Furák az emberek. Önzők, nem tartják be a szabályokat és sokszor nagyon eltérő az értékítéletük. Mindezt csak egy mai baleset okán mondom. A főútra, az enyhén zsúfolt főútra a stoptábla mögül kimerészkedik egy szakadt autó, majd mikor észreveszi, hogy gáz van, jönnek balról, mert eléjük hajtott, padlógázzal igyekszik át a túloldalra, de pechjére jobbról telibekapja egy másik autó, amitől ő sréhen balra frontálisan beleszáll egy harmadikba. Eddig a történet első fele, eddig az autókról.

Jön a futó, látja az egészet, látja mind a három autót, amint egy agonizáló fémhernyóként elfoglalja a kereszteződés nagy részét. Látja az idegesen ugrabugráló duci hölgyet, aki sziszeg, de még nem érteni, mit. Közelebb futván megnyomja az óráján a gombot, hátha lesz "valami", megáll. És itt jön az, hogy furák az emberek, némiképpen önzők. Mi történik?

-A harmadik autó, akinek csak úgy nekimentek, kinyílik, kipattan az anyósülésről egy nő és üvöltve veri a hibás - amúgy összetört - autóját, s visít, hogy "mit csináltál, te szemét, most vettem az autót", stb. És utasítja a férjét, hogy tolasson el onnan, de mégsem, mert össze van akadva a két kocsi.

-A vétő autós pár másodperc múlva kipattan, de látszik, hogy csak idegesa, de azt nagyon. Autó helyett inkább pótórákat vett volna. Érthetetlen egyébként, hogy néhányan akkor is és csakazértis át akarnak menni, ha amúgy elsőbbséget kell adniuk - pláne stoptáblánál...

-Az imént említett sziszegő hölgyhöz a futó, azaz én, odamegy. Már hallani, mit mond, eddig is lehetett hallani igazából, sőt, láthatóan ő volt az, aki megsérült, gyakorlatilag, ahogy megnéztem, eltört a keze. A kardigánját már alig tudtam levenni, érintésre összerándult a nő, s az első percekben gyakorlatilag nem tudott válaszolni semmire, csak remegett. Azon gondolkodtam, hogy a másik, a hisztis nő vajon hogy gondolja, hogy a kocsija a legfontosabb, mikor sérült is van? Ezt azért kérdezem csak, mert a nő férje is megsérült, gyakorlatilag kifejelte a szélvédőt, s a keze sem volt rendben. Na ja, a biztonsági öv természetesen be sem volt kötve. Ha belegondolok, akkor egyik autós saem büszkélkedhetett azzal, hogy tökéletesen helyesen járt el, ha mást nem, akkor valami erkölcsi vétséget elkövetett... És ekkor nem beszélek a sarki kocsma közönségéről, akik szó szerint kijöttek röhögni. És a többi autósról sem, akik dudálva, kiabálva próbálták meg nem történtté tenni az esetet.


Nem vagyunk egyformák, mindannyian máshogyan hibázunk. Bizony, önzőek vagyunk. Ezen gondolkodtam, miután végül a nőt sikerült megnyugtatni, már jobban volt, s beült a kocsijuk ülésére. Mikor meggyőződtem, hogy nincs nagyobb baj, a két sérült is jól van, sőt, a pasi a rendőröket és a mentőt is hívta, a vétő srác összezuhant, a visító nő pedig elfoglalta magát a biztosítási papírok kitöltésével, elköszöntem és tovább indultam. Elgondolkodtam azon, hogy vajon hogy van az, hogy mindenkinek miondig a saját problémája a legnagyobb, s elszomorodtam azon, amikor rájöttem, hogy ha a választ nem is tudom, de nagyon így van. Aztán jött a mentő, később a rendőr is szemben,s megnyugodtam. Felhagytam az agyalást az emberek önzőségéről, mert mind azok vagyunk, nincs kivétel. Mindenkinek megvan a maga kis gondja, ami mindig nagyobb lesz más bajánál.

Azon kezdtem morfondírozni, hogy vajon egy edzésnek számoljam a mostani futást az edzénaplóban nagy szünettel, vagy két kisebb futásnak.

