Kicsit belehúztam mostanában... Soha életemben ennyit nem futottam, s végre - a hétvége után - úgy érzem, nem is vagyok annyira rossz formában. Valahogy úgy hittem, talán a múltheti futások miatt, hogy hatvannál többet nagyon nehezen futok, de a mostani 12 óráson megbizonyosodtam, hogy mindig annyit tudok futni, amennyit eltervezek; a múltkori rossz érzéseim hamisnak bizonyultak, mikor ti. 48 meg 55 kilométer után mindkét esetben azt éreztem, hogy egy méterrel sem tudnék többet futni. Erre most itt van majdnem 112 kilométer, amit úgy futottam, hogy annál többet is tudtam volna, ha akarok. Csak nem akartam. Persze az is fontos, hogy a 12 óráson az esemény kétharmadáig sejtelmem sem volt, mi a fenét is akarok...

Az elmúlt másfél hónapnak persze más hozadéka is van, egyelőre nem tudom eldönteni, hogy pozitív vagy negatív. Augusztus elsején 72...73 kiló voltam. A múlthéten 67, ma 65-öt mutatott a mérleg. Ez már nagyon sok, de hogy szemléletes legyek, el kell mondanom, hogy
1.: leesik rólam a gatya,
2.: Nórival megállapítottuk, hogy a seggem tűnt el, s ma amikor a kádban ültem, bizony éreztem, hogy már nem vagyok kipárnázva, hanem a csonton csücsülök... Oké, tegnap Pirike mégiscsak mondta, hogy vegyem vissza a cicagatyát, mert a rövidnaciban nem látszik a fenekem, dehát Pirike már csak ilyen. Mindenesetre jólesett. :)


De akkor röviden a csákvári 12 órásról...

Elöljáróban: új cipőt vettem fel, de a fene essen bele: az első kilométeren éreztem, hogy ez a cipő olyan, mint a jó kávé a béna szobapincérrel, azaz, mintha rám öntötték volna. Ebben tehát szerencsém volt...

Eredetileg aznap mindösszesen 60...70 kilométrert akartam futni (még előbb persze a 12 órásra pályáztam, csak utána arra gondoltam, hogy nem kell az nekem, túl sok), szóval mikor Farkas a verseny reggelén a tömegszállás jellegű táboriágyas szobában a mosdóba menet megcsiklandozta a velem együtt a felső ágyon alvó talpamat, nekem onnantól indult a hezitálás, hogy akkor most mi a tököt akarjak én csinálni, mert 12 órát nem akarok futni - de akkor mit? Előző nap, mikor Zilacival és Farkassal körbejártuk este a pályát, nem sikerült eldöntenem...

Kint viharos szél volt hajnal ötkor, s bizony még sötét - ez tovább rontotta a kedvemet, hiszen utálom a szelet, de nagyon. Reménykedtem, hogy abbahagyja, de igazából egész nap fújt, csak lassan mérséklődött az ereje, így a rajtkor reggel hétkor egy morcos, álmos és hisztis Béla állt helyettem, s ez az állapotom ki is tartott sokáig. Az első pár órában mindenképp, miuvel a baromi szeszélyes időjárás miatt mindenki öltözött-vetkőzött-átöltözött... Én is, csak morogva. Pudingman már röhögött rajtam, annyit anyáztam, hogy nem találom a virslimet a táskában, hogy nem tudom levenni a széldzsekimet, beleakadok, hogy nem hozzák a mobilvécét... Aztán délelőttre már jobb volt a kedvem, de akkor meg azon kezdtem agyalni, hogy végül is mi a tököt keresek én ott, mit fussak. 70-nél többet nem volt értelme, hiszen ma is kellett futni, plusz meg hát nem KELL nekem már "sokat" menni... A nagy agyalás közben persze gyakorlatilag mindig kiálltam beszélgetni a pálya szélére, s közben folyvást attól féltem, hogy túlságosan szétfutom magamat, a lányok minduntalan vissza kellett, hogy zavarjanak, hogy húzzak már futni.

Szóval előbb a hisztitől, utóbb a bizonytalanságtól, de nagyon szaggatottan ment a futás, s ahogy teltek és múltak az órák, úgy kristályosodott ki bennem a terv: 70...80 kilit futok, utána kifekszem a masszázsasztalra, s mindezek után lébecolok, viccelődöm, hogy teljen az idő. Farkas is vigyorogva tért vissza a masszőrtől, így aztán bizakodva mentem ki 75 kilométer után 7:40-es versenyóra-állásnál. Épp félórás masszíroztak, jól esett... Aztán újult erővel tértem vissza, s eldöntöttem, hogy most már meg van a napi tervezett kilométer, kicsit odafigyelek arra is, hogy jól essen a dolog.

