kerülnek elő, de labdák gurulnak, tera szalagok nyúlnak, botokat markolnak, a gépbe más ül, ő is kap kis rotációt…

Kicsit számolgatom, ha kocogva mennék haza, az mennyi idő lenne, még csak 8 óra, nincs is olyan meleg, azután felszállok a villamosra, de egyszer, majd valamikor még lekocogom ezt a távolságot!