Baromság, meg belemagyarázás, tudom, de akárhogy nézem, megint bejött a kutyaharapást szőrivel, sportsérülést még több sporttal gyógyító módszer. Történt pedig, hogy nyár vége felé elkezdett fájni a jobb sarkam, s ezzel egyidőben a bal achillesem is érdekes dolgokat kezdett produkálni, érintésre fájt a belső oldala, futás közben pedig nagyon néha aprókat nyilallott. Reggelente így tehát a szobámból az életmentő kávéfőzőig gyakorlatilag úgy jutottam el, mint a Besenyő család öregje, csak a bőrsisak hiányzott a fejemről, a hülyeségbeszélés is megvolt...  És akkor most tartva a még jobban lesérüléstől nekivágtam a hétvégének, s úgy tűnik, hogy nem hogy tovább romlott volna a dolog, inkább abbahagyta a fájást.

Lehet, hogy a hülye sarkam egy elhúzódó masszázsnak vagy akkupresszúrás kezelésnek vette a hétvégi két futásomat? Tudja a fene, mindenesetre az előbb direkt egy keményebb - értsd: viseltesebb - cipőt vettem fel, s meglepve tapasztaltam, hogy nem fájik. :)

---

Láttam, hogy benevezett a Versenyre három kameruni. Namost ezek ugye valami meleg tájhoz szokott emberkék. Vajon lesz-e náluk derék köré csavarható olajradiátor, míg Bécsből elkocognak szeretett Budapestünkre? Ellenkező esetben bizony dermedten és lassan fognak futni, jól le is hagyom őket... A célban majd viszek nekik forró teát. No nem,  nem esélyeket latolgatok, csak valami kényszer visz rá, hogy pár naponta megnézzem, kik is neveznek... Bogár Jani is benevezettmár. Arra vagyok kíváncsi, hogy futás közben tudok-e majd neki szurkolni. Ja, meg a Janicki is már fenn van a nevezési listán... Lesz nagy verseny! Addig azonban vár még egypár kilométer. Szasza is készül az SM futásra... Én is. Farkas is. Addig még van másfél hetem, eltervezem, mit csinálok 24 órán keresztül... De hogy buli lesz, az biztos!

Kicsit belehúztam mostanában... Soha életemben ennyit nem futottam, s végre - a hétvége után - úgy érzem, nem is vagyok annyira rossz formában. Valahogy úgy hittem, talán a múltheti futások miatt, hogy hatvannál többet nagyon nehezen futok, de a mostani 12 óráson megbizonyosodtam, hogy mindig annyit tudok futni, amennyit eltervezek; a múltkori rossz érzéseim hamisnak bizonyultak, mikor ti. 48 meg 55 kilométer után mindkét esetben azt éreztem, hogy egy méterrel sem tudnék többet futni. Erre most itt van majdnem 112 kilométer, amit úgy futottam, hogy annál többet is tudtam volna, ha akarok. Csak nem akartam. Persze az is fontos, hogy a 12 óráson az esemény kétharmadáig sejtelmem sem volt, mi a fenét is akarok...

Az elmúlt másfél hónapnak persze más hozadéka is van, egyelőre nem tudom eldönteni, hogy pozitív vagy negatív. Augusztus elsején 72...73 kiló voltam. A múlthéten 67, ma 65-öt mutatott a mérleg. Ez már nagyon sok, de hogy szemléletes legyek, el kell mondanom, hogy
1.: leesik rólam a gatya,
2.: Nórival megállapítottuk, hogy a seggem tűnt el, s ma amikor a kádban ültem, bizony éreztem, hogy már nem vagyok kipárnázva, hanem a csonton csücsülök... Oké, tegnap Pirike mégiscsak mondta, hogy vegyem vissza a cicagatyát, mert a rövidnaciban nem látszik a fenekem, dehát Pirike már csak ilyen. Mindenesetre jólesett. :)


De akkor röviden a csákvári 12 órásról...

Elöljáróban: új cipőt vettem fel, de a fene essen bele: az első kilométeren éreztem, hogy ez a cipő olyan, mint a jó kávé a béna szobapincérrel, azaz, mintha rám öntötték volna. Ebben tehát szerencsém volt...

Eredetileg aznap mindösszesen 60...70 kilométrert akartam futni (még előbb persze a 12 órásra pályáztam, csak utána arra gondoltam, hogy nem kell az nekem, túl sok), szóval mikor Farkas a verseny reggelén a tömegszállás jellegű táboriágyas szobában a mosdóba menet megcsiklandozta a velem együtt a felső ágyon alvó talpamat, nekem onnantól indult a hezitálás, hogy akkor most mi a tököt akarjak én csinálni, mert 12 órát nem akarok futni - de akkor mit? Előző nap, mikor Zilacival és Farkassal körbejártuk este a pályát, nem sikerült eldöntenem...

