Ej, de rég írtam! Na akkor most! Most van mirôl. :) 

Hihi, ahogy telt-múlt az idô a hétvégén Sárváron, ahogy köröztem a vár körül egyre bénábban, az egyik kedvenc Pink Floyd számom sorai jutottak eszembe. Mikor épp elkámpicsorodtam, mert azért valljuk be: nem 184 kilométerért mentem én oda,  hanem hatalmas, szélesvásznú terveim voltak, 220 kilométeren felül akartam teljesíteni és dobogóra állni. És nagyon, de nagyon biztos voltam magamban. Tudom, hogy most jól és eleget edzettem, Tényleg azt hittem, sikerül, elég okos vagyok meg erôs.  Mikor aztán sorra foszlottak szét az egyre kisebb tervek, megkérdeztem magamtól: Te tényleg azt hitted, menni fog? És énekeltem. 

So, so you think you can tell?

Heaven from Hell,
blue skies from pain?


Can you tell a green field from a cold steel rail?


A smile from a veil?


Do you think you can tell?... 

Node persze semmi tüske nincs bennem, nagyon is jól tudom, hogy a fejemben most nem volt a megszokott rend, mégpedig azért nem, mert nem várt betegség jött közbe, amitôl már koránt sem voltam olyan jó erôben, mint kellett volna, hát persze, hogy nem ment a futás, nem volt szufla. Az, hogy a combom túl lett terhelve, még elment volna: fájt, de hányszor futottam én már fájós lábbal? És ettôl még tudtam volna futni, egyszerûen csak erôm nem volt, s ezt nem szoktam meg, nem tudtam vele mit kezdeni. De sebaj, egyre biztosabban tudom, hogy meg tudom csinálni. Talán még idén valahol megpróbálom, mert képes vagyok rá - de most másfelé kell gondolni, jön a T100 és a Balaton. Ez utóbbi fontos, ugyanígy, ahogy most, azt is sérülés nélkül, tisztességgel szeretném befejezni. ez a lényeg.  
 

Minden más meg majd kiderül... Én tegnapelôtt azt mondtam Gandinak, hogy nem akarok többet versenyezni, csak nagyokat futni, mert versenyen mindig görcsös vagyok és valamit elszúrok, edzésként meg annyira jól sikerülnek a dolgok. Gandi erre meg azt mondta, hogy lehet, hogy a versenyhez való viszonyomat kellene inkább átgondolnom... biztos igaza van, ô aztán tényleg jobban tudja. egyike azoknak, akiktôl minden tanácsot elteszek magamnak és megôrzök. Majd kitalálom, mi legyen... Csak belekerült a fülembe a bogár: képes volnék szép eredményekre, ha úgy, olyan lazán tudnék versenyezni, ahogy edzek, de ugyanolyan céltudatossággal, ahogy végiggörcsölöm az elrontott versenyeket. És most már nagyon, de nagyon kíváncsi vagyok, mire vagyok képes, ha minden összejön!  
 

Azt pedig, hogy hagyjam elszállni az összes motivációmat, mint most a hétvégén, soha többet nem fogom megengedni magamnak!

---

És akkor a tegnap írt beszámoló, hátha valakikíváncsi rá, s még a futófórumon nem olvasta...


Nos, akkor hát egy kis sárvári szösszenet. Biztos, hogy sokminden kimaradt, elsősorban most magamról írtam, igaz, ez máskor is így volt, de most annyira magammal voltam elfoglalva a verseny előtt és alatt, hogy a beszámoló is így sikeredett... És akkor olvassatok!


---


Szeretettel köszöntök mindenkit abból az alkalomból, hogy pubertás korom óta először ma reggel sikerült először a mérlegre állva 65 kiló alatti súlyt produkálnom...

