Kappa Pukka patkója, avagy mocsárfutás a Nagyerdőben

yoyookának :)

- Pofazacskód befogod édes fiam és idefigyelsz – hallatszott ki tudja, hanyadszor Hörcsög Herbert erélyes szava, de ekkor már a paranoia, a mániás depresszió és a hisztéria összes jellemzője megmutatkozott a bősz atyán, hiszen…
- Mhmmmmffffff…! – hangzott a válasz, miközben ütődött fiacskája a nyelvtanlecke fölött görnyedve egy fél diót, egy elhagyott filctollkupakot, két savanyúcukorkát és atyja félpár kockás tévénéző papucsát próbálta a szájába tömni, többnyire sikertelenül, mivel a dolgok végeztével, mint most is, egy jól irányzott nyakleves után az egész mikuláscsomag az íróasztalon landolt.
- Idefigyelj, te féleszű, elmagyarázom még egyszer, de ha nem fogod fel, akkor bizisten beadlak bányásznak, mert ilyen gyökerek, mint te, csak a föld alatt vannak. Komolyan mondom, ha megöntözlek, holnapra kirügyezel. – és magyarázni kezdte újra a leckét – Kétféle hang van. Vagyis van kétféle hang. Illetve több is, de most mi csak kettőt veszünk… Köpd ki a távirányítót. Ott tartottam, hogy kettő: zöngétlen és van még zöngés.
- Égzöngés? – csillant fel a kölök szeme, de a szájából kilógó poroltó eltakarta.
- Hülye vagy, drága gyerekem, téged mutogatni kellene a Hosszú Tisztáson a légyölő galócánál mint elrettentő példát, hogy mindenki nézzen meg, mert ilyen lesz ő is, ha belekóstol a piros kalaposba. A zöngés… azt jelenti, hogy… Na, milyen példát mondjak? Tegyük fel, hogy van egy méhünk, az zümmög. ZÜM-MÖG, na ez a méh zöngés. Ha agyoncsapod, akkor kampec, mondom: KAM-PEC, a méhecske nem zöngés többet. Érted már? Á, úgysem érted.

- A patkóm. Láttátok a patkómat? – hangzott minderre.
- Mi? Milyen patkó? – hökkent meg Herbert, majd a hökkenést egy koppanással fejezte be stílszerűen, mikor lekoccolta az ablakon belógó rénszarvasfejet.
- Patkó. Csak egy patkó. – felelt a jámbor állat nagyokat pislogva.
- Mákos? – próbálkozott öszpontosítani a hörcsög hunyorogva, bár érezte, hogy a gasztronomiai jellegű érdeklődésnél helyénvalóbb volna egy „te ki vagy és mi a csodát lógatod a fejedet a konyhámba” kezdetű erélyes mondat.
- Nem, csak egy egyszerű patkó… A bal hátsó patámról hagytam el a Csonka Fánál, a Bűzös Mocsárban, mikor a hétvégi hosszú futásomat végeztem a Nagyerdőben. Csak úgy egyszerűen lecuppant, volt-nincs, nélküle viszont eléggé instabil vagyok, megértheted. Egyébként bocs, hogy lefejeltelek – kapott észbe hirtelen a szarvas. Herbert már nagyjából összeszámolta a csillagokat, s a nyelvtanleckét és mákospatkót feledve végre megtalálta a helyes szavakat, amik most már megállíthatatlanul hömpölyögtek ki a száján.
- Te ki vagy és mi a csodát lógatod a fejedet a konyhámba? Egyébként is, miféle patkó, és különben is, hogy jössz te ahhoz, hogy belepofázol a gyereknevelésbe? Az ember éjt nappallá téve gürizik, igyekszik, hogy valamirevaló hörcsögöt csináljon a fiából, dolgozik, estére hullafáradtan hazaesik, erre itt várja a hülye gyereke, aki reggeltől estig azzal foglalatoskodik, hogy az ordenáré hatalmas pofájába gyömöszölje a jövőhetet is, erre te… te…
- Pukka vagyok. Kappa Pukka. Ez a nevem – vágott közbe a patás gyorsan, mikor a hörcsög levegőt vett.
- Gereble Pittoly. Örvendek. Normális neved nincsen? – váltott azonnal Herbert.
- Néha Pukinak is szólítanak, de az olyan… hülyén hangzik. De mindegy is, ha nem láttad a patkómat, akkor megyek is tovább, muszáj lesz megtalálnom, mindjárt itt van Mikulás napja, s ha addig nem stabilizálódok valahogy a négy lábamon, nem tudom húzni a szánt. Ne haragudj, mennem kell – és már húzta is ki a fejét a kis ablakból. Herbert most kapcsolt csak igazából.
- Várjálvárjálvárjálvárjál! Hogy micsoda? Már hogy te vagy a Mikulás rénszarvasa, a híres Puki Lappföldről? Komolyan? És elhagytad a patkódat a mocsárban és azt keresed? Hát MIÉRT NEM EZZEL KEZDTED, PUKI HAVER?
- De hiszen ezzel kezdtem – próbálkozott Puki, de láthatóan vesztett a szócsatában, Herbertből ömlött a mondanivaló.
- Szólunk Farkas alpolgármesternek, összehívjuk az erdei gyűlést, ott elővezeted a problémádat, aztán mindannyian kimegyünk Bűzös mocsárhoz és keresztül-kasul átgereblyézzük azt a gödörnyi trutymót; ne aggódj, barátom, ne aggódj, ott leszel a szán előtt a megfelelő időben a megfelelően stabil lábakon, egyet se félj! Mire eljön a Mikulás ideje, úgy fog ott szállni az orra előtt ő saját, megszokott maszív pukija, hogy az ég is beleremeg! Te kölök – nézett a fiára hirtelen –, te meg AZONNAL KÖPD KI A NAGYMAMA KEREKES SZATYRÁT!