Kint viharos szél volt hajnal ötkor, s bizony még sötét - ez tovább rontotta a kedvemet, hiszen utálom a szelet, de nagyon. Reménykedtem, hogy abbahagyja, de igazából egész nap fújt, csak lassan mérséklődött az ereje, így a rajtkor reggel hétkor egy morcos, álmos és hisztis Béla állt helyettem, s ez az állapotom ki is tartott sokáig. Az első pár órában mindenképp, miuvel a baromi szeszélyes időjárás miatt mindenki öltözött-vetkőzött-átöltözött... Én is, csak morogva. Pudingman már röhögött rajtam, annyit anyáztam, hogy nem találom a virslimet a táskában, hogy nem tudom levenni a széldzsekimet, beleakadok, hogy nem hozzák a mobilvécét... Aztán délelőttre már jobb volt a kedvem, de akkor meg azon kezdtem agyalni, hogy végül is mi a tököt keresek én ott, mit fussak. 70-nél többet nem volt értelme, hiszen ma is kellett futni, plusz meg hát nem KELL nekem már "sokat" menni... A nagy agyalás közben persze gyakorlatilag mindig kiálltam beszélgetni a pálya szélére, s közben folyvást attól féltem, hogy túlságosan szétfutom magamat, a lányok minduntalan vissza kellett, hogy zavarjanak, hogy húzzak már futni.

Szóval előbb a hisztitől, utóbb a bizonytalanságtól, de nagyon szaggatottan ment a futás, s ahogy teltek és múltak az órák, úgy kristályosodott ki bennem a terv: 70...80 kilit futok, utána kifekszem a masszázsasztalra, s mindezek után lébecolok, viccelődöm, hogy teljen az idő. Farkas is vigyorogva tért vissza a masszőrtől, így aztán bizakodva mentem ki 75 kilométer után 7:40-es versenyóra-állásnál. Épp félórás masszíroztak, jól esett... Aztán újult erővel tértem vissza, s eldöntöttem, hogy most már meg van a napi tervezett kilométer, kicsit odafigyelek arra is, hogy jól essen a dolog.

A lányok azonban belepancsoltak a lecsómba! :)

Urs örökösen fülig érő szájáról nem is írok már, elég annyi, hogy rendületlenül kerepelt, drukkolt, biztatott - no és mondta nekem, hogy "ésszel, mert szétváglak"... :)

Miután a verseny saját frissítője nem volt éppen csak közepes, így a saját kajámat ettem, de az meg már elfogyott, talán ez volt az oka, hogy a felújított futóműveimmel elkezdtem rohanni, mert jó voolt, majd 3 kör után olyan rosszul lettem az éhségtől, hogy megint ki kellett állnom. De ekkorra már a Vinca-Yoyoo-T.O.-Judit négyes asztalánál volt a holmim, nomeg a társaságom is, szóval ott lakmároztam Orsi zserbóját, meg persze jókat beszélgettem, ahogy szoktam... Aztán egyszercsak úgy döntöttem 8:32-kor, hogy futok Orsival... és onnantól mintha kicseréltek volna, Orsival jót beszélgettem, hajcsárkodott ugyan, de a kajálás után már ment a futás is, szóval elkezdtem reggel óta talán először kedvvel futni. (Ekkor történt az, hogy Orsi utolsó köre volt, mikor Farkassal hármasban értünk a chipszőnyeghez - és Farkasnak ekkor ért véget a verseny, mert megfájdult a lába, épp úgy, mint nekem Sárváron, csak én akkor még 18 órát a pályán voltam, s meg is lett az eredménye... Farkas okosabb volt ennél, kiállt inkább. Láttam, hogy nem volt tőle jó kedve.)

Orsit lecserélte Judit, ővele is futottam pár kört, közben persze csináltam olyanokat, hogy 5...6 percig kiálltam nyújtani, beszélgetni, de teljesen új perspektíva nyílt meg előttem, pláne, mikor láttam, hogy m,ár nem a százezredik vagyok, hanem közeledek az első hathoz... Nomeg már csak 2,5 óra volt hátra, annyit meg már sántán is tudtam futni, s ez is felvillanyozott. ELkezdtem tervezgetni, nézegetni, kit kellene leelőzni - Ursi meg Farkas (aki sajnos 9 óra után kiállt) vigyorogva kerepeltek, tapsikoltak nekem, hihetetlen jókedvem támadt. Jól telizabáltam magamat és addig nem érzett dinamikával kezdtem futni, mert jólesett. Ez volt a lényeg: hogy jól essen.