Köszönhető ez sokmindennek, de főleg az elmúlt hetek eseményei tömkelegének, kiemelve természetesen a várva várt Sárvári 24 órás OB-nek, s a hozzá kapcsolódó kívánt és nem kívánt eseményeknek. Hadd tegyem hozzá: bár baromira nem így terveztem az egészet, a korábbi nem hivatalos PB-met azért sikerült hivatalossá tennem, kerek egy nap leforgása alatt majd' 184 kilométert tettem meg saját lábaimon, vagy ami azokból maradt, azokon. Az egész végkicsengése, dacára az éjszaka szenvedéseinek, pozitív. Ami negatívum, az részben nem tőlem függött, részben pedig egy tőlem nem idegen hülyeségnek köszönhető, de a lényeg, hogy megvan, revansot vettem a tavalyi fiaskóért, így Gyaloggalopp - Sárvár eddig 1:1. Egy a lényeg: valamilyen ismeretlen indíttatástól vezéreltetve meg vagyok győződve, hogy én igenis képes vagyok egy ilyen 24 órás futást végigcsinálni tisztességgel, s a jelenlegi három eredményemnél (175, 184 és 184 kilométer) sok tízessel többet futni, hacsak nem baltázom el, vagy mint most is, nem jön közbe valami. De ugye, HA Petőfi ma élne, most lenne 175 éves, illetve HA Diana hercegnő ma élne, veszettül kaparná a koporsó belsejét.


Előzmények

Valami olyan mondatot fabrikáltam vasárnap hajnalban, ami megtetszett... Nagyjából így hangzott: "változó minőségű alapanyagokat sikerült hoznom Sárvárra, ebből kellett végül levest főznöm - és amit főztem, azt meg kellett ennem". Így volt, nézzük azonban, milyen anyagból dolgozhattam.

Három dolog alapvetően befolyásolta a hétvégi teljesítményemet.

Először is úgy érzem, tisztességgel felkészültem a 24 órás futásra, kilométerben, az edzések dinamikájában és főleg minőségében nem találok azóta sem kivetnivalót, ha a másik két alkotóelem nem szól közbe, akkor igenis reálisnak tűnik a tervezett 228 kilométer. Eleget edzettem és ami a lényeg, mostanra értem el a csúcsformámat, erősnek éreztem magam és elszántnak az utolsó előtti hétig. Januártól egyre növeltem a távokat és a heti kilométeradagokat, a keresztedzésként beiktatott bringázások pedig leginkább a T100-nak szóltak. Lényeges elem, hogy idén nem hajtottam szét az ízületeimet a Nagy Napra, gyakorlatilag pihenten várták térdeim-bokáim a megmérettetést. Erre bizonyíték, hogy ma semmi bajuk, nem fájnak. Halleluja!

De, mondom, minden az utolsó hétig volt jó. Ekkor csináltam egy baromságot. Mert amikor úgy hinné az ember, hogy a gyaloggaloppnak benőtt a feje lágya és okosan edz, s úgy tűnik, már minden létező hibát elkövetett és mindből tanult, na akkor derül ki, hogy minden esetben lehet találni még olyan marhaságot, amibe óvatlanul a futó belemászik. Röviden: Zilacival erős tempóban végigtoltuk egy hete a Hegyvidék félmaratont, aminek az eredménye az volt, hogy a combfeszítőim olyan izomlázasak lettek, hogy még szerdán is éreztem őket. Kétségbeesetten pihentettem őket a maradék pár napra, de, mint kiderült, az már eső után volt köpönyeg, az is a likasabb fajtából. De erről később.

A másik (harmadik) dolog sajnos a beleegyezésem nélkül történt: kedden este gyomorfájással feküdtem le, s hajnal 2 óra tájékán fel is ébredtem azzal a szorongató érzéssel, hogy sürgősen ki kell mennem, de addig még el kell döntenem, hogy testem melyik felével állok először a fajansz felé... Nem vesztegetek sok szót rá, másfél napig hánytam és fostam, először semmi nem maradt meg bennem, s csütörtök reggel Manóéknál a másodikról a nagy táskámmal alig bírtam lecammogni. Először pénteken tudtam normálisan enni, de a gyomrom-bélésem még a verseny alatt is fájt, igaz, akkor már "csak" fájt, egyéb baj nem volt. Kicsit aggódva vártam, milyen hatása lesz mindennek szombaton, s sajnos aggodalmam nem volt hiábavaló: a verseny második felére elfogyott az erőm teljesen, s ilyent még nem tapasztaltam; nem is tudtam feldolgozni a dolgot magamban. Az eredmény: motiválatlan, görcsös lábú és halálosan kimerült futócsökevény sárga pólóban.


