Nyomtatás

Háromgyermekes családanyaként, praktizáló fogorvosként, első magyar nőként nyerte meg Lubics Szilvia a Spartathlon ultramaratoni futóversenyt Athén és Spárta között. A 37 éves sportolónak két holtpontja is volt a 246 kilométeres távon, és éjszaka, a semmi közepén el is aludt futás közben. Dögtelepen keresztül, kóbor kutyák világító szempárjai között futva győzött, pedig gimnazistaként lógott a testnevelésórákról, és a 800 métert sem tudta lefutni.

Időszámításunk előtt 490-ben a görög-perzsa háború egyik legjelentősebb ütközete, a maratoni csata előtt Miltiadész király utasítására egy Pheidippidész nevű futár gyalog Athénból elindult Spártába, hogy segítséget és katonákat kérjen Leónidasz perzsa királytól. A közel 246 kilométeres távot 2500 évvel később megtette Lubics Szilvia is, ám akkor még csak célba ért az ultramaratoni futóversenyen, az idén azonban meg is nyerte a nők versenyét. Korábban eddig egy magyar győztese volt az 1983 óta minden évben megrendezett versenynek, 1991-ben Bogár János nyert.

Az elején lassítania kellett

"Még most sem fogtam fel, hogy győztem" - mondta Lubics Szilvia, aki 29 óra 7 perc 39 másodperc alatt teljesítette a versenyt, ez minden idők hatodik legjobb női eredménye. "Az álomidőm 31 órán belül volt, erre azonban én sem számítottam. Azt tudtam, hogy jó állapotban vagyok, abban is biztos voltam, hogy 160 kilométerig bírni fogom. A 200. kilométer után jöttek a hegyek, ettől tartottam a legjobban, ott már csak a szíve viszi tovább az embert, de szerencsére sikerült megcsinálnom. Annak ellenére, hogy gyorsabban futottam, talán könnyebb volt ez a verseny, mint a tavalyi, hiszen hat és fél órával kevesebb időt töltöttem a pályán."

Az összesítésben a 14. helyen végző, a második legjobb női versenyzőt több mint három órával megelőző Lubics Szilviának az elején le is kellett lassítania, hiszen eltervezte, hogy végig 140 alatt tartja a pulzusát. "Az első 80-100 kilométer azért nehéz, mert tele vagy energiával, nagyon mennél, ezért amikor jelzett az órám, hogy 140 fölé ment a pulzusom, akkor inkább elkezdtem sétálni, hogy visszamenjen 138-ra. Fontos volt ez az óvatos kezdés, hogy a végét is bírjam, bár sokak szerint így is nagyon erősen kezdtem" - mondta a 37 éves sportoló.

A 246 kilométeres távon néhány nagyobb pihenőpontot iktattak be a szervezők, ahol találkozni lehet a kísérőkkel, ám csak az első 82 kilométer után, addig pedig a kisebb frissítőállomásokon szabad megállni, hogy ennivalót és folyadékot vegyen magához a versenyző. Összesen 75 ilyen frissítőpont van, a verseny előtt a szervezők kitesznek 75 fekete zsákot, a versenyzők pedig beleteszik a zsákokba a nevükkel és rajtszámukkal ellátott csomagot, amit az egyes állomásokon majd szeretnének elfogyasztani.

"Én minden második zsákba teszek valamit, nem szoktam minden pontnál frissíteni. Enni egyébként sem eszem ilyenkor, egy speciális, fehérjéből és szénhidrátból álló port keverek el vízben, és azt iszom meg, valamint egy kis energiazselét iszom mellé. A palackozott vizet is magamnak viszem, a helyi frissítőket soha nem fogadom el. Vannak, akik kolbászt esznek, de nekem ez vált be."

"Olyan ez, mint egy hullámvasút"

A Spartathlon keménységét mutatja, hogy a 370 indulóból csupán 143-an értek célba, Lubics szerint ez nem meglepő, hiszen a verseny alatt folyamatosan érik meglepetések az embert.

"Embert próbáló verseny, ahol nagyon fontos a helyismeret. Olyan ez, mint egy hullámvasút, alig van benne sík szakasz, de nem is baj, mert az borzasztóan lehangoló tud lenni. Tavaly értek komoly meglepetések, de az idén könnyebb volt. Az ember évről évre erősödik, megismeri a saját reakcióit, kevésbé ijed meg bizonyos helyzetekben. Valamikor gyönyörű tájakon megyünk, baloldalt a tenger, jobboldalt hatalmas fehér sziklák, a következő kilométeren azonban egy dögtelepen kell futni, több kilométeren át csak a szemetet látod, felkavarodik a gyomrod a szagoktól" - mesélte Lubics Szilvia, aki ezt a 20-30 kilométeres szakaszt pont éjszaka fogta ki, aminek örült, mert csak érezte, de nem látta, hogy milyen területen fut.