Az első és egyetlen nagyhalál kb. a 11. óránál jött: nagyjából öt perc alatt hirtelen minden kifogyott belőlem, s bár toltam neki, tudtam, hogy a fejkemről eltűnt a vigyor (Lenkeanyu mondta is, hogy mosolyogjak, de én válaszolni sem tudtam neki, már csak a lendület vitt), el kellett jutnom a csodazserbókig... Nagyon hirtelen elfogytam, persze, mert rég ettem, s kétórája nagyon futottam...

Az utolsó óra volt az, ami miatt az egész futás a nagyon jó kategóriájába kerül, hiszen arra jöttem rá, hogy már csak egy óra van hátra, én meg még mindig - a sütik és pár perc pihi után - nagyon jól érzem magam... Így esett, hogy a verseny legvége felé egyre gyorsultam, s az utolsó 5 kilométert úgy tettem meg, hogy úgy néztem ki, s úgy is éreztem magam, mintha csak egy szigetkört kellene futni, s azt tempósan. Ja, s a kedvem is olyan volt, igazi örömfutást sikerült csinálnom. No, szóval, így jött ki, hogy a "kötelező" 75 kilométer után már szinte szárnyalást éreztem, hiszen ott már tudtam mit akarok: jól érezni magam. Persze mindebbe beletartozik az is, hogy jó volt a pályán látni Zilacit és Farkast, ahogy ők is mennek a fejük után, ahogy én is, s mikor megláttam őket, mindig eszembe jutott az is, hogy én mit akarok majd.

111,7 kilométer jött össze így, s azt hiszem, több is lehetett volna, sőt, biztos, hogy lehetett volna - de minek? Ráadásul még jó, hogy "csak" ennyi lett, hiszen ma is futni kellett (Ispi mondta!), igaz ugyan, hogy kínosan kimérve 21,2 kilométert életemben a leglassabban sikerült lefutni, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy szerencsére a lábaim vittek, ahogy kell. Mondanám, hogy most pihi jön, de azt hiszem, ezzel még két hétig várok...

Szóval most pihenő van - még ma. Nagy pihenő, persze, épp két nap. Hihi, kicsit megviselt a múlt hét, 195 és fél kilométer, s utána úgy döntöttem, hogy akkor sem vágok neki fáradtan a 12 órásnak a hét végén, ha igazából nem is akarok 100 kilométernél többet futni.

(Oké, tudom, ez most olyan, mint amikor sérülten mondogattam, hogy 5 százalék, hogy ezen meg ezen a versenyen indulok, aztán, ahogy közeledett a verseny, úgy lett 10, 15 és végül 100 százalék a dolog. Oké, tudom azt is, hogy 60...70 kilivel indultak a terveim, s abból lett fokozatosan 100 - hála az égnek, ez még mindig nem a 100 százalék. De mindegy, menni fog. Farkas is meg Zilaci is lelkes, én mitől ne legyek az? :))

Kicsit fájok egyébként... itt meg ott. A nyár eleji méhcsípés óta a bal achillesem (akkor csúnyán meghúztam a bedagadt-begyulladt lábamat), az augusztus eleji bedurvulás óta a jobb sarkam. Futás közben nem érzem persze, csak azért jelzés ez is. Mindenesetre kétféle módon is igyekszem kímélni magamat, az egyik, hogy megpróbálok "puhán" futni. Mármint a mozgásomat akarom vattával béleltté tenni - a másik meg, hogy megint kell vennem egy cipőt. Méghogy a futás nem anyagigényes sport! Egy frászt nem. A télen vett két Adidasom lassan bemondja az unalmast, az utána vásárolt Asics-ban (1110, alapmodell, rohadtul jó, puha!) pedig egyszerűen nem esik jól egy maratonnál többet futni. Próbáltam, istenbizony próbáltam, de nem és nem. Negyven kilométernél kinyitják a baromfiudvar ajtaját és hangosan gágogni kezd a lúdtalpam, kevés neki az a kitámasztás, amit a 1110-es cipő nyújt; ez van. Steve mondta, hogy Biatorbágyon most óccsó az Adistar Control, hát elnézek oda. Hejj, de be vagyok szarva mostanság!

De tényleg, a múltkor ott tartottam, hogy fel kellett hívnom Ispit, hogy segítsen, de hála az égnek kiderült, hogy jól állok, bár a tavaszi formám még mindig messze van, de most úgy érzem, meg lesz az is. Van még másfél hónap, mindent bele kell adni. Azt mondom: Hajrá Zilaci és Farkas, és hajrá én... OTT majd megbeszéljük, ki hogyan készült. Lesz rá időnk elég. :)