Csütörtök

Gandiékkal érkeztünk, Vincáék, Steve-ék és Nyusziék szintén aznap. Csütörtökön valahogy nem voltam a helyzet magaslatán, kimerült voltam és fájt a hasam. Gyenge voltam, így nem is nagyon volt kedvem igazán részt venni a közös örömökben, rózsaszín csingilingik fabrikálásában, látványos készülődésekben. Persze akartam, de nem ment. Mindenesetre vigyorogtam, amint Vincus és Gandi, Manó meg Nyuszi nagy szakértelemmel rózsaszínesítenek mindent, ami a kezük ügyébe kerül, a csajok életvidámsága áthatotta az apartmant… aztán kártyáztunk is, de nekem nem nagyon volt kedvem. Annak azért örültem, hogy az ebédre betolt húsleves bennem maradt, s annak is, hogy a vacsorára evett tészta szintén nem okozott gondot, de a bélésem megszakítatlanul fájt és érzékeny volt minden hirtelen mozdulatra. Örültem, hogy végül este lefeküdtünk, fáradt voltam. Gondoltam, másnap majd felhőtlenül örülök a rózsaszíneknek, a gömböknek és az íííííííííííííí-knek.


Péntek

Mindenki más is megjött, lassanként belaktuk a szállást, régen látott ismerősökkel beszélgettünk, sörözgettünk, mindenki erre-arra bóklászott, készülődtünk a holnapra, pakolásztunk, satöbbi - igazi édes, várakozásteli semmittevés volt jellemző mindenkire. Többen, köztük én is, futni mentek. Nekem amolyan tesztfutás volt ez, hogyan viselkedik a gyomrom, ami folyamatosan fájt. Hát nem szépítek: éppencsak visszaértem a retyóra. Aggódtam is rendesen, de azért bíztam. Dupla vagy semmi alapon úgy döntöttem, magamba passzírozok némi kis gyomornyugtató töményet... Ha a hasfájásom nem is, legalább az aggodalmam elmúlt.

A dolgos semmittevéssel eltelt a nap, este elmentünk a tésztapartira, ahol még több futó talált egymásra, végre majdnem teljes volt a népes csapat. Mindenki úgy érezhette hát, hogy végre testen is, de lélekben IS teljes a felkészülés. Kisebb csoportok beszélgettek mindenütt, egymással keveredve, össze-összeolvadva és az egész úgy nézett ki, mint egy hatalmas találkozó. Örültünk egymásnak. Most már semmi sem hiányzott ahhoz, hogy másnap egy nagyon jót fussunk.

A szálláson még nagy beszélgetések voltak, Gandiékkal, Ursival és Vég Attival kiegészülve teljes volt a létszámunk, összepakolásztunk másnapra, majd korán aludni tértünk.


Szombat-vasárnap, első 12 óra

Reggel hamar kidobott mindenkit az ágy, a készülődés lázában égtünk. A gyomrom természetesen fájt, de egyéb nyoma nem volt a korábbi pár napnak. Bíztam is abban, hogy nem is lesz. lassan telt az idő a 10 órás rajtig, addig azonban apróra mindenki mindent kitalált, elhelyezett a megfelelő helyen, mikor mit akar majd felvenni, megenni, meginni... Szinte tapasztalt futónak éreztem magam már én is végre, mert nagyjából mindent elrendeztem, minden eshetőségre felkészültem.

Innentől azonban nem írom a szokásos szanaszét folyó beszámolómat, mivel az egész futásnak az első fele túlontúl a tervezettre, a második fele meg nagyon is nem vártra sikeredett. Hogy miért ez utóbbi, annak több oka van, leírom majd ott.

Azt tudni kell, hogy kivételesen mindent apróra kiszámoltam, megfontoltam, elterveztem. Tudtam, mennyit edzettem, tudtam, mire vagyok képes, futottam teszteket, figyeltem az eredményeket, nagyjából biztos voltam magamban. Előrebocsátom: este 10-ig nagyjából minden úgy ment, ahogy kitaláltam, elterveztem, épp úgy, ahogy akartam. 5:40…5:50-es tempót szerettem volna, ami nagyjából 5:50…6:00-ás köröket jelentett, ami végeredményben azt jelentette, hogy félidőnél 120 kilométer környékén fordulok, annál talán picit több körrel. Eredetileg ugyanis a forduló után akartam masszőrhöz menni, csak közben eszembe jutott, hogy ha a 12 órások lelövése után jutok be, hatalmas sorok lesznek… De így is minden klappolt.