No így történt, hogy a Hosszú Tisztás közepén összegyűlt az erdő apraja és nagyja, már ahogy az lenni szokott,s mindenki hozott minden jót, a múltkori maradék áfonyapálinkától kezdve a fenyőtöbozlikőrön át egészen a hüvelyéből kirántott kardvirágig, letelepedtek a Nagy Tölgyfa mellé és végighallgatták Puki történetét. Kivételesen Galamb polgármester is ott volt, sőt, még hozzá is szólt, igaz, csak annyit, hogy valaki hozzon még erjesztett kenyérhéjat. A postavakond felvetette, hogy ha nem lesz meg a patkó, akkor a Mikulás helyettesítésére egy alternatív földalatti szervezet hordhatná szét az ajándékokat, nekik erre megvannak a megfelelő csatornáik, TERMÉSZETESEN a megfelelő jutalék ellenében. Javaslatával azonban egyedül maradt, mint ahogy a Vadisznó is, aki elválalta a Varacskos szakszervezet nevében heti egy vödör cukrozott szamócacefre fizetségért, hogy dagonyázás közben egy éven keresztül napi két disznó vállal felügyeletet a mocsár felett azért, hogy ha valaki véletlen megtalálná a patkót, véletlenül se vigye el. Egyrészt, mert az Pukié, s így közvetve magáé a Mikulásé, másrészt meg ha elviszi valaki, akkor ők azután mit őriznének heti egy vödör cukrozott szamócacefréért, ugye. A szoprán énekes Ultrahangú Denevér felvetette még azt, hogy állítólag él egy másik erdőben egy informatikus hüllő, a Hétgigás Sárkány, esetleg ő készíthetne a megoldandó helyzetre egy algoritmust, majd különböző szimulációk segítségével redukálhatná a megfelelő szakaszok számát annyira, hogy a teendőket azután már ki tudják osztani egy-egy kisebb csapatnak, itt viszont a többiek leragadtak, már azt sem értették, hogy mi az, hogy informatikus.

Az első előremutató javaslat az volt, amit Nyúl Géza említett dideregve, vagyis hogy kezd hűvösödni, be kéne ülni a Nagymálnásba, hogy ott folytassák tovább a tanácskozást, s erre a többiek szintén elhűlve bólogattak. A fehéregerek is buzgón cincogva helyeseltek, mivel épp elfogyott a sajtlikőrjük. Így aztán felkerekedett a csapat, s élükön Pukival és Farkas alpolgármesterrel, s átvonultak Medveapu kocsmájába. Útközben élénk vita alakult ki arról, hogy vajon egy lappföldi teve lappos-e vagy épp ellenkezőleg, puppos, illetve hogy mit lappang egy rénszarvas a Nagyerdőben Mikulás napja előtt. Hosszasan ízlelgették az állatok a szerencsétlenül járt patás nevét is, így alakult, hogy a Nagymálnáshoz vezető út rengeteg rövid, hosszú, pattogó és hosszan elnyújtott pukizástól volt hangos, patás barátunk nem kis bánatára.

