Szándékosan nem szépítgető szót használtam a címben. Beszéljünk most hát erről, a kövérségről, ami születésem óta jelen van, vagy ténylegesen, vagy fenyegetésképpen.

Koraszülött voltam, alig maradtam életben, érthető tehát, hogy anyu nagyon féltett. Ez többek között abban nyilvánult meg, hogy rettenetesen etetett. Hogy csecsemőkoromtól fogva, azt onnan tudom, hogy láttam egy képet, kb. egyéves lehettem rajta, és kb. úgy néztem ki, mint ez a kiskutya itt. Ez később is így volt; amire emlékszem kislánykoromból, az az, hogy kb. kétszer akkora voltam, mint a többi lány az oviban és később az általánosban. Ez akkor még nem volt olyan gyakori, mint manapság, ezért aztán, mivel a gyerekek elég kegyetlenek tudnak lenni, kaptam is a társaimtól elég rendesen.

Ami érdekes, hogy már valahol általános iskola elején is próbáltam valamit tenni ez ellen, merthogy nagyon zavart. És mit tettem? Elmentem görkorizni, meg, igen, kocogni. Ez azért a 70-es évek végén, vidéken nem volt nagyon megszokott, így aztán emiatt újabb gúnyneveket kaptam: a Lufihoz (gondolható, hogy nem könnyedségem, hanem alakom miatt kaptam ezt a nevet) a Kocogi is társult. (Figyelem! Nem javaslom senkinek, hogy kipróbálja, ma hogy reagálok ezekre – nem biztos, hogy jól… persze, most, hogy leírtam, az se biztos, hogy rosszul. De akkor se javaslom.) Abba is hagytam hamar ezeket a próbálkozásokat.

A tesióra maga volt a rémálom – folyamatos kudarc. Leginkább futni utáltam, tíz méter után majdnem meghaltam. Nem tudtam, hogy lassan kell elkezdeni futni. Ötödikben vagy hatodikban aztán kaptunk egy tanárt, aki elég hírhedt volt arról, hogy nem okozott neki gondot, hogy jól odamondjon az embernek. Egyszer futottunk tesiórán, piros melegítő volt rajtam, és megállított. „Hogy néz ki a lábad? Mindennap futnod kéne”, szólt – ez a mondat lassan 30 éve, hogy kiesett a száján, de még mindig kísért. Meg tudnám mutatni, hogy a pálya melyik részén voltam, amikor ez elhangzott. Viszont ugyanez a tanár volt az, aki a közeli nagyvárosból minden nap futva jött ki a suliba – rövidnadrágban, télen is; hülyének is néztük. Érdekes, hogy amikor elkezdtem futni, és már voltam pár versenyen, eszembe jutott, hogy megkereshetném, de aztán nem tettem, és valószínűleg nem is fogom megtenni.

A tesiórát azért is utáltam, mert azon túl, hogy a legtöbb dologban béna voltam, amikor csapatversenyre került a sor, mindig az utolsók között voltam, akik csapatot találtak – mert garantáltan az a csapat lett az utolsó, amelyikhez csatlakoztam, és ez nagyon szar volt.

A kamaszkorral azért jött változás, onnantól nem voltam látványosan nagyobb, mint a kortársaim. Nyilván volt rajtam felesleg és puhány voltam, de mégis jobb lett a helyzet.

Arra viszont, hogy mozogni jó, csak a húszas éveim közepén jöttem rá. Akkor callanetics-et, egyfajta alakformáló tornát kezdtem csinálni, később jógát – az fontos szempont volt, hogy ne kelljen nagyon megizzadni közben.

Aztán elkezdtem egy egyetemet, és munka mellett tanultam. Ez sok mindennek nem tett jót, többek közt annak se, hogy semmi mozgás mellett iszonyúan étkeztem: ami éppen jött, péksütik ezerrel. Nem is csoda, hogy megint meghíztam. Adatot is tudok erről már mondani: a 167-es testmagasságomhoz 75 kilóig híztam. Ez 26,89-es BMI-t jelent. Ekkor mondtam azt, hogy eddig és ne tovább. Részben azért is, mert ekkor már egészségpszichológiára specializálódtam, és azt gondoltam, hogy tudok hihetően foglalkozni mondjuk a szívbetegségek prevenciójával, ha magam is elhízott vagyok? Ez 2007-ben volt amúgy.

Tehát kezdésképpen megcsináltam a döntési egyensúly nevű gyakorlatot; fontos volt, hogy először fejben tegyem rendbe, hogy miért is akarok lefogyni. Arra is rájöttem, hogy nálam a rendszertelen étkezés és a hülyeségeket evés a fő probléma – utóbbiak között az is, hogy édességet mindennap eszem. Aztán elkezdtem az étrendemet megváltoztatni és heti kétszer mozogtam. Alapul Béres Alexandra könyvét vettem; amire emlékszem, a sok zabkása mellett, az, hogy nekem az segített sokat, hogy kéthetente lehetett enni magas kalóriatartalmú ételt is, ezért aztán kéthetente szépen elsétáltam a Vanillin Cukrászdába, és ott a lehető legcsokisabb sütiből ettem egyet teljes lelki nyugalommal.

A mozgás egy tornagyakorlatsor volt alapvetően, az, amit a könyvben találtam. Emellett kb. háromszor elmentem futni is. Ezzel az volt a gond, hogy nem tudtam végigfutni a rakparton megállás nélkül, és ezt kudarcnak éltem meg. Na meg egyszer egy jóember beszólt a rakparton, hogy „sokat kell még futnod, hogy lefogyj”. Úgyhogy a futás ennyiben is maradt akkor.

Csaknem egy év alatt fogytam 11 kilót, tehát 64 kiló voltam, amikor nagyjából visszaálltam a korlátozásmentes étkezésre. Ezt a súlyt egyébként nagyjából azóta is tartom – 67 kilónál nem mentem feljebb. A kilókban történt változás mellett a körméretek talán beszédesebbek: derék-, csípő-, mell- és combkörfogatom 9-6-5-4 centivel lett kisebb az első 4 hónap alatt. Később sajnos nem írtam, csak 2010-ből vannak adataim, amikor már futottam, lényeges változás a mell- és a combkörméretben történt, további 4-5 centivel lett kevesebb.

Futni nem azért kezdtem 2010 nyarán, hogy fogyjak – ezt már leírtam máshol.

Jelenleg normál a testsúlyom, 65 és 67 között ingadozik. A télen kicsit felszedtem magamra, a hastájékra – ez zavar. Tornázom rá, sőt, már eszembe jutott, hogy kicsit megint bele kéne nyúlni az étrendembe. Ez amúgy mindig téma; ahogy látszik, felnőttként sose voltam extrém mértékben elhízott, mégis, ez a téma tényleg folyamatosan jelen van.