Gandika volt a nyulam. Tudtam ugyanis, hogy ő 120 kilométert akar futni, s hittem, hogy meg tudja csinálni. Így aztán teljesen megnyugodtam, mikor azt vettem észre, hogy egész nap egyáltalán nem találkozom vele; egyszer ugyan leköröztem, de aztán volt egy fiaskó a cuccaimmal, ami miatt fel kellett mennem a szállásra, akkor visszavette. (Ő azt mondja, kétszer mentem el mellette, mindegy.) Haladtam tehát szépen a tervezett iramban, ekkoriban a megtisztelő 5. helyen voltam (de milyen mezőnyben!), minden jó volt, csak… a combhajlítóim durrantak be nagyon hamar. Már a harmadik órában. No ekkor eszembe jutott a Hegyi Félmaraton – ne, ne mondjatok semmit. Igen. Elszúrtam. Fájt, húzódott, de menni tudtam, a második felére már úgyis jóval kevesebbet kellett volna mennem, gondoltam, majd akkor pihenek.

Jó volt, hogy beszélgethettem mindenkivel, Juditot és Mambát külön a szívem csücskének tekintettem, Yoyyookacillagom meg… nohát úgyis tudtam, hogy letolja, azannyaúristenit. És mindenkivel dumáltunk, nagyon jól éreztem magam, annyira, hogy a vigyori Nyuszi ábrázatára nézve még azt sem nagyon hittem el, hogy ő bizony kiállt… (Stevet pedig külön csodáltam azért, hogy végig Nyuszira figyelt... Nem mindennapi ez az ember!) Egyedül az időmérésen akadtam ki, mert alig-alig lehetett normálisan leolvasni, mennyit mentem (végig nem is nagyon tudtam, hogy hol tartok), meg aztán volt egy kis zűr a cuccommal, amit elfelejtettem, hova tettem, de amúgy minden jó volt. A vége felé Vincáék rock and roll party-ja, Elekék hatalmas csapatának folyamatos buzdítása, a futóbolondház előtti társaság, minden tuti volt. No ekkor még tényleg hittem a 228 kilométerben. Mert hát a méz az méz, még ha nem is szeretem!

Nem tudom, mennyivel, valahol 112 és 116 kili között fordulhattam, s mindez betudható volt annak, hogy úgy döntöttem, 11,5 óra után kell mennem masszőrhöz először is a fentebb már említett okok miatt, másodszor pedig, mert hirtelen nagyon nagyon begörcsölt – az az izmom, amivel még eddig nem volt soha túl sok bajom. A combhajlítóm, amit szétcsaptam a hegyi félmarcsin, én állat.


Szombat-vasárnap, második 12 óra

Masszőrnél fél órával a 12 órás verseny vége előtt voltam, illetve akkor még gyalogoltam egy kört és zabbantottam egy tál gulyást (azannyaúristenit!), s pont akkor értem ki, mikor lelőtték azt a futamot. De nem tudtam foglalkozni vele, mert nagyon nagyon megijedve vettem észre, hogy bizony NEM TUDOK MENNI! A combom merev volt és kellett egy fél kilométer hozzá, hogy valamennyire felvegyem a futómozgást, aztán persze lassan megszoktam és mérgelődtem, hogy miért is kellett nekem azt a rohadt félmaratont még lefutni. Na ekkor jött az a gondolat, hogy „ki mit főzött, egye meg”… A körben sorra gratuláltam az ücsörgő, s mérésre váró versenyzőknek, köztük Juditnak és Mambának is, akikért igazándiból aggódtam, a nap során mindig úgy éreztem, hogy meg kell kérdeznem, van-e bajuk, s csökött agyammal mindenféle használható jótanácsot adni… De láttam, hogy ők is megvannak, jó lett hát a kedvem. Vicáék búcsúzó installációja meg konkrétan hatalmas röhögésre fakasztott… Aki nem látta, annak: egy állólámpa pulóverben, rózsaszín cicánkás esernyővel a fején… ami az utca közepén világít.

