Alcím: járt utat a járhatatlanra ne cseréld!

No, szóval röviden: ama bizonyos szerv rossz végére álltam, méghozzá előre megfontolt szándékkal. Semmi extra, csak kedden éjféltájt elindultam megint Ózdra futva, szűk 150 kilométer, de nagy okosan kigondoltam, hogy a tavalyi hepehupákat és kamionokat majd jól kikerülöm és nem Hatvan felé megyek, hanem... hanem... na itt a baj. Már a nevére sem emlékszem a falvaknak, melyekben járda sem volt, viszont kátyúk akkorák, hogy egyik-másikban Magyarország egész éves költségvetési hiánya elfért volna benne.  Meg távolsági buszok. Távolság két település közt annyi sem, mint maga a busz, de a buszok jöttek, mintha puli terelte volna őket, ráadásul a hirtelen támadt ködben ködlámpával és reflektorral, nekem meg a bepárált szemüvegemet le is kellett vennem, így aztán a futás helyett valami egzotikus indiántáncot jártam inkább bekötött szemmel, ahogy az út melletti bokrok között próbáltam egyik susnyástól a másikig átrohanni két busz között, kerülgetve a lyukakat meg a tócsákat. És mondanom sem kell, hogy bár a tavaly megutált 15 kilométeres szakaszt kikerültem,  amin ráadásul csak egy emelkedő volt, aztán sík egész Jobbágyiig, meg persze előtte is sík, Hatvanig, most helyette kaptam egy hepehupás hullámvasutat vízmosással és olyan tereppel, mintha a Getére szaladgáltam volna fel és alá egész éjjel. Vakon.

Pedig milyen jól indult! Vettem téli futógatyát. Eddig az sem volt, mint ahogy meleg felsőm sem. Hogy miért akkor vettem fel őket, amikor tulajdonképp meleg volt, ne kérdezzétek. Biztos felvettem volna a gumicsizmát is, ha új és akkor vásárolom a kínai piacon akciósan, „mer’ új, nehogymá’ ne próbáljam ki”. Na, szóval beöltöztem, mint Böllér Józsi a heréléshez, felvettem a láthatatlansági mellényt is, oszt’ megindultam.  A táskám 5,7 kiló volt, lemértem. Gödöllőig jó is volt minden, igazából a lelkemnek kellett ez a futás (mert azt mégsem mondhatom, hogy a tökömnek se’ kellett), tudni akartam, hogy végül is hányadán állok a hosszúkkal. Tudjátok, az almádi gebasz miatt. Nos, Gödöllőn benápolyiztam, küldtem sms-t Noéminek, s miközben nem tudtam eldönteni, harapjak-e a telefonomból, vagy keressem meg az ostyán a nagy „g” betűt, beleléptem egy vádliközépig érő pocsolyába. Sáros lett az új cipőm. De ennek csak 100 kilométer után lett jelentőssége.

Aszódnál vettem egy nagy levegőt (akciósan), s Hatvan helyett Kartal felé fordultam. Mindjárt egy emelkedő jött; Kartal, Kartal, zengi a kardal, gondoltam, s gyorsan előkaptam megint a telefont meg a nápolyit. Ráérek, kajálunk egyet. No és ezután jött a feketeleves. Oké, oké, sötétben minden leves fekete, de ez tényleg az volt, ugyanis a kétnapos eső után olyan pára volt, hogy semmit nem láttam. A téli futócucc kívül is, belül is átnyirkosodott, bár evvel bajom nem volt, de azért utáltam rendesen azt a sok ködöt. És jöttek a fent említett buszok.  De tényleg, valami anyabusz ellette őket egy közeli erdőben szerintem,  mert vígan pöfögtek százzal el mellettem két-három percenként, csak a refit felejtették el lekapcsolni, s így ment ez három óra környékén soksok kilométeren keresztül. Néha nem nagyon tudtam, merre járok, csak bíztam abban, hogy nem tévedtem rá egy hirtelen kinőtt mellékútra, de amúgy eseménytelen volt az a pár óra. Azt leszámítva, hogy életemben először hólyagot kezdtem érezni a talpamon. Meg azt leszámítva, hogy ahol nem volt kátyú, ott vagy tégla volt, vagy csak mókás kedvű útépítők megpúpozták a bitument – amit a fenti okok miatt nem láttam. Az út mellett futni, hogy ne halálozzak el buszbalesetben vagy kátyú általi orraesésben lehetetlen volt, hiszen az út mellett maga az alvilág terpeszkedett, bokornak álcázott ördögkarmok marasztaltak. Így maradt az út. Nagyon, de nagyon megörültem, mikor Jobbágyi felé már kezdett világosodni. Úgy tűnik, a  buszok éjszakai állatok, mert azok eltűntek, de azért figyeltem, hátha egy-egy darab leszakadt a nyájtól. Az időmmel nagyon nem voltam megelégedve, de igazából mégsem különösebben érdekelt, tudtam, hogy mivel minden a hátamon van, így minden egyes evésnél, magnéziumbeszedésnél vagy csak egyszerűen egy zsebkendő elővételénél meg kell állnom, leszerelni a felszerelést, majd vissza, plusz a dimbek-dombok-kátyúk-buszok és a köd is lassítottak rendesen. Egy szó, mint száz:, Jobbágyiig (kb. 62 kilométer) eléggé sikerült kipurcannom, elfáradtam rendesen.

