Medvék közelítették meg Magyarországot - írja az Index. Jó lesz félni. Szokták mondani, hogy ha az ember túledzi magát például, akkor mondjuk fáradásos törést szenved egyik-másik csontja, esetleg elszakad az achillese vagy valami hasonló. De nem ez az igazán veszélyes... hanem micsoda? Hát például egy medve. 

Hallottunk már emberevő medvéről, ugyi. Állítólag a TV maci is vállalt ilyen szerepet egy román-magyar-tiroli hegyihorrorban, mikor munkanélküli lett annak idején, s bár hívták pornózni is, azt nem vállalta, sőt, a PlayBearban sem vetkőzött. Próbálta, de nem jött le a bundája. Szóval. A film története egyszerű, a TV maci bekattan, először megeszi álmában Paprika Jancsit, de maga sem tud róla, csak reggel veszi észre, hogy barátja eltűnt, csak egy piros sipka marad belőle. Az is a maci szájából lóg ki. És innentől megállíthatatlan a horrorfolyam, a végére az producer és az operatőr is elfogyasztásra kerül kamerástól, fővilágosítóstól - talán ezért is nem mutatták be sosem a filmet. De ez csak pletyka. Azonban vissza a valósághoz! Mendegél szomorúan a turista, mert elvesztette az önbecsülését, s hiába keresi az erdőben, nem leli. Mozog a málnás, odanéz, méééééég jobban odanéz, s már hamm: megevődött tüstént. Lehet  persze egyezkedni, hogy adjon három méter előnyt, cserébe kap egy mézes cukorkát, de felesleges, a medve ugyanis nem tud magyarul, a cikkben említett állatok meg pláne nem, mert azok biz' Szlovákia felől érkeztek. Gondolom, félig megrágott túrabakancsok, megcsócsált Nordic Walking botok jelzik útjukat, nomeg kiköpött fémvázas hátizsákok. Én mégsem emiatt félek a medvétől.

Van ugyanis a Gerecse oldalában a kedvenc helyem, a medvehagymás kaptató. Képzeljük csak el, hogy a medve odaballag, szomorúan persze, hogy idáig süllyedt, hogy embert eszik meg bakancsot, s meglátja a medvehagymát. No ennek megörül, s kétpofára kezdi zabálni, csak úgy fröcsög a medvehagymalé kétoldalra. Ekkor jön egy újabb szomorú túrista, aki a Kinizsi 100-at járja éppen, de 50 kilométernél már a hetvenediket tapossa, annyiszor eltévedt, s kivel találkozik? Egy medvével, aki csatakos pofával azt mondja neki szlovákul, hogy "hhhhhhelló, kérsz egy kis medvehhhhhagymát?" - nos, ember legyen a talpán, aki nem ájul el azonnal az átható hagymaszagtól, utolsó gondolatával azon töprengve, hogy mit is gagyarászott itt ez a furcsa bekecses tót erdész ilyen oltári büdös pofával. Aztán elveszti az eszméletét. Azt hiszem, az ilyen incidensek miatt olyan nagy a túrát végül nem teljesítők száma.

Vagy nem. Nem tudom.

Mindenesetre a hétvégén öten mi is nekivágunk a Kinizsinek. Yoyoo, Farkas, Böki, Blue és én. Gyertek ti is! De egy tanácsot fogadjatok meg: ha medvével találkoztok, legalább egy maréknyi Tic Tac legyen nálatok, ha célba akartok érni! Hogy hogy éritek el, hogy a medve elfogadja, nem tudom. Mondom: csak szlovákul értenek... Ajánlom a következő rövid mondatot: Brummbrumm, drahy medvedov brat, nyammnyamm tiktak cukrik, lenni ordenárovká büdösovka tvoj pofázmány, nye enni turista, nyemám neki jó ízevková, nyammnyamm tiktak, ahoj, popicsek, pápá!

Sok sikert!

Ma reggel vicces edzést végeztem a hajnali résztáv után. Leültem a zoknis fiók mellé és zoknikat párosítottam. Nem egyszerű… elkövettem ugyanis azt a hibát, hogy nagyjából 20 pár ugyanolyan zoknit vettem a régmúltban (történészek, hivatásos időutazók igazolhatják, hogy tényleg kéthetente álltam az örömtől remegve, nyáladzó szájjal az interspárban, kezemben a legújabb maroknyi akciós zoknival), melyek aztán a különböző mértékű elhasználódás miatt lassan elkezdtek eltérő színűvé és állagúvá válni. Tehát most van egy fióknyi hasonlóan szürke zoknim. A feladat pedig az volt, hogy összerakjam, ami összevaló, foltosszürkét a foltosszürkével, futásban kifakultat a futásban kifakulttal, kétlukas lábujjút a két-, esetleg háromlukas lábujjúval. Vagy tíz pár megvan már. Negyed óra; nem írtam be az edzésnaplóba. És maradt vagy 15-20 olyan zoknim, ami egyáltalán nem hasonlít egyik társára sem. Gyanakszom egy besurranó zoknicserélő maffiára, de egyelőre nem tudom, hogy jutottak be a harmadik emeleti nappaliba. Tán ott élnek egy ideje már... Az ágy alá nem mertem benézni.