Medveapu a tölgyfa asztalra dobott egy kosár fenyőmagos pogácsát és az ülés folytatódott. Cillagszemű Zergemama emelkedett szólásra és a délután első és egyben legtutibb javaslatával állt elő: menjenek oda a Bűzös Mocsárhoz mindannyian, öltözzenek át játszóruhába, aztán hajrá, mindenki bele a trutyiba – addig ki sem jönnek, míg meg nincs az a szerencsétlen patkó. Mivel teljesen logikus volt az elképzelés, elsőre sokáig gondolkodtak a dolgon, de aztán Medveapu az asztalra csapott és kimondta a végső szót:
- Holnap mindenki legyen a Bűzös Mocsárnál, a partról indulva egyszerre vonulunk a sárba, megtaláljuk azt a nyomorult patakot!
- Ööö… patkót – szólt közbe Puki.
- Ja. Igen. Patkót. Hogy ne unatkozzunk, majd addigra szervezek oda valami mulatságot… Mondjuk meghívom a partiénekesek koronázatlan királynőjét, Sirály Lindát, jó lesz?
- Akkor inkább a mocsár – hördültek fel többen is, s evvel a társaság szedelőzködni kezdett. Másnap nagy nap lesz, magukban mindannyian arra vágytak, hogy ők leljenek rá a patkóra, mert azért mégiscsak mekkora dolog már az, hogy maga a Mikulás lóg egy szívességgel.

Az éjszaka így hamar eltelt, kora reggel már mindenki a párás mocsárparton topogott, élükön Kappa Pukkával, a billegő rénszarvassal, aki fontos bejelentésre készült. Felállt egy alkalmas sziklára és a zsivajt túlharsogva elbődült:
- Barátaim, ti állatok! Ez a mozsár…
- Mocsár – súgta oda neki Farkas.
- Izé, mocsár. Igen. Itt, előttem… itt, előttem…
- Hallottátok? – üvöltötte Kisfarkas – Ellőtte! Ellőtte a rajtot, futáááááás! – és belecsobbant a vizenyős mocsárba, utána Kisravaszdi, s hatalmas hajrával a többiek, ki csúszva, ki gurulva, s mind a Mikulásnál akart egy jópontot. Iszapszag és pára keveredett Görény Győző petárdáinak szagával, ennél elviselhetetlenebb már csak a hangzavar volt, s nem telt bele egy percsem , minden állat a sárban hempergett. Puki csak tátogott a parton, bele sem kezdhetett fontos mondókájába.

Odabenn mindeközben különféle taktikák harca folyt a patkóért. Medveapu a Zöld Kígyóval szövetkezve biztos módszert választott: a kígyó rátekeredett egy nádpálcára, s Medveapu azzal kotorta a zavaros alját. A verebek a part mentén a szárnyukkal szárogatták a sarat, a fecskék pedig a már megszáradt darabokat hordták egy kupacba, remélvén, hogy egyszercsak meglelik alatta a patkót. Kisfarkas és Kisravaszdi nagynagy levegőket véve percenként buktak alá a zagyva Bűzös Mocsárba, időről időre hínárt, gumicsizmát, kólásflakát és egyebeket köpködve az orrfacsaró büdösben – szóval forrt a mocsár az igyekezettől. Sirály Linda mindeközben egy hordó tetején állt és látván, hogy a kutya sem törődik vele, egyre elhalóbb hangon énekelte a slágereket, a „Miénk itt a rét”-től kezdve a heringek himnuszán, a „Lesz maga ruszlis az enyém” kezdetűn át az egészen a slágergyanús „Pofánváglak gyöngykagylóval, hal adja a másikat” című új remekéig. A rénszarvas csak legyintett és rájuk hagyta, ő itt már nem tudott mit tenni.

Zergemama is nyakig merülve a sárban egyre az iszapot kavarta, csimbókos fejével inkább nézett ki egy eldőlt fogasnak, amire felakadt egy vályogfalú, zsúpfedeles falu tanácselnökkel, disznókondával és kucsmás kondással együtt a nagy áradáskor, mint cillagszemű, korosztályos bajnok hegyifutónak. Egyszer azonban megakadt a lába valamiben, ami a helyi viszonyok közt csak Teknőc Tódor lehetett, vagy pedig nem más, mint maga a patkó. Ez utóbbi esélyesebb volt – annál is inkább, mivel Tódor bá épp Sirály Lindát próbálta a bokor mögé csábítani igen kevés sikerrel.
- MEGVAAAAAAAAAAAAAAAN! – sikította, majd amennyire a mocsár engedte, trappolt kifele a partra… A többiek egy pillanatra elcsendesedtek, de hirtelen hangos hurrázással ütemesen tapsolni kezdtek Cillagszemű Zergemamának. Kivéve persze a Zöld Kígyót, aki személyes sértésnek tekintette mindig, ha tapsolni kezdett valaki. A csapat imasírozott a partra és továbbra is hangosan éljenezte a becsületes megtalálót, s a hangoskodás közepette Kappa Pukka még mindig hiába tátogott, sehogysem tudta elmondani, amit már reggel akart.