Ott aztán beültem a buszváró bódéba, amiben tavaly aludtam egyet, elpakoltam az éjszakai szerelést, s olyan büszke voltam magamra, hogy így kiszúrtam magammal, hogy úgy döntöttem, a régi emlékek tiszteletére megint alszom egyet. De csak viccből... 4 percet szunyáltam is. Ja, hogy miért voltam extrán dühös? Hát azért, mert eszembe jutott, hogy ahol tavaly a mínuszokban nagyon bukdácsoltam és nem tudtam futni, mert az út lyukas volt, mellette meg törmelék, na ott idénre tökéletesen futhatóra végig felújították az egész pályát. No ezért voltam dühös. Hogy kár volt az egész kerülő, már rég Pásztónál volnék, ráadásul sokkal jobb állapotban.

És innentől... mentem. Tényleg semmi extra, csak mentem. Innen jött ugyanis az „edzés”, amire készültem. Futottam egyenletes tempóban, csak enni álltam meg (táska le, táska fel), meg beszélgetni a helyiekkel. („Honnan jön?” „Budapestről.”  „Aztakurva.” – meg – „Hova fut?” „Ózdra.” „Oszt’ minek?”) Volt, aki azért állított meg 120 kilométernél, mert látott hetvennél is reggel és meg akarta kérdezni, tényleg én vagyok-e. Az állát sokáig kerestük a kocsija alatt. Ja, meg egyszer 92-nél megálltam telefonálni Noéminek, no akkor tudatosult bennem igazán, hogy valami eszement nagy hólyag van a lábamon, addig is fájt, de megpróbáltam nem foglalkozni vele. Viszont két kilométerrel később diszkrét pukkanással a talpközepemtől a nagylábujjamig érő mókás lufi elengedte magát, én meg vinnyogtam egy olyant, hogy most a következő vadászidényig  biztos nem mer arrafelé senki puska nélkül járni.

És ekkor jött a neheze. Mert azt eddig nem mondtam, hogy a terv az volt, hogy nem állok meg, csak kitűzött céloknál. (Edzem a szívem, avagy meditációs futás... hehe.) Ha amcsi műholdak potyognak az égről, akkor sem. Akaraterő, Béla, akaraterő! Viszont ezer kés hasogatta a talpamat, de eldöntöttem, hogy akkor is marad a tempó, marad a mozgásforma és a szimmetria mindenek előtt. Mert ha elkezdek sántítani, tuti még öt kilométer és mindenem fájni kezd! Lassan eltereltem hát a figyelmemet a fájdalomról, meg attól, hogy kicsináltam magam a hepehupákon az elején (ezt nagyon éreztem ám), s mentem. A következő tervezett megállásnál pedig úgy döntöttem, leveszem a cipőmet. Pedig más esetben akkor sem szoktam, ha valami belemegy, általában nem szokott bántani, de most hirtelen valami nagyon nem oda illőt éreztem... Levettem, s hát egy egyforintos nagyságú fakéreg darab hullott kil a cipellőből.

