Szóval azt akartam írni, hogy "dagadt lábbal botorkálván véletlenül megbotlottam, és keresztül zuhantam egy bokaoperációt végző teljes orvosszázadon", de nyelvi lektorom azt mondta, elég annyit írni, hogy átestem egy bokaműtéten. Így ez a hivatalos verzió.

A munkahelyemen a mankómnak legalább annyi sikere volt, mint Harry Potter csúcstechnológiás seprújének, csak nem a lábuk közé fogták a delikvensek, hanem orvul ellopták, és vigyorogva bicegtek vele körbe-körbe az irodák között, hatalmas szerencséjük nekik is, nekem is, hogy közben épp sosem kapott el a szapora, hogy mehetnékem támadjon. Helyette bölcsen vigyázok megmaradt alkatrészeimre, és maknózok, ha kell, ha nem. Nem eresztem most szabadjára a mondataimat: a helyzet röviden annyi, amennyit az engem operáló doki egy mondatban összegzett (majd' lefordultam a székről, mikor kimerevítette a bokám belsejét mutató videót, s kimondta): "hát én még ilyent nem is láttam". Ujjé! Legalább tudom, hogy a 10 perces rutinműtéten mi tartott fél óráig.

Az a helyzet röviden, hogy a tavaly ronggyá futott bokám csontja bemondta az unalmast, s beödémásodott, ezután pedig mint a puha mignon a rajta levő kemény cukormázat, ledobta a porcot, ami szeptembertől novemberig még el-elvolt a helyén, aztán elkezdtem futni, ő meg kijött randalírozni. Kicsit beleharapott a csontba, nem kicsit pedig összerondította a felette levő porcot is. Mint Zorró véste bele a monogramját minden alkalommal, mikor hirtelen úgy éreztem, nem tudok rálépni - persze, mert a körömnyi porcbarabka olyankor épp keresztben állt. Aztán decembertől márciusig evvel a lábbal még futottam ötvenest meg háromorós résztávot... na hagyjuk.

De jó úton haladok. Az injekciókat túléltem, elég annyi, hogy az elsőt este héttől 11-ig "terveztem" (még iszom egy sört, oké, fürdök, oké, telefonálok... basszus, holnap van, be kell adni!), az utolsót meg úgy adtam be a hasamba, hogy "jajj, ezt majdnem elfelejtettem; szuri ki, póló fel, durr. Most a csont növeszt egyfajta porcot, kivülről megtámogatjuk valami másik szurival, aztán meglátjuk, mivé alakul.

Aztán azóta mankó. Vissza kell növeszteni a porcot, ami sosem lesz már olyan, mint volt, az injekciókúrával is csak javítani tudunk rajta... hát, meglátjuk. A doki azt mondta, okés lesz, csak fél év múlva derül ki azonban, hogy MENNYIT tudok futni. Futni fogok tudni. Csak azok a kellemes sárvári körök... De pozitívan gondolkodom. Muszáj. Kétszer a 24 órát, egyszer a 12 órát már megnyertem, legalább egyszer, ha sok idő múlva is, de érezni akarom, milyen az, amikor hajnalodik, s én még mindig repesztek. Nem az eredményre - az érzésre vágyom. És a futás adta szabadságra. Értitek? Értitek. Addig meg vigyorogva szemlélem Budapest lakosságának nagyját buszon, metrón... mert rendesek. Tényleg. Behúzzák a lábukat, hogy el tudjak menni a foglalt ülőhelyek mellett. És csak a csapat fele lök fel, mikor a metróról megpróbálok leszállni, pláne régi, magas Icarus buszokról...

Viszont legalább a gyerekek örülnek. Ma reggel 10 percig kerestem, melyik gyerek melyik mankót hova dufta. Tréfásak, na. És milyen szendén mosolyognak: őőőőőők nem is látták... assetuggyákmijazamankó. :)

Egyelőre egy punnyadt kelt tésztaként gondolok a testemre... A saját magamról alkotott kép megszűnt létezni, mikor megláttam a hétvégén Farkaséknál készült képeket - ne feledjük: én voltam az etióp... -, egy amorf, semmire sem jó testet látok, ami ráadásul gyenge is.

No innen szép nyerni majd! De egy tuti: Mankóval mára eljutottam oda, hogy az aluljáróban lépcsőn lefelé én előzöm a többieket. De elnézve a képet... alig látom a tavaj ilyenkori 61 kilós csontkollekciót, aki 3:30-ban repesztett edzésen.

No majd jövőre, nem igaz?