Prológus:

Szeretném előre bocsátani, hogy eszem ágában sincs reklámozni a betegen, ill. közvetlen betegség utáni futást, nagymértékű terhelést. Ha most valaki azt mondaná, hogy bort iszom és vizet prédikálok, annak sajnos igaza van.

Már jó hónapokkal ezelőtt harmadjára is beneveztem a BSZM féltávjára, lefoglaltam a szállást. A héten hétfőn már kicsit köhécseltem, nem tűnt komolynak a dolog. Előtte vasárnap futottam 19 kilit, szeles volt az idő, bizonyára megfáztam, gondoltam. Forró tea, sok-sok C vitamin, pihenés, és hétvégére kutya bajom sem lesz, gondoltam magamban. Dolgozni bejártam, de nem futottam. Csütörtökre azonban belázasodtam, nem bírtam felkelni, erős, elviselhetetlen fejfájás, levertség lett úrrá rajtam. Irány a doki, táppénz. Azt mondta, hogy vírusos eredetű nátha, felső légúti fertőzés, nem írt gyógyszert, feküdjem ki. Viszont szerencse, hogy a tüdőmre nem ment rá, ott nem hallatszott semmi. Feküdtem, jajgattam, a Böszmének lőttek, gondoltam. Nagyon vágytam rá, ez a kedvenc versenyem, sajnáltam. Méregettem a lázam, voltak olyan perverz gondolataim, hogy ha jobban leszek, megkísérlek elindulni, max. feladom, ha nagyon szarul leszek. Bánatomba Paris Hiltont hallgattam, ezzel emlékeztetve magamat arra, hogy sz@rabb is lehetne. :D :D  

Csütörtököt végig feküdtem lázasan, volt, hogy felkeltem, járkáltam, mert nem bírtam feküdni. Egész nap egy szelet csokit ettem, sok-sok kamillateát ittam, bevettem 1500 mg C-vitamint. Péntekre valamivel jobban lettem, lement a lázam, még mindig nem ettem, csak egész nap két kis szelet csoki, kamillatea, C-vitamin. Estére jobb lett a közérzetem, megfőztem olyan smack-es instant tésztát, és jóízűen megettem. Nem magamba erőltettem, hanem jó étvággyal ettem meg. Ekkor jött a beteg gondolat, hogy ha reggel nem leszek lázas, akkor kocsiba pattanok és elindulok. Fogtam magam és összepakoltam. Csilla drukkolása is nagyon-nagyon jól esett, mikor rám írt, tudta, hogy ez a kedvenc versenyem, nagyon várom. Ekkor még nem tudta, csak eztán mondtam meg neki, hogy beteg vagyok.

Bepakoltam tehát, felhúztam az ébresztőt. Reggel még mérek lázat, meglátom, hogy leszek és elindulok, ha nem leszek szarul. Reggel felkeltem, láz semmi, hőemelkedés sincs, kávét lefőztem és elindultam kocsival. Ez tipikusan az a verseny, hogy ha nem a teljes körre megyek, csak féltávra, akkor csakis vonattal megyek. Még agyaltam a logisztikán, de úgy jött ki, hogy mindkét nap célba érés után visszavonatoztam/buszoztam a kocsiért. Elég sz@r ügy.

A felkészülésem sem lett túl combos, de félBalatonra azért vállalható volt. Idén már a teljes távot szerettem volna futni, de magánéleti és egyéb okok miatt nem tudtam a felkészülésre annyi időt szánni, mint szerettem volna.

1. nap, 42.5 km:

Sikerült odaérnem jó háromnegyed órával rajt előtt, szemben a kisbolt előtt találok parkolót, juhhhéjj! Időm nem sok, reggel egy cerbona szeletet kaptam csak be reggeli gyanánt, most sincs rá idő. Elindultam tehát reggeli nélkül úgy, hogy előző 2 nap szinte egyáltalán nem ettem, csak előző este a smack tésztát. Kényelmesen átöltözök, leadom a frissítőket, picit fel-alá futkosok, hogy melegedjek. Olvassák a neveket, már mindenki elrajtolt, nem hallom a sajátomat. Még pár ember maradt rajtam kívül, nem foglalkozok vele, elindulok. Szándékosan a mezőny végén futkorászom, most záróbusz-menekülőset játszom. Előttem futott egy hölgy és egy úr, szintén a félbalaton egyénit tolták. Köhögtem egyet, a hölgy meg is jegyezte, hogy ez nem hangzik túl egészségesnek. Mondtam, hogy persze, mert sajnos nem az.