Hasonló dilemmákat okozott nemrégiben egy népligeti, magát pondróvá ivó részeg összepárosítása a kiérkező mentőautóval, ugyanis a részeg nem volt hajlandó, csak az út közepén fetrengeni, s mikor néha sikerült visszalökdösnöm a fűre, hirtelen ötletektől vezéreltetve állandóan felállt valahogy, majd gyorsuló mozgást imitálva egy busz mögül kizuhant az úttestre, hogy ott brékeljen tovább. A részeg (teljes nevén Aszfalti Gyík) átlag hárompercenként okozott fogaknak és a legmodernebb rendszerű tárcsafékeknek csikorgatását, míg végre két eltévedés után megérkezett a mentőautó, amiből kiszállt egy két méteres, harmincdekás műtős. Ajánlottam neki hogy a gravitációra rásegítendő, ne csatolja le a biztonsági övet, hanem az autóval a hátán közlekedjen, mert néha feltámadt a tavaszi szellő, s ilyenkor a fiatalember igen nehezen haladt. Hóna alatt a részeggel meg pláne. Az aznapi edzésem a kútba veszett már a félórás pihenő miatt, de legalább beírtam a pirospontot magamnak az úttörőkönyvembe. Mert csúnya lett volna, ha átmegy rajta valaki, ki tudja mennyi pancsolt bor került volna a bitumenre, mikor kipukkad az illető egy másfél tonnás kisterepjáró alatt, ami tömve van az éjszakát váró travikkal és kurvákkal, akiket sötétedés után szoktam látni. Az incidensből egy tanulságot vontam le: a hangyák testsúlyuk sokszorosát képesek a hátukon cipelni. A mentősök a saját tömegükkel is harcban állnak. Ha legközelebb megszületek, nem leszek mentős akkor sem. Inkább hangya.

Volt még egy párosítás, amit végül remélem, azért jól csináltam. Annak tükrében pláne, hogy úgy látom, a Balatonon a sárvári formám semmire sem lesz elég. Szóval még egy párosítás... Ugyanis megpróbáltam egy újabb dilemmát megoldani a kíséréssel kapcsolatban. Kriszta kétszer kísért már a Balcsin. Tökéletesen tudta mindig, mire van szükségem, mikor kell beszélnie, mikor kell csendben maradnia, mikor kell nekem beszélni. Farkas pedig, akinek, mint már említettem, néhány másik emberrel együtt köszönhetem, hogy ultrafutó vagyok, felajánlotta, hogy segít. Őszintén, önzetlenül. És tudom, hogy őt nem kell „kipróbálni”, ha ő ott van, akkor is minden oké. Dilemma, dilemma. Párosítsuk össze a megfelelő zoknikat. Először egy szürkét raktam össze a kopott feketével, alig látszik a különbség, összepasszolnak.  Felhívtam Krisztát és úgymond felkértem. Ő örömmel vállalta. De én ezután egy hétig nyugtalan voltam, nem éreztem, hogy helyesen döntötem. Kérdeztem Noémit, kérdeztem Bökit, érvek és ellenérvek – ellenérv, oké, csak egy volt. Hogy Ő is körbefuthassa, mint eddig is. Végül aztán nagy levegő, s fogtam a telefont. „Szia, Kriszta. Bocs, de…”

Aztán felhívtam Farkast. Mert a sárvári formám nem elég, s Ő az az ember, akivel túlléphetem azt is, ahová eddig eljutottam. Ahogy letettük a telefont, megnyugodtam. Farkas fog kísérni a Balatonon, s megállíthatatlanok leszünk. 

NÉzegetem a tízezer méteres bajnokságról szóló cikkeket, nézegetem a képeket, az arcokat, az elszántságot minden egyes pillanatban, a másodpercről másodpercre való küzdést. Az nem ultra táv. Ott egyet hibázol, s lemaradtál, nincs idő behozni. Ez a gyorsak sportja, az erősek sportja. És csak elképzelni tudom a tempót, amit ezek a lányok és fiúk diktálnak. Aki hárompercesben képes futni, az a szememben mindig Valaki, nagy V-vel. RÉgen én is akartam, küzdöttem, hiába; ma már tudom: rég lecsúsztam erről. Így maradt, ha a gyorsaság nem, hát akkor a távban való fejlődés. Legjobb 10 000 méterem 38:30... Mondjuk még két percet tudnék faragni nagy nehezen. :)

De nem erről akartam írni.

Csodálatosnak tartom, ahogy ezek az emberek éles versenyhelyzetben is egymással viselkednek. Ha nem sportról volna szó, hanem mondjuk a "ki ér oda az utolsó akciós meggybefőtthöz" - játékról, el sem hinném. Idehaza nem ezt szoktam meg. Egy-egy interjú a MASZ honlapján az első két férfiúval... sosem gondoltam - igaz, egy Rózsavölgyiről szóló könyvemben (köszi, Balázs) már olvastam -, hogy ilyen távon tényleg nem csak arról szól az élboly élete, hogy legyőzzük a másikat. Szinte hihetetlen volt olvasni, hogy az első kettő egymást támogatva jutott el az utolsó körig, és csak ott jött elő, hogy győzzön a jobbik! ELolvastam, s a kilencvenkilenc százalékból 100 lett avval kapcsolatban, hogy holnap felhívjam Farkast és beszélgessek vele az UB-ról, a kísérésről, ilyenekről. Annak ellenére, hogy egyszer már beszéltünk, igaz, akkor teljesen máshogy gondoltam. Mindegy, ezt most még nem fejtem ki, de majd később igen. Mert ez egy hosszabb történet.

Egyre inkább érzem, tudom, hogy a futás egyszerre magányos sport és egyszerre közösségteremtő.

Örülök, hogy futónak nevezhetem magam, s nagyon örülök, hogy ilyen nagyon sok futóismerősöm van. És ezúton gratulálok mindenkinek, aki megküzdött a címért, aki felkészült, aki edzett, aki lehetőségeihez képest megtett mindent, amit csak lehetett. Őszintén: le a kalappal mindenki előtt.