A nehezebb pillanatokban olykor a versenytársakra is lehet támaszkodni, a magyar futónak a tavalyi verseny ebből a szempontból könnyebb volt, hiszen akkor a mezőny végén, a többiekkel együtt futott, most azonban a mezőny elején, szinte végig egyedül teljesítette a távot, pedig volt olyan pont, amikor jól jött volna a segítség.

"Mindenhol csak világító szempárokat láttam"

"Elképesztően hosszú ott az éjszaka, 12 órán át van sötét, és sokszor olyan helyeken futunk, ami egyáltalán nincs kivilágítva, csupán a fejlámpánk ad valamennyi fényt. Ez azért félelmetes tud lenni, amikor az ember teljesen egyedül van. Ráadásul Görögországban nagyon sok a kóbor kutya, és bár itthon nagyon félek a kutyáktól, ott már természetessé vált, hogy éjszaka mindenhol csak világító szempárokat láttam. Akadt azonban egy segítségem is, volt egy olyan szakasz, amikor a semmi közepén futottam éjszaka, egy helyi traktoros mellém ért, majd kilométereken keresztül jött mellettem, elém világított, ez nagy biztonságérzetet adott."

Az ilyen versenyeken szinte törvényszerű, hogy az indulók a feladás határára kerülnek, és Lubics Szilviának is akadt két holtpontja. Az első akkor jött el, amikor éjszaka, egy elhagyatott útszakaszon annyira fáradt és álmos volt, hogy futás közben elaludt, és elesett.

"Ott feküdtem a semmi közepén a korom sötétben. Beütöttem az államat és a kezemet, véreztem itt-ott, de annyira felment bennem az adrenalin, hogy még talán jót is tett, hogy elestem, mert felébredtem tőle. Nem sokkal később, hajnali négy óra körül elkezdett fájni a gyomrom. Előtte mentem át a dögtelepen, az lehetett az utolsó csepp a pohárban. A versenyen van néhány nagyobb pont, ahol le lehet ülni pihenni egy kicsit, találkozhatsz a kísérőiddel. Engem a férjem várt ott, minden ilyen pontnál biztatott, elmondta, hogy milyen szakasz következik, mire figyeljek. Soha nem szoktam megállni, vagy leülni, mindig séta közben beszélek a férjemmel, ennél a pontnál azonban azt mondogattam, hogy kész, befejeztem, nem bírom tovább, feladom, ezért utólag nagyon haragszom magamra. Aztán azt kérdeztem magamtól, hogy mit gondoltam, gyerekjáték lesz lefutni egy Spartathlont? Arra gondoltam, amiért odamentem, azaz, hogy elérjek Spártába, hogy tíz hónapja erre készültem, hogy rengeteg hajnali és félnapos futás van a hátam mögött. Nem voltam jól, de jól akartam lenni. Tudtam, hogy össze kell szednem magam, ha spártai hős akarok lenni."

A célba érés:

Lubics Szilviának sikerült lemásolnia Pheidippidészt, és megérkezett Spártába, ahol Leónidasz király szobránál volt a cél. A versenyző azt mondta, amikor a Bécs-Budapest maratont másodszor lefutotta, egy kis ürességet érzett, és attól tartott, hogy a Spartathlonnál is hasonlóan fog érezni. Tavaly már Spárta városába beérve elkezdte a sírást, most pedig, ahogy mondja, dobott a hangulatán az, hogy a nők közül elsőként ért be.

Nincs pénzdíjazás, olajág-koszorút kap a győztes

"Tele volt szurkolóval a város, sok magyar is várt a célban. Körülbelül húsz helyi kissrác biciklivel kísért engem, akkor már tudtam, hogy amint meglátom a szobrot, sírni fogok. Leírhatatlan érzés volt megérinteni Leónidasz szobrát. Itt mindenki győztes, aki célba ér, a nevünket is úgy mondják a végén, hogy az első győztes, a második győztes, a harmadik győztes..."

A célban a szobornál a versenyzők boldogok, de aztán jönnek értük az orvosok, és pár perc múlva, tíz méterrel arrébb már mindenkin azt látni, hogy rosszul van. Leveszik róluk a cipőt és a zoknit, és egyből fertőtlenítik a lábukat, hogy az útközben összeszedett vírusok, járványok ne terjedhessenek tovább.