Az első nap a futás viszonylag tűrhetően ment, volt kis szédülés, ami a kevés kajamennyiségnek is betudható. Úgy voltam vele, hogy ha nagyon rosszul leszek, akkor azonnali feladás. Nem, nem megvárom, hogy hátha jobb lesz, hanem feladás! Futok tehát, az első 20 kili egész jól telt. Utána kezdtem kissé fáradni, de a futás még elég tűrhetően ment. Azt tudtam, hogy végig kb. 5-7 percre voltam a szintidőtől, ezt megerősítették a frissítőállomásnál is. Az elején mögöttem loholt a záróbringás, de aztán sikerült néhány perces előnyre szert tenni. 25 körül beér egy idősebb úr, biztat, hogy menjek, mert közel a szintidő. Pár mondatot váltottunk, megkért, hogy ne magázzam, teljes távot tolja.

-"Frak Tibor vagyok..."

Beugrott a neve, spártai teljesítő, elkezdtem erről kérdezgetni, miközben magam elfelejtettem bemutatkozni. Nagyon gáz, de ebben az állapotban valahogy nem voltam olyan kommunikatív. Ekkor már kezdtem kissé kilenni, pedig még csak 25 kilinél jártunk. Eljött a 30, dugózok,k iszok, megeszem a gélem futok tovább. Ekkor már bele-bele sétálgattam, de szerencsére nem tartott soká újra elundulni. Az energia-hiány immár érződik rajtam, de azért megyek.

Eljön a 35, 40, innen már közel a cél. Bekanyarodok a bólyák közé, bemondják a nevem, befutok. Mondja a srác, hogy közel vagyok a szintidőhöz, holnap "lassú rajt", ami annyit tesz, hogy 30 perccel hamarabb engednek el, hogy biztosan beérjünk. Itt már gondoltam, hogy ezzel mindenképpen élni fogok. Annyira kész lettem a  végére, hogy esélytelennek láttam  a másnapi célbaérést. Viszont izomláz nem is volt szinte, minimális volt. Egész végig erőtlenséget, energiahiányt éreztem. 8 és fél perccel értem be szintidőn belül.

Felszállok a vonatra, visszavonatozok a kocsimért Badacsonyba, simán tudok a lépcsőn közlekedni, meg sem érzem. Már ez a logisztika is betett rendesen, mert a pihenéstől vette el az időt. Mivel reggel jöttem, már nem volt vonat, hogy a rajthoz érjek, ezért döntöttem a kocsi mellett. A tegnapi esét a gyógyulás-pihenésnek szántam, ezért nem utaztam le már előző este, még kérdéses volt, hogy jövök-e. Arról még nem is beszéltem, hogy új a telefonom, nem tudom, hogy állítja-e magának az órát, vagy sem. Felhúztam tehát 5.30 helyett 4.30-ra, ami annyit tesz, hogy nem egy, hanem kettő órával aludtam kevesebbet. Ugyanis a drága telefon előre méltóztatott állítani magát, de erről nem jelent meg rendszer üzenet. Megjelent egy újabb fáradtsági faktor, gyanús volt, hogy reggel nézem a pontosido.hu-t és annyi az óra, mint a telefonon. Kiérek még mindenki alszik, épp csak elkezdenek mocorogni.

Második nap, 49.7 km:

Nagyon minimális izomlázzal indultam el, nem éreztem fájdalmat. Tudtam, hogy ez nem fog betenni, viszont itt már a rajtnál nagyon erőtlennek éreztem magam. 10 kilométernél jártunk, amikor tudatosult bennem, hogy ez ma nem fog nekem jól menni. Már ekkor elkövettem pár rövidke gyaloglólépést, de még nem sétáltam sokat. Ez már gáz, ha már 10 kilinél sétálok, egyik alkalommal sem sétáltam 30 előtt a második napon. Viszonylag könnyen eljött a 14 környéke az első közbenső dugózós ponttal. Itt frissítek, megeszem a gélem, hihetetlenül jól esik a kis szelet vajas kenyér, nem tökölök sokat. Indulás tovább. Eljön a 20, majd 25, ahol már egyre erőteljesebben a szenvedésemre koncentrálok, de még viszonylag jól megy a futás, belül a rendes szintidőn, lassú rajttól függetlenül. A rendes szintidőből egyébként 40 után csúsztam ki, ahol már többet sétáltam, mint futottam. Futok tehát tovább, eljön a 30, emelkedő, sétálok, hegytető, dugózás, frissítés, vajas kenyér nyami, majd megyek tovább. Az emelkedőkön nem futok, csak sétálok, de felérve a vízszintes szakaszokat futva teszem meg. Elérem 40-et, 2 óra és 2 perc van az utolsó 9.7 kilire, ha leszámítom a lassú rajtot, akkor is 1 óra 32 perc van erre a távra belül a rendes szintidőn. Ennyi időm volt tehát kevesebb, mint 10 kilométerre. Innen viszont a lábaim megadták magukat. "Azért futni és kéne valamicskét" - gondoltam magamban. Majd sánta kutya módjára elkezdtem baktatni, szökdécselni, valamiféle futómozgás-szerű mozdulatsort felvenni. Mellém szegődik egy fickó, Bitliszbá, aki azt tanácsolja, hogy ultrásoknál van, hogy ha nagyon fáradt vagy, akkor 4 perc futás, 2 perc séta ismételgetve. Viszont ezt nagyon, de nagyon szigorúan be kell ám tartani! Megköszönöm a jótanácsot, mondom, hogy kórság után vagyok, nekem ezt is nagyon-nagyon nehéz betartani! Itt már nagyon-nagyon szenvedtem, de azért még megcsodáltam a hegytetőtől a Balatont, ami gyönyörűséges. Ez kikapcsolt egy pár pillanatra, szeretem ezt a helyet. Itt még sikerült magamra erőltetnem némi futást. Eljött az utolsó frissítő, talán 4.2 kili lehet hátra. Na, itt kész volt! Még volt háromnegyed órám, de már nem érdekelt. Innentől kezdve végig (mondom VÉGIG) sétáltam. Elmennek mellettem, biztatnak, megpróbálok futni, de ha 50 métert sikerült megtennem futólépésben, akkor lehet lódítok és többet mondok. Ráadásul nem csak, hogy sétáltam, de az még sétának is kegyetlen lassú volt. Mondjuk ki: vánszorogtam! A lábaim csődöt mondtak, minden moztás nehezemre esik, próbálok magamra erőlteni némi futást, de pár lépésnél nem jutok messzebbre. Séta-séta, bekanyarodok, Balaton part, itt a térkövön ismét próbálok magamra erőltetni némi futás-szerűséget, de csak pár tíz métert sikerül. Banduklok, majd fogom magam és leülök egy padra. Most, az utolsó kilométeren! Itt már minden méterért keményen küdzök, csak vonszoljam el magam a célig valahogyan! Fáj ugyan mindenem, de nem jobban, mint tavaly vagy tavalyelőtt. Vonszolom magam, vergődök, a célegyenesben kipréselek magamból pár futólépést, ne sétáljak már be a célba. Tavaly itt végig futottam, az utolsó 4.5 kilométeren konkrétan tempóztam és végig előzgettem a népet. Most meg csak lesétálomvánszorgom.

Befutok, Péter Attila bemondja a nevem, "ugye jövőre körbefutod?"- komment kíséretében. Ránézek, mondom, "remélem" leolvassa a számról, mondja a biztosan hangzó verziót: "Jövőre körbefutod!". Igen, nagyon-nagyon szeretném körbefutni! :) Már tavaly is az egészkörös edzéstervet kaptam-csináltam kisebb nagyobb intenzitással. Kocsis Árpád kezet fog velem, gratulál, mondom, hogy ez a kedvenc versenyem. "Egy okkal több, hogy jövőre körbefusd!". Az bizonyos, hogy jövőre is itt leszek, ez a kedvenc versenyem, legalább a félBalaton egyéni távon, de nagyon szeretném körbefutni. Nyakamba akasztják az érmet, irány haza.

Végül is beértem a záróbusz előtt, igaz, a második napon 20 perccel csúsztam ki a rendes szintidőből, de ilyen előzmények után örülök, hogy egyáltalán beértem. Itt az volt a szitu, hogy nem érdekelt volna, ha nem érek be, csak ne legyek rosszul. Nagyon fájt volna a szívem, ha kihagyom, szeretek itt lenni.

Logisztika:

Nem szeretnék senkit a logisztikámmal untatni, de remélem, hogy páran tanulnak a hülyeségemből, mert ez is megér egy misét. Már az egész elb***tt logisztika a pihenés rovására ment, kevesebbet tudtam szombat délután is pihenni, az óraállításról nem is beszélve.