IGEN, ezt sikerült Gödöllőnél kihalásznom a pocsolyából, s ezt cipeltem még 100 kilométeren keresztül. A talpam alatt. Mondtam én, hogy normális helyzetben sosincs hólyagom, nos, most bepótoltam az elmúlt éveket. De azt mondom: én vagyok a barom. Hogy nem vettem észre?

Sebaj, mentem tovább, már nagyon éreztem a combomat (a dombok) meg a bokámat (a lejtők), még hátra volt egy kis hegy, majd Pétervására meg Szentdomonkos után egy nagy, a szerpentin. A tempón nem lazítottam, a kitűzött távokat tartottam megállás nélkül, remek agyedzés volt amellett, hogy azért persze a lábamat is treníroztam. Magamba kell építenem Farkas fegyelmét, hiszen jövőre nem lesz velem a Balcsin, hogy rámrivalljon, hogy kussoljak, ne álljak meg. Erre ment ki az egész mostani futásom, nomeg mondom: a lelkem megnyugtatására. Néha azért engedtem a szigoron, s elképzeltem,  hogy mondjuk egy 24 órás VB-n az ismeretlen röntgenfelvétel, valami Mazur 270 kilométer felett végez és a végén még mosolyogva nyom egy sprintet, hogy a célkapunál legyen a vége, meg elképzeltem, hogy angolul adok interjút, noha még a dújúszpíkinglist is csak oroszul tudom, de azt is dán akcentussal. Meg mindenféle ilyen lelkesítő és vicces, képtelen gondolatok jártak a fejemben. Szinte észre sem vettem, hogy már Arlón járok. Csak abból, hogy minden második kertből ugyanolyan szutykos egyenkuvaszok ugattak rám, szóval nem mondhattam, hogy a kutya se figyelt oda, mit csinálok. Oké, a szerpentint azért észrevettem, mert valakik elkapkodták Zokszigént elülem, de megoldottam, míg felfele futottam, addig bevetettem a fül- bőr- és hónaljlégzést is. A hegytetőn még egy sms Noéminek, onnan kb. 19 kilométer, megittam a maradék tápomat (épp jól számoltam ki), majd uccu neki, lefele. Borsodnádasdig kergettem egy kutyát, nem tudom, melyikünk félt jobban, mindenesetre a faluban már nem láttam, aztán Járdánháza, Arló... ott a bicikli út, a végső egyenes.

Tavaly itt Noémi már velem volt, így valahogy úgy emlékeztem, csak 15 perc az egész. Hát egy frászt! No sebaj, gondoltam, itt az utolsó feladat: odafigyelni, hogy szépen, a lukas talppárnámra érkezve, „jól” mozogva fussak, s picit gyorsítottam. Addig is nagyon igyekeztem magam folyvást emlékeztetni, hogy nehogy elkezdjek csoszogni meg totyogni, mint a szarós galamb, de a hosszú, végeláthatatlan egyenesen ez szinte kötelező volt. Egyszer álltam csak meg, még a faluban, mikor két kissrác megkérdezte, honnan jövök, meg mi a nevem. Nagyjából úgy nézett ki az egész, mint az énekben, hogy „én vagyok a széles szájú béka, hát te ki vagy, s mit eszel”... Én vagyok a hosszúlábú Béla és Budapest óta futok. Újabb két koppanással újabb két áll a földön. Budapest óta...? Oszt’ hány napja? Hajnal fél egy óta, mondtam, s mentem tovább. Ózdra beérvén már nem sok dolgom vol: megkeresni a felfele vezető utcát és odaérni. Kb. 146-148 km volt, még mindig nem mértem le igazán, az időm sem rossz, ha azt veszem, hogy hátamon volt a házam, mint a csigának, meg kicsit túl is voltam öltözve. A lényeg, hogy tavaly nagyjából azt írtam, hogy ott azért még nem tartok, hogy „csak úgy”  150 kilométert fussak saját szórakozásomra, de idén már leírhatom, hogy de. Csak úgy, saját szórakozásomra. Noémiék és a család ott vártak, én meg elszaladtam értük, hogy hazahozzam őket.

Ezen túl szinte bárhonnan rámkérdezhetnek: elszaladsz értünk? Hát persze! Ja, s innentől az Almádi-jelenség is az irattárba került, jöhet a felkészülés végre a jövő évre. :)