A lányok azonban belepancsoltak a lecsómba! :)

Urs örökösen fülig érő szájáról nem is írok már, elég annyi, hogy rendületlenül kerepelt, drukkolt, biztatott - no és mondta nekem, hogy "ésszel, mert szétváglak"... :)

Miután a verseny saját frissítője nem volt éppen csak közepes, így a saját kajámat ettem, de az meg már elfogyott, talán ez volt az oka, hogy a felújított futóműveimmel elkezdtem rohanni, mert jó voolt, majd 3 kör után olyan rosszul lettem az éhségtől, hogy megint ki kellett állnom. De ekkorra már a Vinca-Yoyoo-T.O.-Judit négyes asztalánál volt a holmim, nomeg a társaságom is, szóval ott lakmároztam Orsi zserbóját, meg persze jókat beszélgettem, ahogy szoktam... Aztán egyszercsak úgy döntöttem 8:32-kor, hogy futok Orsival... és onnantól mintha kicseréltek volna, Orsival jót beszélgettem, hajcsárkodott ugyan, de a kajálás után már ment a futás is, szóval elkezdtem reggel óta talán először kedvvel futni. (Ekkor történt az, hogy Orsi utolsó köre volt, mikor Farkassal hármasban értünk a chipszőnyeghez - és Farkasnak ekkor ért véget a verseny, mert megfájdult a lába, épp úgy, mint nekem Sárváron, csak én akkor még 18 órát a pályán voltam, s meg is lett az eredménye... Farkas okosabb volt ennél, kiállt inkább. Láttam, hogy nem volt tőle jó kedve.)

Orsit lecserélte Judit, ővele is futottam pár kört, közben persze csináltam olyanokat, hogy 5...6 percig kiálltam nyújtani, beszélgetni, de teljesen új perspektíva nyílt meg előttem, pláne, mikor láttam, hogy m,ár nem a százezredik vagyok, hanem közeledek az első hathoz... Nomeg már csak 2,5 óra volt hátra, annyit meg már sántán is tudtam futni, s ez is felvillanyozott. ELkezdtem tervezgetni, nézegetni, kit kellene leelőzni - Ursi meg Farkas (aki sajnos 9 óra után kiállt) vigyorogva kerepeltek, tapsikoltak nekem, hihetetlen jókedvem támadt. Jól telizabáltam magamat és addig nem érzett dinamikával kezdtem futni, mert jólesett. Ez volt a lényeg: hogy jól essen.

Az első és egyetlen nagyhalál kb. a 11. óránál jött: nagyjából öt perc alatt hirtelen minden kifogyott belőlem, s bár toltam neki, tudtam, hogy a fejkemről eltűnt a vigyor (Lenkeanyu mondta is, hogy mosolyogjak, de én válaszolni sem tudtam neki, már csak a lendület vitt), el kellett jutnom a csodazserbókig... Nagyon hirtelen elfogytam, persze, mert rég ettem, s kétórája nagyon futottam...

Az utolsó óra volt az, ami miatt az egész futás a nagyon jó kategóriájába kerül, hiszen arra jöttem rá, hogy már csak egy óra van hátra, én meg még mindig - a sütik és pár perc pihi után - nagyon jól érzem magam... Így esett, hogy a verseny legvége felé egyre gyorsultam, s az utolsó 5 kilométert úgy tettem meg, hogy úgy néztem ki, s úgy is éreztem magam, mintha csak egy szigetkört kellene futni, s azt tempósan. Ja, s a kedvem is olyan volt, igazi örömfutást sikerült csinálnom. No, szóval, így jött ki, hogy a "kötelező" 75 kilométer után már szinte szárnyalást éreztem, hiszen ott már tudtam mit akarok: jól érezni magam. Persze mindebbe beletartozik az is, hogy jó volt a pályán látni Zilacit és Farkast, ahogy ők is mennek a fejük után, ahogy én is, s mikor megláttam őket, mindig eszembe jutott az is, hogy én mit akarok majd.

111,7 kilométer jött össze így, s azt hiszem, több is lehetett volna, sőt, biztos, hogy lehetett volna - de minek? Ráadásul még jó, hogy "csak" ennyi lett, hiszen ma is futni kellett (Ispi mondta!), igaz ugyan, hogy kínosan kimérve 21,2 kilométert életemben a leglassabban sikerült lefutni, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy szerencsére a lábaim vittek, ahogy kell. Mondanám, hogy most pihi jön, de azt hiszem, ezzel még két hétig várok...