Mivel péntek van, hát csak kettőig dolgozom, és itthon vagyok már délután, ahogy szoktam. Nyomkodom a telefonokat, csakúgy, mint a munkahelyen... Elmehetnék ugyan futni, de a rohadt életbe: megint fúj a szél és esik a hó, az összes sapkám meg Ózdon maradt. Így aztán nem marad más hátra, mint hátradőlni és azon merengeni, hogy vajon volt-e értelme tegnap este-éjjel nagy rosszkedvemben majdnem éhgyomorra a rosszullétig futni. Persze nem sokáig merengek, hiszen nem volt...

Délután már nem ettem, csak futás előtt egy kis szelet kenyeret, s nagyon pocsék volt a kedvem is, hiszen kaptam egész nap mindenhonnan hideget-meleget. Üres voltam testileg is és lelkileg is. Így aztán úgy döntöttem, hogy pont addig futok, míg vagyok annyira szarul, hogy jobb legyen már nekem otthon, de ha nem, akkor is legalább addig, míg az újonnan felfedezett svájci folk-death metál zenekar két albumát meghallgatom. Az Eluveitie kelta elemekkel, nyenyerével, sippal, dobbal és szép hangú nők vokáljával felcicomázott hörgése kellemesen bezombított, szinte észre sem vettem, hogy fáradok. Vagyis dehogyis nem, csak nem vettem róla tudomást, ugyanis addigra nagy gyorsan kitűztem magamnak a célt, nehogy előbb visszatérjen az életkedvem, mint kéne: 25 kilométer.

Délceg kelta harcosként róttam tehát a köröket, igaz, tíz kilométernél már szédelegni kezdtem, tizenötnél már azt sem tudtam, hol vagyok, de nem érdekelt. Csak pörögtem, tudomást sem véve a meg-megálló kurvákról és travikról a Népligetben, a stricikről és az öket szállító autókról. Úgy tűnik, szerencsére nem voltam túl szép látvány, hogy bármelyikük is megkívánjon. Pláne, hogy a rosszullét már dögkeselyűként kerülgetett.

Szerencsére találtam egy negrót a zsebemben, s onnantól az utolsó legalább nyolc kilométeren keresztül azt képzeltem el, ahogyan a cukormolekulák sercegve égnek és adják nekem az energiát, amitől csak megyek, csak megyek... Aztán valahogyan hazafele vettem az irányt végre. Még egy kör, s ma már a nicknevemet a "néhai" előtaggal kellene kiegészíteni.

Persze beletettem plusz száz métert. Az Őrsön ugyanis egy helyen (többön is, na) lehet venni még sört este. És a negró mellett volt egy kétszázas is a zsebemben. Igen ám, de ahogy beestem az üzletbe falfehéren, tántorogva, azt sem tudván, hol vagyok, ráadásul a pofám is acélosra fagyva és a szemüvegem is bepárállva, mikor megkérdezték, mit kérek, csak a fenti együttes helvéciai-kelta keveréknyelvén tudtam válaszolni, hogy "Eéeeeeeööööööö... geéeeeeeegöööööö... Hrrrrrrrőőőőőő. Prűűűűűűű, kéeeeeegegyőőőőőőő. Krrrrr! Grrrrrr!"

Egy halovány fény ugyan támadt egyszer, amiben végre rábökhettem a dobozra, de ne gondoljatok fejlámpára vagy reflektorra. Csak a félig elszopogatott negró világított a számban sejtelmesen...

És akkor itt egy klip az említett zenekartól, fogyasszátok szeretettel! Akár cukorka helyett is.