Ez az állapot eltartott még vagy egy óráig, amikor is… azt vettem észre, hogy rohamosan kimerülök. Három kör nem ment egyben, meg kellett állnom lihegni, pihenni, a fene tudja, mit csinálni. Először megpróbáltam még több energiát bevinni, de nem segített. Próbáltam jó dolgokra gondolni, de az sem segített. Éreztem, hogy ez valami olyasvalami, amit nem tapasztaltam még… Talán Veletek is volt már olyan, hogy valami nagyon kimerítő futás után megpróbáltatok mondjuk a buszmegálló felé kocogni vagy harminc métert, de inkább belesétáltatok: nem ment. Amikor nem visz a láb, nincs erő. No ez volt velem, s ivel emellé az egyre inkább beálló combizmaim is társultak, elkezdtem aggódni.

Sokan, ha pihenni kell, akkor sétálnak. Énnekem ez nem nagyon megy… Ha sétálok, akkor nem futok. Én futni szeretek, futni akarok. Ha nem megy a futás, akkor pihenni kell, megállni, hogy újra futhassak… Sétálásban amúgy sem vagyok erős… Így aztán kocogtam, megálltam, kocogtam, megálltam… Szerintem Annának és Editnek az agyára mentem, pláne később, amiről majd írok még.

Előbb azonban még valamit. Idén megfogadtam, hogy soha többé nem fogok úgy ragaszkodni egy-egy kitűzött tervhez, mint korábban, amikor a terv érdekében mindig kicsináltam magam. Nem. Készítettem hát mindenféle pót és pótpót tervet, egy tervem azonban nem volt: arra az esetre, ha 12 óra után elfogyna az erőm. Mert az előző 2 24 órásom során ilyent még nem tapasztaltam. Nem is tudtam később feldolgozni a dolgot, de nagyon nem. Először még azt képzeltem, hogy küzdhetek a dobogóért a nagyokkal, ami, azt hiszem, ha az elején említett két dolog nincs, még reális cél lett volna. De amikor láttam, hogy milyen hihetetlen mezőny jött most össze, erről a célról dalolva lemondtam (akkor úgy sejtettem, vagy 5 ember 230 kili felett teljesít). Már az megtiszteltetés volt, hogy mögöttük lehettem az üldözőcsapat elején. De voltak még célok… 228 kilométer, majd 212, utána már csak 200. És láttam, hogy nem megy, hiába szenvedek, nem és nem. A lábaim nem visznek, levegőt alig kapok, gyengének éreztem magam, s körről körre, 10 percről 10 percre éltem és futottam. A négy napos betegség, úgy tűnik most jött ki… És akkor a fogadalmamat a „nem mindenáron akarásról” annyira sikerült véghezvinnem, hogy már semmit nem akartam, csak a következő kört mindig – és ekkor a kisördög elém vetítette a kérdést: „ha nincs célod, mi a frászt körözgetsz itt, te barom?”. És összeomlottam. Ami életben tartott az a pár, sajnos nálam is csüggedtebb futó biztatása. Ursit szerettem volna nagyon mosolyogni látni, de ahhoz én most kevés voltam, picit ezt is kudarcként éltem meg. Néha azzal lelkesítettem magamat, hogy a többiek, akik még jól futnak, csak az akaraterőben állnak felettem, s ezt nem hagyhatom; futni kezdtem újra meg újra. De aztán mindig rájöttem, hogy bizony nem. Nincs erőm most futni. Hiányzik a lendület, ami eddig mindig megvolt. Szomorúan láttam, hogy Cucu is kiállni kényszerült, épp Zilaci is a lelkét kapargatta össze… Csupa-csupa negatívum.

Soha ilyen fáradt még nem voltam és semmi sem volt, ami lelkesített. Amiért idejöttem, láttam, már nem lesz meg. Még az utolsó csodaszer, a lóadag kávé sem hozott ki ebből a gödörből, testileg és lelkileg egyre csüggedtem, Farkas azt látta, hogy már csak ücsörgök, egyre többet. Korábban csak a lábam nem vitt, de most már az agyam sem adta ki a parancsot, hogy menjek… Nem láttam értelmét. Hogy miért nem adtam fel, az egyszerű: soha semmilyen versenyt nem akarok feladni, így meg aztán pláne nem.

