Bréking: végre megoldottam a futás elején elfogó eléhezős-szédelgős problémát! Néhány centi interspáros szamócalekvár aljára egy lehelletvékony szelet kenyeret ragasztok, azt beinhalálom (mert intravénásan mégsem tolhatom a cuccost), azt' nyomás. Az élelmiszer inhalálása egyébként gyakorlatilag a kaja félrenyelését jelenti, a tüdőgondozóban a képernyőn általában gyönyörűen mutatnak a csirkecomb- és vajas pirítós darabkák, de erősebb fénynél a mákostésztát is kimutatja a masina. Egyébiránt újabb paradoxonnal találtam szemben magamat, ami szintén az anyagcserével meg a futással hozható kapcsolatba, nevezetesen hogy mióta futok, újra elkezdtem hízni. Oké, tüdőszűrőn még mindig elég, ha az ablak elé állítanak a sasszemű dokinénik, s egy valamirevaló kannibál is maximum csak a csontjaimat fogadná el ajándékba, marokkónak, mégis december eleje óta három kilóval nehezebb vagyok. Szinte dagadék. Háááááájpacni! Lassan már észrevesz a fotocellás ajtó is.

No, s ahogy vonszolom a testemet mostanában, látom, hogy biz' az a rengeteg zsír, amit felszedtem, bizonyára, sőt, tutibiztosan könnyebb, mint az izom, amit építgetnem kellene, mindazonáltal ez az építés mindeddig érdeklődés hiányában elmaradt. Mert mi más volna a magyarázat arra, hogy cseppet gyorsabban futkozok mostanság, mint azt amúgy egy rendes 24 órásra való felkészülés folyamán magamtól elvárhatnám? Csak az lehet, hogy könnyű zsírcsomókat az ember hamarébb odébbhúz a pályán, mint jól kidolgozott izomzatot. De nem aggódom, végső soron épp ezt akartam amúgy is: hogy egy, a szokottnál kicsit gyorsabb futás ne okozzon feltétlenül fulladásos halált és tengerészcsomóra kötött izmokat a végén.

Szóval rohangászok... Legalább van, ami néha lelkesít. Egy-egy rövidebb sprint közben elképzelem, milyen volna így menni Sárváron végig. No azon azért én is elröhögöm magam. A közeli tervekben van egy gyorsnak mondható ötvenes a hétvégén, két héttel később egy hetven-nyolcvan, köztük meg esténként a mostaniaknál jópár kicsit lazább, de időben és távban is hosszabb futások. Mert nem szabad nagyon elszoknom a hosszabb távok tempójától. Ha reggel fel tudok ébredni, akkor maradnak a hat-nyolc kilométeres iramjátékok, mert azok jók. Ha nem tudok felébredni, akkor ugyanez, de alva. Ahogy eddig is.

És csak gyűlnek a kilométerek. Apránként, de gyűlnek.