Ma is versenyt futottam a csömöri busszal. De van-e értelme a konzervdobozos szardinián évente olajat cserélni? Nohát a futásnak sem volt. Ébredés után a mozgásban csak a lábaim akadályoztak, a csukott ajtó, a küszöb, a levegő oxigéntartalma, a lét, a tudat és az Ablak-Zsiráf összes szócikkének megfelelő dolog. Annyi kedvem volt szaladni a busz után, mint death metálra mamuszban szteppelni a Szombat esti lázban. No és így történt, hogy a projekt pont úgy zárult, mint a félkezű szakács szereplése a Síva-hasonmás versenyen paródia kategóriában. De azért alapvetően lassú tűzön fő az optimizmus! Midőn immár Árpádföldön néztem balkezemmel folyamatosan csipátlanított bal szememmel a távolodó busz után, arra gondoltam, át kellene nyergelni a ritmikus sportgimnasztikára, hogy szokjam a mostanában oly gyakran igénybe vett 5-ös buszon megejtett utazás közbeni jógagyakorlatokat, ha már a futás nem megy. A görbebotos-kerekesszékes néni, aki lesajnáló pillantással húzott el mellettem, és szatyrából kilógó másodosztályú kígyóuborkájával pajkosan oldalbabillentett, még kiintegetett a busz ablakán. Ott lihegtem megalázottan, és ezen az állapoton még az sem javított, hogy úgy gőzölögtem a megállóban, mint egy nagy tál friss pacalpörkölt, vegyes vágott savanyú pofával.

Most épp kajaszünetet tartok, ami abból áll, hogy tojásostésztával próbálom betömködni a laptop billentyűi közt levő réseket és közben azt tervezgetem, hogy még egy kicsi időt mindenképp hagynom kell az Élet Nagy Dolgaira, de aztán muszáj lesz futkorászni, mert kezdek megzakkanni. Az előbb sóhajtottam egyet: de jó lenne most futni egy kisebb félmaratont! Mármint MOST. Ebben a percben.

De egyelőre ma dolog van, este takarítás, felkészülés a költözésre, a hétvégén bútorcipelés, mosógépcipelés, szobák belakása, megfelelő ételszag kiválasztása és a lakásban való szétterítése, lótifuti két napig, míg végül vasárnap este ledőlés egy most még idegen lakásban. És akkor a csömöri busz után nem futok többet.