És így jött el a hajnal. Sok órányi szenvedős, nemakarós körözgetés után, ami alatt is Editke és Anna, néha Farkas aggódva kérdezgették, mi van, mi kell, de már nem is válaszoltam nekik, azt gondoltam, hagyjanak békén, nincs kedvem még beszélni sem. Máskor meg csak panaszkodtam, hogy nem tudom, mi van, nem tudom végigcsinálni… Anna befektetett Ursi kocsijába, ott szunyáltam egy kicsit végül, de attól sem lett jobb, a motivációm végérvényesen elszállt a menet közben feladott rengeteg A, B, C, D, DZ tervekkel. Manó ébreszett, végül ő volt az, aki miatt tovább tudtam menni. Adott egy célt is: a tavalyit fussam meg legalább… Oké, akkor ez lesz, ezt mondta, ezt csinálom. És ilyenkor beszélgettem picit Zilacival, Fendrik Lacival vagy OJ-vel… Azok a kis beszélgetések nagyon jók voltak, pár percre mégis éreztem az egésznek az értelmét és lényegét; köszönöm nekik!

Minden körben visszatérni hozzá; a többiek nevettek, hogy körönként megölelem, mintha csak az akkumulátor csatlakozna a töltőhöz, de hiszen épp ez volt a lényeg: minden kör jutalma egy Manóölelés volt. Így már ment a dolog, ha nyögvenyelősen is, mert erőm továbbra sem sok volt.

Annáék aggódó törődése, Farkas szavai, Manó hajnali jelenléte volt az a pár csepp energie, ami mindig tovább lökött, ja és persze ez a gyagyás Pogreg. No, ez megér egy külön bekezdést. Szóval hajnalban megjelent ez az ember és vigyorgott. Mi márt tett volna. Én meg betámogattam magam a sövényen és lehuppantam a székre, eljátszottam a haldokló elefántot (65 kilósan, hahaha!)… Sajnáltam magam, de nagyon, panaszkodtam, hogy nem megy, sehogy nem megy. Kértem Pogreget, mondjon valami jót. Csak hümmögött… Mit mondjak, kérdezte. Nem tudom, valami jót, mindegy, feleltem. Kis csönd után egyszercsak megszólalt Usztics Mátyás hangján, s egy kedvenc kabarészámunkból idézett egy mondatot: „Derék honvéd ez a Csapó, csak egy kicsit meg van lassú’va!” – és engem elkapott a röhögés. Felpattantam és elindultam. Még egy beszólása volt: „Azért szeretném látni majd a végén a szokásos négyharmincas ezreidet”… Lehet, hogy ez is hozzátett a végére összekapart energiákhoz valamicskét… A lényeg, hogy 3:30-ast is látott.

Kihajnalodott, közben visszazuhantam az apátiába, csak „Manóköröket” voltam hajlandó futni, aztán már csak futni/sétálni, néha csak sétálni. Valamikor mondtam Cucunak, hogy megfutottam a 160 kilométerét, ne aggódjon; fontosnak tartottam, hogy tudja: sajnálom, hogy ki kellett állnia és azt a 160-at, ha tehetném, megosztanám vele. Aztán folytattam… Volt még egy óra hátra, nem beszéltem már, órák óta nem ettem, néztem ki a fejemből, öleltem Nórit. Enni nem is akartam már, semmi nem ment le. Csak a fejemet ingattam, bármit is kérdeztek, pedig Farkas még poénból kolbásszal is kínált, tudja, annyira eszem kolbászt futás közben, amennyire ő puszedlit. Végül az időközben megjelent Vincáék, majd később Elekék és Kerékgyártó Peti, meg Levi bírt egyszer-egyszer szólásra, de csak panaszkodtam nekik is. Hogy üres vagyok éjjel óta testben és lélekben, nem látom a miértet. Future mester körözgetett órák hosszat: eszeveszett, mit produkált: futott, csak futott és tapsolt mindenkinek mosolyogva, a végén én sem bírtam tovább: mosolyogtam picit. Jó volt.