Farkas alpolgármester végre csendre intette a népet, hogy Zergemama ünnepélyesen átadhassa a rénszarvasnak az elveszett bal hátsó patkót, a patás végre stabilizálódjon, ők meg kapjanak sok csokit a Mikulástól, ha eljön az ideje. Mert hát ugye erre ment ki a játék, persze. Mi másra? Zergemama el is indult a három kilós vaspatkóval a rénszarvas felé, miközben a gravitációt szidta volna, ha nem a szájában fogja épp a vasdarabot – nomeg ha történetesen állat létére tudta volna, mi az a gravitáció. Így csak azt tudta azonban, hogy kurvanehéz a patkó. Puki elé letéve így aztán csak lihegett egy sort (mondjuk oszlopot nehezen tudott volna), viszont ezalatt a rénszarvas is végre szóhoz jutott a pillanatnyi csendben.
- Barátaim, nagyon aranyosak vagytok, hogy segítettetek, de tényleg, azonban már reggel el akartam mondani valamit, amit az éjjel tudtam meg. Szóval az történt, hogy az öreg, vagyis Mikulás bácsi telefonált hajnal kettőkor, hogy jelentkezett egy új szponzor, az Egyetemes Szemhéj Irritáló Kapafogú Szolgálat, röviden ESZIKSZ, s felajánlott rénszarvasonként egy-egy garnitúra üvegszálas, könnyített téli patkót, s csak annyit kért, hogy a városok fölött minden huszadik megszokott HO-HO-HO helyett a Mikulás azt üvöltse: „Esziksz, nem Esziksz, nem kap mást”. Mivel a Mikulás sem hülye, így az üzlet megköttetett, röviden: van már patkóm, nincs szükség a régire. De azért köszönöm a kedvességeteket, komolyan! - az állatok csak álltak ott feketén a sártól, s nem tudtak mit mondani. Mondjuk a legtöbbjük azért nem, mert tele volt a szája már valami aprósüteménnyel, de azért mégis… Na. Átverve érezték magukat egy kicsit. A helyzetet Puki mégiscsak megmentette, hiszen míg a többiek a szart túrták, volt ideje gondolkodni és az alpolgármesterrel konzultálni.
- Szarvas hiba volt, hogy nem szóltam előbb, elismerem, de van egy ötletem – topogott a most már mindenki által jól kivehető Esziksz feliratú patkóin – Legyen ez a mai dolog innentől hagyomány, a Nagyerdő és Lappföld közös, nemes versengése, a Nagyerdei Mocsárfutás, ahová minden évben soksok föld népe eljöhet, hogy a Bűzös Mocsárban kotorásszon egy álló napig. A legjobb sárkotró nyereménye mindig egy vaspatkó lesz, nomeg persze a többiek elismerő tekintete. Mit szóltok hozzá?
- Vaspatkó, láncon! Ez jó, ez tetszik! – rikkantotta Sikló Edömér, s egy mozdulattal zsebretette volna a kezét, ha van neki. Mármint zsebe. Meg keze.
- Ez az, jövőre megrendezzük minden idők legmocskosabb futóversenyét, a Nagyerdei Mocsárfutást – örült meg a pocok is, akinek azóta amúgy nem akadt túl sok öröme, mióta felesége elhagyta egy vándorcirkusz kedvéért, ő meg egy ideje csak áramszedőként kapott állást a környéki villanypásztor szolgálatában. Most mégis felvillanyozódva ugrabugrált, majd kimondta a végső érvet – és azután haaaatalmaaaaas buliiiiiiiiiiiii!

Gyorsan kerítettek egy rozsdás láncot és ünnepélyesen Zergemama nyakába akasztották az új verseny első és eddig egyetlen patkómedálját. A vidámságtól még Kisfarkas és Kisravaszdi is elfelejtette újabb felsülését, együtt vigyorgott a többiekkel. Aztán, már ahogyan az lenni szokott, fergeteges ünneplés vette kezdetét, nagy hirtelen kitelepült a Nagymálnás étel és italkészlete a mocsárpartra és elindult az ereszdelahajamat, az állatok körbeállva Sirály Lindát fatönköket kongatva és fűszálakat, mocsárban talált kerékpárbelsőket pengetve akkora zenebonát csaptak, hogy olyant még nem látott a nagyerdő. Kappa Pukka énekelte a leghangosabban a különféle északi népdalokat, majd miután mindenki jól felöntött a garatra, együtt dalolták másnap hajnalig vonatozás közben a kedvenc régi dalukat, amit még Háromlábú Nyúl Géza költött egy különösen jól sikerült legénybúcsún, mikor már harmadszorra nem talált ki a budira:

”Giling, galang, szól a harang,
Barangolunk, barang, barang…”