Halihó! De jó újra a mozgolódásban lenni! A két hét kihagyás után igaz, hogyPécsről Harkányba elég nyögősen futkorásztam át, s utána is még pár napig csak kerestem a futómozdulatokat, de azt hiszem, lassan újra teljesen jól érzem magam, mikor futócipőt öltök. Oké, egy hete még masszív izomlázam volt, de az már a múlté... Vagyis azért nem egészen, mert a négy napos hétvégén úgy döntöttem, hogy keresztedzek kicsit, s túrázok, kirándulok, úgyis rég csináltam ilyesmit.

Háááát... no... szóval tényleg rég csináltam ilyesmit, mert akkora izomlázam lett, mintha csak dézsából öntenék, plusz a bokám is azt mondta, hogy leszek szíves megálljt parancsolni fékeveszett mozgolódási vágyamnak, s figyelmeztetésképpen picit bedagadt. Oké, vettem az adást, nyugton vagyok. "csak" futok így hát. :) 

Ma hazafelé morfondíroztam. (Igen, vittem magammal hordozható morfondírt! :D)

---

5 nap múlva lesz a Sárvári 24 órás móka egyik főpróbája, nem mondom, hogy nem csokiztam össze tőle az alsógatyámat: a 100 kilométeres OB egy olyasvalami, amit nem nagyon csináltam eddig még. Persze mindent el kell kezdeni, de konkrétan most attól rettegek, hogy mi lesz, ha még ezt a "pici" távot sem tudom halál nélkül megfutni, mi lesz akkor 24 óra alatt? Mindegy, a lényeg az, hogy csak ezután fogok nevezni Sárvárra, még az is lehet, hogy ha belehalok, de amúgy jól megy, csak nem marad több erőm, akkor Sárváron 12 órázni fogok. Möglássuk.

Persze nem ez a legfontosabb, ez csak nekem fontos, de bármerre nézek mostanában a környezetemben a futók közt, mindenkinek megvan ugyanígy a maga kis álma a közeljövőre.

Van, aki elszántan futogatja a Kinizsi szakaszait és tudom, hogy ugyanígy számolgat, kiveri a víz olykor és összeszorul a gyomra, ha arra gondol: akkor is megcsinálja, életében először - és sikerülnie kell! Más sosem futott egyszerre 10 kilométernél többet, egyetlen egyszer volt versenyen, de most konokul készül a Vivicittára, hogy átlépje a 12 kilométeres álomhatárt, gyűjti a kilométereket és csillog a szeme, mikor újra meg újra azt érzi, hogy bőven a szintidőn belüli tempóval tud futni, holott ez pár hónapja elképzelhetetlen volt neki. Megint más egyre gyorsabb és gyorsabb, számomra egy ideje elképzelhetetlen tempóban fut, de még gyorsulni akar, ki tudja, meddig... és így tovább. Bőszen készülünk marathonjainkra, az Ironman-re (húúúú!), a Spartathlonra (megint húúú!), néha külön, máskor együtt, s ami a szép az egészben, az az, hogy bár mindenkinek megvan a maga álma, valahogyan egy cseppet mégis egy nagy közös álomba olvad bele mind, ha hagyjuk, s így együtt tudunk feszült aggyal és tekintettel figyelni a másikra, vigyázni rá, óvni, biztatni, ha kell, s a végén, ha sikerül, örülni, ha meg nem sikerül valami, akkor vígasztalni. Egymást. Egymással.

No, nem akartam közhelyes lenni, valójában arra gondolok, hogy mindenki erőt tud meríteni a mások küzdelmeiből, eredményeiből, örömeiből... ha akar, persze. Olyan ez, mint egy fájlcserélő, adok is meg kapok is. És a végén azok a fájlok, eredmények lesznek meg nekem, amiket én akarok. És minden jó. Ezért örülök, hogy ennyien vagyunk errefelé, meg a fórumokon itt meg ott meg amott: létrejön egy nagy energia, amiből mindenki profitál.

Uff.