Szóval hőségriadó van. A melegről hosszasan lehetne írni-ríni, a melegfelvonulást nem is említeném, pedig ott is volt izzasztó helyzet, ahogy hallottam, én inkább a szokott "mit-csináltam-mostanában" írást eresztem meg...

Vasárnapra negyven fokot vártam. Szombatra tehát csak harminchetet... Meg is futottam a Buckafutás 48 kilométerét böcsülettel (alőre, mert amikor a verseny lesz, nem érek rá) - meg mindösszesen másfél liter vízzel, vagyishát annyival terveztem, én balga, marha, idióta. Épp a Hosszú hegyig lett volna elég... Szerencsére Csobánkán a temető létének tényét indexikus jelnek tekinthettem (szemiotikából utána lehet keresni, mit is jelent ez, most épp én sem emlékszem világosan), s azonmód be is tértem a holtak közé, hogy feltámadjak én is, lévén minden temetőben egy vízcsap, legalábbis erősen reméltem. És nem hiába!

No nem ragozom túl, a vége 48 kilométer lett, s pluszban a Pilis előtt megmásztam a Kevélyt is, persze, elfelejtettem, hogy a Balaton óta vajmi keveset futottam, hegyen meg egyáltalán nem. Ezt azonban a Pilisről lefelé már igencsak nagyon jól éreztem, bajomat csak tetézte, hogy immár három liter víznél jártam megivásilag, spórolósan, mikor is az értékes nedű elfogyott. A szájam meg tapló, kínomban szedret ettem féléretten, hogy kibírjam a kies és barátságos temetőig újfent. A holtak közt néhány élő támolygott, kerülgették a sírokat, s közben értetlenül nézték megszottyadt testemet, mint fehérek közt egy európai bantu néger etiópot, amint felüdülve hasaltam egy sír mellett a csap alatt... De kellett, az ezer fokban kiszáradtam, mint egy ott felejtett krokodilbőr cipő a szemétdombon. Kétszer egy húzásra ittam egy liter vizet (!), megfürödtem, s iszkoltam még azelőtt, hogy a nénik és bácsik megagyaltak volna a mozdítható kővázákkal és szárazvirágokkal.

Nos... Egy tuti. Ilyen kánikulában DÉLELŐTT TIZENEGYKOR soha többet nem indulok el egyedül 48 kilométeres hegyifutásra. Legalábbis most azt mondom. De szerintem tartom... Piszok rossz volt a végén. Nem a futás, mert az, mondjuk, hogy jól esett... Csak a körülmények. Egy körülmény. Hogy a víznek tulajdonsága az elfogyás. Nem jókor.

---

Másnap tehát zombimód hasaltam kedvesemmel a Velencei-tó partján. Ott legalább volt víz.

---

De ma... de ma! Nem bírok magammal, nekem el kell menni résztávozni. Ha már egy hónap múlva maraton, amit ugyan nem akarok véresen komolyra venni, de tisztességgel fel akarok készülni annak ellenére, hogy idén más a cél, hosszabb, nehezebb. Szóval résztáv.

Miután a teremtő - vagy a szomszéd - két megtermett kupac sódert rakatott az utcánk közepére, kis kerülővel caplattam le a patakhoz, ahol is 4 darab 2,1 kilométeres utacskát terveztem minél gyorsabban magam mögött tudni, ami azt jelenti, hogy oda-vissza-oda-vissza... két perc pihenőkkel. Kicsit hepehupás terep, cseppet lejt is az "oda" rész, de épp jó lesz, gondoltam. Az első szakasznál gyönyörű naplemente alkotott kontrasztot a mellettem elszáguldó autó keltette porfelleggel, a lábaim még jártak, de a Zokszigén elfogyott, csak a por volt jelen az álló, meleg levegőben - fuldoklás 1.

Visszafelé óvatosan indultam, így is sikerült a 180-as pulzust megtapasztalnom, mivel a "vissza" eleje emelkedik, plusz kutyameleg van, ugye... Trappoltam, mint a güzü, mikor mókás kedvű autós felebarátom is úgy döntött, hogy visszahalad kiindulópontjára, én pedig a halotti beszéd alapján megállapítottam, hogy porból vagyunk, porrá leszünk, körülöttem tehát a száguldó autó nyomán soksok hulla gomolygott, nosza, póló fel a száj elé - fuldoklás 2.

Hogy, hogy nem, autósom eltűnt, persze ugyanarra, amerre már eccer elment, nem érdekelt, két perc pihi után toltam magam utána, végre pormentesen, szinte repültem. Amíg egyszer csak egy másik autóst oda nem evett a fene - szerintem egyáltalán nem tudta, hogy arrafelé rajta kívül másik állatfajta is van, tán észre sem vett, mikor félreugrottam előle, megjegyzendő, hogy naplemente után voltunk, azaz világosban még (amit lekapcsolt lámpái alapján láthatóan ő is így gondolt), s az erdő szélén... A pólómat már a megszokott mozdulattal kanyaríntottam fel az arcom elé, de most nem tudott megküzdeni a szövetdarab a harmadikra igen agresszív támadással, lévén szegény póló már ultracsatakos és rommá izzadt, így tehát a jól induló robogásom csak a megszokott véget ért - fuldoklás 3.

Nade a vége hepiend lett, hiszen az első kedvenc négykerekűm most csak fél perccel utánam porzott, így, bár fáradtan, csatakosan, de végig tudtam az emelkedőn rohanni a 2,1 kilométeremet, épp összerogyni készültem zihálva az út mellett, mikor is hangos zakatolással elporzott mellettem a kék autómobil. Győztem. Sikerült így is négyes átlaggal futni a 4 szakaszt. ;-)

Már csak azt sajnálom, hogy az az út, ahol két-három éve még csak elvétve találkoztam lovasokkal és bringásokkal, az az út, amely nem vezet sehová, de oda is nagy kerülővel, az az út, ami a csömöri ősláp mellett megy el, az őzek és nyulak lakhelye mellett, szóval ez az út első számú tranzitútvonal lett valakiknek, akik naponta százszor poroznak el arra, akik nyomják a gázt, noha sok helyen 10 méterre sem látni a kanyargós úton a fáktól. Ez az út elsőrangú motoros és quados "terep" lett a gépimádó idiótáknak... S elvesztette nyugalmas mivoltát. Lassan ott sem szeretek már futni. Se nappal, se éjjel. De akkor hol?

Volt egy 20 kilométeres kör... Keresztbe vágta az épülő M0-ás autóút.
Volt egy 9 kilométeres kis kör. Beépítették. Futni lehet, csak már nem olyan, mint régen.
Most itt ez a kis, valaha csendes kis utacska. Most két autónyom is megy egymás mellett.

Komolyan mondom, beköltözök a Szigetre.