A történelmi hagyományokat szem előtt tartva a célban mindenki kap egy olajág-koszorút, beöltözött spártai nők pedig az Evrotasz folyó vizével itatják meg a versenyzőket, ahogy tették ezt i. e. 490-ben Pheidippidésszel is. Ezenkívül a résztvevők egy-egy emlékplakettet, a győztesek pedig szobrot és aranyérmet kapnak, ugyanis a verseny nem pénzdíjas.

Lógott a testnevelésórákról, 800 métert sem tudott lefutni

Lubics Szilvia úgy jutott el idáig, hogy nagyon sokáig szinte semmilyen sportot nem űzött. "Mindössze nyolc éve futok. A gimnáziumban rendszeresen lógtam a tesiórákról, a 800 métert nem tudtam lefutni, a második kört már gyalogoltam. Aztán az egyetemen a tanulás mellett semmi mást nem csináltam, 23 éves voltam, amikor elkezdtem aerobikozni. Az első fiamat 25 évesen szültem meg, akkor abbahagytam az aerobikot is, otthon tornáztam 20 perceket. A második fiam születése után kezdtem el futni, gyorsan lefutottam három maratont, majd terhes lettem a harmadik fiammal. Félidős terhesen még teljesítettem egy félmaratont, szülés előtt tíz nappal is négy kilométert futottam, szülés után pedig gyakorlatilag előbb futottam, mint gyalogoltam, innentől kezdve pedig folyamatosan jöttek a versenyek."

Lubics a mostani Spartathlon-győzelmére a legbüszkébb, korábban elérhetetlennek tartotta azt is, hogy 100 kilométeren megfussa a nemzetközi A szintet, azaz 8 óra 30 percen belül teljesítse a távot, de idén tavasszal ez is sikerült neki. Megnyerte már a 212 kilométeres Ultrabalatont is, a Spartathlon előtt pedig edzésként megdöntötte a hatórás futás országos csúcsát. Mindezt úgy, hogy háromgyermekes családanya, feleség, és fogorvosként is praktizál.

"Nem egyszerű mindent összeegyeztetni, de már évek óta így élek. Mindennap korán kelek, összerakom a gyerekek cuccait, megreggelizünk, elviszem őket az iskolába, utána végigfutom a délelőttöt, lezuhanyozom, és délután rendelek. Este jön a harmadik műszak, leülünk a családdal, beszélgetünk, játszom a gyerekekkel, engem ez kapcsol ki, legfeljebb még olvasni szoktam. Tévét például soha nem nézek, észre sem venném szerintem, ha elvinnék a lakásból. Egyszerű és szerencsés ember vagyok, egész nap azt csinálom, amit szeretek."

"A lehetetlen is lehetséges"

A család hozzáállásáról azt mondta, "a férjem már megszokta, de anyukám teljesen kivan miatta". "Tavaly megígértem neki, hogy az idén nem indulok, akkor így is gondoltam. Aztán meggondoltam magam, de nem akartam elmondani neki, amíg vissza nem jeleznek a szervezők, hogy elfogadták a jelentkezésemet, egy újságban azonban nyilatkoztam, hogy valószínűleg indulok, és sajnos onnan tudta meg. Nagyon félt engem, mint ahogy az egész családom, de már hozzászoktak, és kénytelenek elfogadni. A férjem kérdezte is az edzőmet, hogy szerinte nem kellene-e egy év pihenő nekem, de hallani sem akarok róla, majd pihenek, ha nyolcvanéves leszek. Egyre erősebbnek érzem magam, egyre jobb formában vagyok, egész évben nem voltam beteg, néha nem is tudom, hogy miért aggódnak, de azért megértem őket, hogy féltenek."

Amikor azt kérdeztük Lubics Szilviától, hogy megpróbálja-e megvédeni a címét jövőre a Spartathlonon, vagy más célt tűzött ki maga elé, azt mondta, még nem tud pontos választ adni.

"Az év tizenkét hónapjából tízet kőkeményen edzek, most a két hónap pihenő következik. Csak a magam örömére fogok futni, de nagyon nehezen vagyok meg egy edzésterv nélkül. Ahogy magamat ismerem, a jövő héten már reklamálni fogok az edzőmnél, hogy csináljunk valamit tervszerűen. Jelenleg nem tudom elképzelni, hogy ne legyek ott a Spartathlonon, de biztosan még nem tudom, hogy jövőre is elindulok-e. Tavaszra a 24 órás világbajnokságot tűztem ki célul, az ideinél is jobban akarok futni 100 kilométeren, és az Ultrabalatonon is szeretnék ismét elindulni, mert legutóbb hiába nyertem meg, vírusfertőzésem volt, és nem voltam elégedett az időmmel. Sok tervem van, meglátjuk, hogy mit tudok belőlük megvalósítani, de mindig azt szoktam mondani, hogy ha valaki valamit igazán akar, akkor a lehetetlen is lehetséges."