Az elmúlt két hétben az életem nem a saját futásaimról szólt. Ugyan volt egy-két 9 km-es kísérlet, a gyenge tempóban mutatott magas pulzusom aggasztó volt. Tény, hogy az elmúlt dolgos napokban iszonyúan leharcoltam a szervezetem, fáradt voltam kedvtelen és motiválatlan bármire is, leginkább a futásra.

Tavaly június végén először voltam a Veitsch-i ultramarathonon. Akkor a táj szépsége, a szervezők barátságossága és a verseny színvonala teljesen lenyűgözött. Gyakorlatilag már tavaly eldőlt, hogy idén ismét ott leszek. A kedvezőtlen, fáradtságra utaló előjelek ellenére pénteken fél 5 kor autóba pattantunk és rögtön dugóba is kerültünk az M7-esen. Attila Balatonföldváron nyaralását töltötte és várt ránk, hogy felvegyük, onnan céloztuk meg az Alpokot. Azt gondolom, az útvonal megválasztása nem volt a legideálisabb. Útközben belefutottunk még egy karambolba, amit úgy eltereltek, hogy gyakorlatilag egy murvás úton kellett megtenni pár kilométert teherautók és buszok mögött. A 8-as út környékét helyenként az áradó Rába borította. Kerteket, utcákat, temetőt és talán egy hidat is, mert ismét elterelték a rendőrök a forgalmat. Nos este fél 12-re ki is értünk. Morcos voltam és fáradt, csak aludni akartam. A vadonatúj 2 másodperces sátor kiesett a kezemből és szinte már aludtam is.

Reggel madárcsicsergésre friss, párás levegőre ébredtem. Még 2 óra volt a rajtig, amiből 40 percet a kávézókereséssel töltöttem. Nem találtam, mire visszaértünk a versenyközpontba, a kávézó is kinyitott. Hurrá! Igen kedvelt verseny ez a magyarok körében. Aki egyszer ide eljön, az legközelebb is visszatér. Pár ismerős arc, barát üdvözlése, aztán egy nagy ágyúdörgés és elindult a mezőny. Az első 1 km lejtővel kezdődik. Mindenki rohan. Az egyéniek távja a kiírás szerint 56 km, ezt meg lehet tenni 3 fős váltóban igazságosan elosztva is. Nagyjából 650 méter magasról indulunk és az 1984 méteren fekvő Veitsch csúcsát kell meghódítani, aztán vissza kell ereszkedni a starthelyre egy másik útvonalon. A 2. kilométertől erős kaptató kezdődik. Egy pillantást teszek az órámra, pulzusom masszívan 170 körül mozog és nem akar lejjebb menni, pedig épphogy kocogok. Azt hiszem itt minden eldőlt. Hiába, szervezetem nem akarta ezt a próbatételt. Kicsit visszaveszek, szinte sétálok, sorba mindenki lehagy. Felmerül bennem, hogy inkább visszasétálok, aztán meggondolom magam, ha nagyon szarul leszek, akkor legfeljebb túrázok egy jót. A biztonság kedvvért egy esődzsekit tekertem a derekamra, kiszámíthatatlan az időjárás. Ebben a totyogásban telt el 50 perc, aztán valahogy helyreállt a rendszer, pulzusom visszakúszott az üzemi normára és még a mozgásom is gyorsult. Egy dolog állandósult, elkezdett lüktetni az egyik fogam, szerintem be van gyulladva, tekintve hogy ez amolyan szétbuherált fog, feltételeztem, hogy nagyobb fájdalom azért nem lesz. Csodaszép táj ez, kívánom mindenkinek, hogy egyszer próbálja ki, amit az ilyen hegyek látványa és szabadsága nyújthat. Kicsi vagyok, de ilyenkor mindig közelebb kerülök a természethez. Talán egy kicsit részesévé is válok. Fridman barátom vág hátba egy kis idő múlva. Kemény legény, pár hete a Kinizsit tette meg oda vissza. Nem gondolom, hogy kipihente az akkori fáradalmakat, ebben ő is megerősít. Egy darabig együtt futunk, aztán a nagy kaptató előtt leállok falatozgatni. Kell az erő, mert az elkövetkező 40-50 perc csak mászásról szól. A következő szűk 2 km-en mintegy 450 m szintet kell bedarálni. Futásról itt szó sincs. Itt már a növényzeten is látszik, hogy magasan vagyunk. A sporikat begyűjtöm, jó tempóban haladok, a tetején pedig ismét egy frissítőpont. Innentől kezdve kifejezetten technikás a pálya. Rengeteg kellemetlen kő, szikla és tehénszar. A terepviszony szörnyű, viszont szinte vízszintes, így laza kocogásra vagyis szökellésre váltok. Volt ugyan 3-4 veszélyes mozdulatom, mint például majdnem lecsúsztam a hegy széléről vagy majdnem ráestem egy sziklára, de ezt a szakaszt baleset nélkül megúsztam. A legkellemetlenebb szituáció az volt, hogy vagy a nagy sárba vagy talán tehénlepénybe kétszer beleragadt a cipőm, de annyira, hogy zokniban léptem tovább. Innentől meredeken, aztán enyhébben lejtett az út. Gyorsan futni ennek ellenére nem lehet, mert nagyon sok helyen gyökerek csúszós kövek húzódtak az egy nyomtávos ösvény mentén. Mivel a 2. kilométertől a tervem az volt, hogy úgy menjek, ahogy viszonylag még élvezem, ezt komolyan be is tartottam. Természetesen úgy összességében az egész futáshoz nem volt kedvem, de mégis kihoztam belőle élvezeti szinten a maximumot. Ha kellett sétáltam, ha kellett lendületes tempót nyomtam. A táv utolsó 4 km-e folyamatosan lejt, így teret adtam a gravitációnak és szépen legurultam. Különösebben semmi bajom nem volt, de sajnálom, hogy ebbe az élménybe ilyen fáradtan és motiválatlanul kezdtem bele.