Nos, a doki nem kérdezte, csak mondta, hogy akkor a jövő héttől naponta menjek be egy alkalmas tóba, mondjuk, ahol is, miután egy hétig még minimum egy mankóval csinálok magamnak helyet Bruce Lee módjára a buszon támogatom a bal lábamat, akkor majd kezdjek el a mellig érő vízben először fél órát gyalogolni, majd elkezdhetem imitálni a kocogást, joggolást a vízben, míg végül majd 5-6 hét múlva óóóóóvatosan elkezdhetek futólépéseket végezni salakon (ezt én úgy értelmezem, hogy a beton-bitumen-térkő triumvirátus velé kihegyezett fakarókkal, fokhagymafüzérrel és fakereszttel közelíthetek csak).

1. kérdés: van ilyen hosszú mondat - amúgy -, mint az én első mondatom volt?

2. kérdés: nincs valakinek kölcsön egy tava, amit felhozhatnék a következő 1...1,5 hónapra a harmadikra? :-D

Node nincs gond, lényegében az van csak, hogy még nem terhelhetem, persze, hiszen most kaptam valami nem tudom, milyen injekciót, aminek két tulajdonsága van (a harmadik mellett), vagyis, hogy k.vadrága, meg hogy ez is csak egy tű volt, amitől úgy fostam, hogy ha a doki nem jódozza le a lábam szárát kezelés előtt, utána akkor is ugyanolyan barna lett volna a lábam szára. Higgyétek el. Tudom, mit beszélek. Mondjuk azt, hogy úgy feszültem-rettegtem, miközben belém szúrta, és nyomta, hogy a kezelőágyat, amibe két kézzel kapaszkodtam a fejem felett, alufólia módjára hajtottam volna a fejemre, ha tehetem. Két momentumra emlékszem. Az egyik, amikor harmadszor tette fel a kérdést, hogy "Béla, itt van még?" - valószínűleg elájultam, mert addig folyamatosan beszéltem. A másik meg az, amikor már nagyon úgy éreztem, hogy az a tű az maga a gonosz, tennem kell valamit, mert elpusztít - és közben a doki meg már tűstül, gézestül ott sem volt, csak odaszólt, hogy amúgy készen vagyunk. Ennyit a tűfóbiámról.

Ja, a harmadik tulajdonság: a csontfelszín most valami másodlagos porcféleséget épít, ezt támogatja meg a szuri, kívülről bevonja valami folyadékkal, ami a trutymó és zselé állapoton keresztül eljut egyfajta mesterséges porc állapotáig, s bevonja majd a képződött gyengusz second hand porcogómat. A doki azt mondja, ez elegendő lesz majd, én pedig hiszek neki, mert sokan mondták, hogy amit mond, az úgy vala régtől fogva... És nekem pedig muszáj bíznom. Pláne, hogy ő mondta, hogy most nem annak kell örülni, hogy nem fáj, és eldobni a mankót, hanem kímélni tovább, mert most a következő harminc évre csináljuk meg a bokámat.

Úgy legyen.

Szóval a víz után salak, aztán majd megyek vissza hozzá megbeszélni a továbbiakat... Ősszel már futogathatok is, ha minden jól megy. Addig meg elleszek. A minap elhagyott bringa helyére (nem meséltem, hogyan? Na nem is fogom, mert rossz fényt vetne rám) nem sokára kapok egyet kölcsön, a doki csak azt kérte, hogy emelkedőn ne álljak ki a nyeregből... Meg néha úszni járok. 

Úszni. Ez megérne még egy bejegyzést, de inkább csak annyit írok, hogy ha valakinek becsusszan véletlen a medencébe a papucsa, a papucs is gyorsabban megy, mint én. Ha valaki elektromos tolószékkel hajt a vízbe, ő is leelőz... Elég legyen annyi a mai úszásomról, hogy az egy dolog, hogy utána félórát remegtem, mert nem találtam a gravitációt, az oxigént és semmit, ami egy lakható bolygó jellemzője, s majdnem a saját mankómban estem hasra minden lépésnél, de ráadásul az is előfordult, ami futás közben legutoljára 2007-ben, első 6 órás versenyemen: percenként néztem az órát, hogy letelt-e a magamnak kiszabott hatvan perc. Erről ennyit.

Közben Noémi, Álmos és Áron önfeledten csúszdáztak és ökörködtek párszáz méterrel odébb, csak kevés vér folyt, de az tényleg, s haza is csak fél kiló homokot hoztunk. Hiába, ezek tudnak élni. Csak én akarok mindig lehetetlent. Víz alatt levegőt venni... fejjel odébb tolni becsapódás által hátúszás közben a medence szélét... 24 órát futni megint...

Vagy lehetetlen nincsen? Na, valamelyiket akkor megcsinálom! :-D