Azt már említettem, hogy kocsival Badacsonyba, futás, visszavonatozás Badacsonyba, vezetés Füredig, futás, visszabuszozás, majd vezetés haza. 

Nos, tehát célba érés után átöltözés, zuhany, majd irány a buszpályaudvar, vissza kell mennem a kocsimért Balatonfüredre. Itt nagyon mérges voltam, mert a taxis 3 km útért vágott meg 2500 forinttal, de ez most mellékes ahhoz képest, hogy menni nem bírtam. Tök jól volt busz Veszprémbe, onnan meg szintén sűrű buszjárat Balatonfüredre, hamar sikerült visszaérnem. Az állomás mellett vettem kaját, egész nap csak zseléket, meg pár kocka vajas kenyeret ettem, egy banánt, pár csokit a befutócsomagból. Megkajáltam, elindultam kocsival Budapestre.

A Balatont kissé megkerülve a 7-es főúton mentem Pest felé, Székesfehérvár, Agárd, Gárdony érintésével. Már a Velencei tónál jártam, amikor éreztem, hogy leragadnak a szemeim, de ekkor még nem volt annyira erős. Ugye a futás nagyon lefárasztott, két órával aludtam kevesebbet, szombat délután is keveset pihentem a logisztika miatt. Már Fehérváron is kiálltam egy 10 perces pihenőre valahol a susnyában. A Velencei tavat elhagyva az ólmos fáradság egyre erősödött, nem tudom, hol jártam, valami Lidl parkoló, kiállok újabb negyedórára. Megyek tovább, 20 percet sem vezetek, újabb kiállás. Itt már éreztem, hogy ez nem tréfa, konkrétan annyira fáradt voltam, hogy komoly erőfeszéítés volt ébren maradni, és az út vezetését tartani annyira nehéz volt, mint mázsás súlyokat emelgetni. Tisztába vagyok vele, hogy ez nem játék, és itt tudatosult bennem, hogy rendesen alulbecsültem a saját fáradtságérzetemet, hogy mekkora terhelés, milyen mennyiségű alvás után mennyit bírok. Itt éreztem, hogy rendesen elszámítottam magam, de sajnos ilyen irányú tapasztalataim eddig nem voltak. Nos, megyek tehát tovább, ekkor már kb. 20 percenként állok ki 10 percekre pihenni. Meditálok, nézek magam elé, próbálok nem elaludni. Egy energiaitalom volt, amit megittam reggel. Megyek, újabb 20 perc vezetés, újabb kiállás. Valahol Érdnél jártam, amikor annyira elhatalmasodott rajtam az ólmos fáradtság, hogy egy jobbra ívelő kanyarban kb. hajszál volt, hogy nem kaptam telibe a szembe jövőt, utána még jött egy kocsi. Igaz, itt már a fáradstág miatt kb. 60-nal mentem lakott területen kívül. Ekkor mondtam, hogy kész, kiállok, ha kell a kocsiban alszok és reggel megyek tovább, noha 33 km van hátra! Egy úttorkolatban félreálltam, hátra döntöttem az anyósülést, lefeküdtem, behunytam a szemem, 23 óra tájban járt az idő. Magamra zártam a kocsit és lefeküdtem, hátha tudok picit aludni. Feküdtem, pihentem, aludni nem sikerült, elkezdtem fázni. Én marha, pokróc persze nem volt nálam. Na mindegy, hunyok még egy kicsit. Kb. fél órát pihenhettem, gondoltam lassan újra elindulok. Felkeltem, elindultam. Viszont ez a fél óra szendergés átsegített a holtponton! Lassan megyek, nem megyek gyorsabban 60-nál, néha lassabban, de úgy érzem, a fél óra nagyon jót tett. Az ólmos fáradtság  jelentősen csökkent. Itt már nem voltak olyan gázos helyzetek, túllendített a holtponton, gond nélkül haza értem éjfélre. (19 óra tájban indultam Balatonfüredről.)  Az biztos, hogy ilyen megterhelés után közvetlen nem fogok kocsiba ülni, pokróc, energiaital hosszabb út előtt bekészítve. A Tisza-tóra két napra foglaltam szállást, utána biztosan nem fogok kocsiba ülni. Na, hát ennyi mára elég a hülyeségemből, bízom benne, hogy más és én is tanulunk belőle.

Ó, és elfelejtettem a kocsimra futó matricát venni, pedig volt eszembe. Sebaj, majd legközelebb! :)