Ma kaptam egy maflást, csak úgy, az utcán

Sötét volt már, leszálltam a buszról, az eső esett, a szemüvegem már vizes is volt. Két fiatal srác is leszállt, előttem mentek, eltelt vagy 3 másodperc. Lassítottak, az egyik "tántorgott", nekem oldalazott, én a kezemet felemelve szintén oldalazva elértem, hogy ne lökjön a busz alá. Fülhallgató a fülemben, megkerültem őket, mosolyogtam, úgy láttam, nincsenek teljesen maguknál. Újabb pár másodperc múlva hallom, hogy mögöttem "beszólongatnak": "nekem jössz, köcsög?" és ilyenek, rájöttem, hogy ezek tényleg kötekedni akarnak. Fülhallgató ki, kérdőn nézek, közelebb lépnek, utánuk fordulok, ahogy mellettem elmennek, majd hirtelen egy akkorát kaptam a halántékomra ököllel, hogy elrepült a szemüvegem, a fejem is majdnem, kicsit meg is szédültem.

A folytatás még rövidebben: a vizes szemüvegben nem láttam, hogy ütni fog, az oldalról jövő dolgokat amúgy sem látom szemüvegben, mit tegyek: szar a szemem és a szemüveg sem tudja a periférikus látásomat visszaadni. A cipőmben levő merev lúdtalpbetéttől a lábam ide-oda csúszkált a cipőben, tehát az is bizonytalan volt a sárban, a nagykabátban nehezen mozgok, a hátamon hátizsák, teli angolcuccal...A szemüveget mindenképp fel kellett vennem, két méterre repült, de a srácok, ekkor már biztos voltam benne, hogy nem voltak "tiszták", nem nagyon akarták: az egyik állandóan ütni akart, a másik elővett valami "botot" vagy "kést", nem láttam, hogy mit, s azzal fenyegetett: közölte, hogy mobiltelefont, pénzt oda neki. Ezen azért már elmosolyodtam. Nohát azt nem, mondom. Az egyik üvölt, mindenáron ütni akar, de nem nagyon talál, a másik "jóságos", visszatartja, míg majd előveszem a szajrét. A szemüvegem valahogy már felkerült a kezembe, az első csapásra nem számítottam, de innentől már azért figyeltem.

Természetesen a vége az volt, hogy elfutottam. Azt minden helyzetben tudok.

Az a baj, hogy a hét évnyi harcművészet pontosan arra volt elegendő, hogy egy pillanat alatt tisztába legyek vele: esélyem nincs. Szemmel láthatóan be voltak állva. Az ilyent ha megütöm, talán nem is érzi. Amúgy is verekedéshez szokott mozgásuk volt, s csak egy valamilyen tréningruhát viseltek. Rúgni a béna cipőm miatt nem tudtam. A táska-kabát akadályozott minden mozgásban. Az elhajlott szemüvegem a kezemben volt, túl drága ahhoz, hogy eltörjem. Ketten voltak, míg az egyikkel megpróbáltam volna valamit kezdeni, a másik ellép a táskámmal, benne a háromnegyed fizetésemmel. A világon semmi jót nem tudtam volna tenni.

Mindösszesen annyit tudtam elérni, hogy szóval tartottam őket, míg összekaptam a zsebeimet-táskámat-szemüvegemet annyira, hogy usgyi. Először kettőt odébb léptem - és nem jöttek utánam. totálisan közönyösen fogadták, noha előtte az egyik életveszélyesen megfenyegetett a kezében őáltala késnek titulált dologgal, a másik meg agyon akart verni.

A dühön és a szomorúságon túl vagyok, holnapra lesz egy kis monoklim. De a kérdés azért ott marad: innentől tényleg erre számítsak? Egyeseknek ilyen természetes ez? Nekem nincs, hát elveszem. Vajon ha kés van a durvábbik kezében és fordulásból azzal legyint, akkor most benne vagyok a híradóban? És akik látták az autókból, vajon mit gondoltak? És akik látták a megállóban, de gondosan elindultak ellenkező irányba?

Áldom az eget, hogy hét év alatt türelmet tanultam az ilyen esetekre. Ha azt nem tanulom meg, most szétverettem magam. De ez nem jó így, nem így kéne lennie. Csak nem tudok semmit tenni ellene, ahogy ma sem tudtam és ahogy általában sem tudok sem én, sem senki. :(