Bocsiék húslevese billentett egyet rajtam; leültem hozzájuk, hogy panaszkodjak, s belém diktáltak egy csésze levest, amitől valami megmozdult bennem. És a nap is szépen sütött. És… nem tudom, mi lett. Már csak egy óra volt hátra, mikor is OJ-vel sétáltunk, de én be kellett, hogy menjek WC-re. És ahogy ott ültem, valami megvilágosodott. Ha innen kimegyek, FUTNOM KELL! Legalább a végén. Mert meg tudom csinálni.

Volt még vagy 36 perc, kitámolyogtam a retyóról, s zötyögősen futni kezdtem. A fórumos csapat egyik fele, akik nem a fórumháználk álltak, már a célnál tapsolt… Egyszerre úgy éreztem, meleg van. Téptem lefele a széldzsekit, alatta csak póló volt. Magam sem tudom, hogyan, de 12 órája először már igazán futottam, mire a csücsökhöz értem, már jóval ötös alatti tempóban nyomtam, Manónak csak a kezébe hajítottam a gombóccá gyúrt felsőt, s elszántam magam: tolom neki, ha bele is döglök! Pogreget láttam, amint tapsolni kezd a csapatból, s eszembe jutott a hajnali beszólása; oké, mondom, akkor lássatok csodát! 4:30-as kört futottam, a célegyenesben a népes csapat csak nézett, hogy velem meg mi történt, de nem érdekelt, lilákat láttam és szédültem, rohantam tovább… Manóékig bírtam, nem kaptam levegőt, remegett a lábam, meg kellett állni. Akik közben utolértek, azoknak kényszeredetten magyaráztam: csak demófutás volt…

De nagyon jólesett, ezt akartam még, még még!!! Ekkor vettem észre Gandi csoda-kókuszgolyóját a Gömb minden erejével… Betoltam egy csomót, ittam rá vizet, majd vettem pár nagy levegőt: gyerünk! És ment. Úgy éreztem, a Szigeten futok könnyed, gyors edzést, szinte repültem, lábujjhegyre érkeztem és szökkentem tovább, élveztem a futást, s élveztem, hogy a többiek tapsolnak, Manónak mutattam, hogy még négy kör, s rohantam megállás nélkül. OJ pedig jött velem, ő is megtáltosodott a végére, s ketten rohantunk, mint az állat. Nem volt már öt perc, mikor Manónak mondtam, hogy a végén ott leszek a csücskön nála, s még jobban rákapcsoltam. Kanyaronként néztem az órámat, s a célegyenesben megláttam Yoyoot és Farkast kézenfogva… Hirtelen begörcsöltem: Farkassal kell befejeznem… De… Manó vár! Belépett elém Nyuszi, én átgázoltam rajta, majd megálltam, csak azt motyogtam,ne haragudj, ne haragudj… És Farkasnak meg: Manó vár, mennem kell, Manó vár, ne haragudj!

Manóék egyenese előtt hallottam, hogy „még fél perc… 25 másodperc… 20 másodperc…” Beleadtam mindent, amit tudtam. Úgy éreztem, életemben még úgy nem futottam; a sziréna Manónál ért. Én üvöltöttem egyet, lerogytam és mint a zsák, elterültem. Tudom, hogy nem így volt, de úgy emlékszem, hogy Manó ölébe estem… Aztán sírtam egy kicsit meg arra a gondolatra emlékszem, ami ott zakatolt az agyamban: magamért nem tudtam futni, őérte tudtam. Neki futottam. Szerintem el is aludtam, nem is nagyon emlékszem az egészre pár percig… Ja, persze OJ dokira igen, akivel – immár megnyugodva – ökörködtünk, de erről most nem számolok be, hátha egyszer híres leszek, s akkor nekem mindezt ne hányja senki a szememre!

A lényeg: a végén volt nagy örülés a napon, Cillagomék is odaértek, s 11 órára, ha egyetlen tervem is a sokból, de az alapvető, sikerült: saját lábamon mentem az eredményhirdetésre. Nem tartok felsorolást. Mindenkinek, aki ott volt, mindenkinek köszönök mindent! Jöhet a T100… Amiről, s röhögjetek ki nyugodtan, a 24 órás futás közben már ábrándoztam, hogy milyen jó is lesz… Hülye vagyok. De akkor is jó lesz, azannyaúristenit!

Ja, és:

ÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ!