2013. június 9. krónikája

A pár nappal korábban tett és leírt fogadalmaim közül az elsőt nem sikerült teljesítenem, a tervezett max 10 óra helyett 11 után kerültem ágyba szombat este. Tulajdonképpen nem volt sok jelentősége, mert aludni nem nagyon tudtam, így legalább kevesebbet forgolódtam az ágyban álmatlanul. Reggel 6-kor csörgött a vekker, következett a 2. fogadalom: a reggeli. Ételre gondolni sem tudtam, pedig bundás kenyeret terveztem, de már az illatának puszta gondolata is elborzasztott. Végül vajkrémes kenyér lett paradicsommal és tejjel, ami azért kicsit tartalmasabb, mint a 3 Abonettből álló szokásos reggelim. Tudtam, hogy ez még így is kevés lesz a félmaratonhoz, ezért csomagoltam csokit és gyümölcslevet, hogy azt még megpróbálom később leküldeni. Elvégeztem mindent, amit egy 10 hónapossal kell reggelente, majd útnak indultak Molnárék Budapestre. A kelenföldi pályaudvarnál elbúcsúztam a családtól (na, itt láttam némi féltést férjem szemében ), ők mentek a nagymamához, én pedig az 56-osok terére.

A helyszínen már sokan voltak, a minimaratonosok már rajtra / harcra készen álltak. Gyors rajtszámfelvétel, öltözés, kis körbenézelődés után elvégeztem az utolsó simításokat a rajt előtt: megettem a csokit, megittam a gyümölcslevet, kentem magamra naptejet és bemelegítettem. Egyre gyakrabban néztem az órámra, hogy mennyi van még a rajtig. Éreztem, hogy innen már visszafordulni nem lehet, tetszik vagy nem, de itt félmaratont kell ma futni. Kicsit bizonytalankodva álltam be a rajthoz, hogy ugyan mit is keresek én, a hobbifutó anyuka itt a már ránézésre is futók között.

Több részletben rajtolt a mezőny, ami miatt szerencsére nem volt akkora tolongás az első percekben. Mivel nem kellett kerülgetni a tömeget, gyorsan sikerült ráhangolódnom egy kellemesnek tűnő tempóra. Az 1. kili 6:02-re sikeredett, a 2. szintén ilyesmire. Éreztem, hogy jól megy a futás, nem tűnt teljesíthetetlennek a vállalt feladat és táv. Ráadásul tudom magamról, hogy 4-5 kili után kezdek igazán belejönni. A fordulók kicsit lassítottak, volt belőlük jó sok, több is, mint kellene. Csak futottam, futottam, minden lépéssel közelebb éreztem magamhoz a CÉLt, hogy elérjem azt, amiért hónapok óta dolgozom: félmaratonista lehessek. A verseny előtti 3. fogadalmam a frissítéssel kapcsolatos volt. Az 1. körben nem frissítettem, viszont onnantól kezdve igen. Kezdett egyre melegebb lenni, éreztem, hogy szükségem van a folyadékra. A Sponseo kellemesen savanyú íze különösen jó volt a melegben, és lehet, hogy csak a placebo effektus lépett működésbe, de mintha energiát is adott volna. Fene se tudja, nem szoktam ilyen csodaitalokat inni  Mivel futva képtelen vagyok inni fulladásveszély nélkül, így azokon a frissítőpontokon, ahol ittam, tempós sétára váltottam. Nem érdekelt, hogy rosszabb lesz az időm, csak az vezérelt, hogy meg tudjam csinálni a távot. Rengetegen voltak kint szurkolni, nem sokan érkezhettek rajtam kívül szurkolók nélkül. A Bátor Tábor lila pólós különítménye járt szurkolásban az élen: kereplőztek, hajráztak, biztattak mindenkit, aki csak elfutott előttük. Valahol a 4. km-nél álltak, minden körben türelmetlenül vártam, hogy odaérjek hozzájuk, akkora erőt adtak. Aztán meg kell még említenem egy fehér botos idős bácsit, aki a feleségével volt kint a pálya mellett és végig egy kis sípot fújva biztatta a futókat. Annak ellenére, hogy velem nem volt ott senki, mégsem éreztem magam egyedül, inkább egy nagy közösség részeként.

Teltek-múltak a kilométerek, pont úgy, mint egy-egy hétvégi hosszú edzésen. Aztán 18 kilinél jött a holtpont (ilyen nem szokott lenni a hétvégi hosszú futásokkor), a meleg rendesen fejbe kólintott. Rázott a hideg, a gyomrom mocorgott, éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. A libabőrös karomról csorgott a verejték, cudarul éreztem magam. Enyhe napszúrásra gyanakodtam, mert bár sapkát gondosan pakoltam a hátizsákba, de fel nem vettem. Érzéseim szerint csak vánszorogtam, de egyben biztos voltam, fel nem adom, az már egyszer biztos Csak azon izgultam, hogy a gyomrom ne a legnagyobb tömegben szánja rá magát a kiürülésre (hazáig kihúzta ), inkább valahol az árnyékos fás-bokros részen tegye ezt, ha ez a terve. 19 kili körül megláttam Böbééket a pálya mellett. Iszonyú jó volt, hogy pont amikor a legnagyobb szükségem volt rá, akkor kaptam személyre szóló biztatást. Mentem, vittek a lábaim és a lelkesedésem, hogy most már nem sok van, ki fogom bírni (és a gyomrom is), beérek, megcsinálom. Igazából a gyomrom volt a probléma fő forrása, fáradtnak nem éreztem annyira magam. Ránéztem az órámra és meglepődve vettem észre, hogy a tények mást mutatnak, mint amit érzek: tartom a tervezett tempót, sőt, a tervezett időn belül fogom a 21.1 km-t abszolválni. Ez újabb lendületet adott. 20 kili környékén megint feltűntek Böbéék, láttam, hogy fényképez. Abba bele se mertem gondolni, hogy abban az állapotban miféle kép készülhet rólam.  

Elérkeztem az utolsó kanyarhoz a befutó előtt. Láttam, ahogy az előttem futók beérnek, hallottam, ahogy bemondják némelyikük nevét. Aztán meghallottam az enyémet is. Ahogy átértem a célkapun, magam mögött hagytam a mélypont kínjait és csak örömöt éreztem. Felléphettem arra a lépcsőfokra, amiről eddig csak álmodtam. A chipleszereléshez leültem, de még akkor sem tudtam felfogni, hogy vége, hogy megvan a félmaraton. Ránéztem az órámra, addig meg se néztem, hogy végül mennyi idő alatt futottam le (2:13:59). A tervezett 2:20-on belül értem be. Tudom, hogy van hova fejlődnöm, mégis kicsit büszke vagyok. És boldog, de nagyon!

Akiknek köszönettel tartozom:

- férjemnek, hogy ha néha morogva is, de támogat (az 1. félmaratont az 1. házassági évfordulónkra neki ajánlom)

- kislányomnak, aki 10 hónapja számomra a világ közepe és a legfőbb energiaforrásom

- apának, akinek a fényképe minden versenyen ott van velem végig, és akiről tudom, hogy fentről minden (futó)lépésemre vigyáz

- a barátoknak, ismerősöknek, akik messziről szorítottak, hogy sikerüljön

- Böbééknek a holtponton való átsegítésért és azért, hogy megörökítettek ezen a számomra fontos eseményen

- a Bátor táborosoknak, a vak bácsinak és a frissítőpontok fiataljainak a biztatásért

- a BSI-nek a szervezésért

Listázok, leírok pár dolgot a vasárnapi félmaraton előtt, hátha így, ily módon is sulykolva könnyebben be fogom tudni tartani őket:

1. Előző este max. 10-kor lámpaoltás!!!

2. A verseny előtt rendesen eszem reggel!!! (Múlt vasárnap bebizonyosodott, hogy a 3 db vajkrémes Abonett + uborka + 2 dl tej + 2 kocka csoki kombinációval nem lehet hosszút futni normálisan.)

3. A verseny alatt megállok inni!!! (Futva képtelen vagyok inni, csak fuldoklás, félrenyelés lesz belőle, ezért inkább nem is iszom verseny közben. Most viszont tudatosan figyelek majd a folyadékpótlásra.)

Hát, ennyi lenne... Ha valakinek lenne még bármilyen jótanácsa egy 1. félmaratonja előtt álló hobbifutó anyukának, az kérem, ossza meg velem! Köszönöm előre is.

Már csak 2-t kell aludni

Kedves Naplóm!

Elkezdelek. Tulajdonképpen október 16-án kellett volna ezt a lépést megtennem, mert akkor kezdődött valami, aminek köszönhetően vasárnap egy számomra nagyon fontos állomáshoz érek: lefutom életem 1. félmaratonját. Remélem  Mostanában sokszor jönnek ezzek kapcsolatban ilyen-olyan gondolatok, de legtöbbször a kezdeti időszak jut eszembe: amikor októberben Anna Kata születése után 2 hónappal először mentem le futni, és a 2.6 km-es táv bizony szó szerint fájdalmat okozott. Nem szégyellem, de csorgott a könnyem 1500-nál (még jó, hogy sötét volt!), annyira fájt valami olyan izom a hasam alsó részén, amit az amúgy tündéri kislányom jócskán megdolgozott, mikor kibújni igyekezett. Hát azokban a pillanatokban minden eszembe jutott csak az nem, hogy majd' 40 évesen én júniusban itt fogok tartani. Végigcsináltam a telet, növeltem a távot, kicsit a tempó is növögetett, egyre könnyebben ment, és a részemmé vált az a sport, amit ezelőtt sosem szerettem igazán. Sosem fogom elfelejteni az ált. iskolában rótt 400-as köröket a salakon, a sportpályakerítés piros-szürke elemeinek monoton váltakozását, a személyre szóló időt, aminél nem volt szabad rosszabbat futni. Vagy a 100 m felméréseit, amikor annyira rákoncentráltam a rajtra, hogy mire észbe kaptam, már csak a többiek hátát láttam. Mindig mozogtam valamit (teljesítménytúra, bringa, aerobic), de a futás csak hébe-hóba kapott szerepet, amikor egy-egy fárasztó nap után segített leereszteni a gőzt. Októberben viszont úgy gondoltam, hogy ha már a kislányomtól elveszem ezt az időt, akkor legyen értelme a dolognak. Elkezdtem mérni az időt és a távot, célokat tűztem ki és most itt tartok. Közhelynek hangozhat, de felfedeztem a futás szépségét, valahogy egymásra találtunk mi ketten. Azért kicsit izgulok, hogy mi lesz vasárnap. Tudom, hogy sokaknak egy vasárnap lesz a sok közül, de nekem 'A' vasárnap lesz ez. Az a vasárnap, amit igazából csak szeptemberre (Nike félmaraton) terveztem. Hogy miért módosítottam? Mert jól alakultak az edzéseredményeim, és ráadásul aznap lesz az 1. házassági évfordulónk. Szerencsés egybeesésnek kell lennie! Az utóbbi hétvégéken igyekeztem úgy alakítani a család menedzselését, hogy el tudjak menni hosszabbakat futni, tehát úgy érzem, a felkészülést rendesen végigcsináltam, amennyire ez egy nem egészen 10 hónapos csemete és egy munkamániás mérnökember mellett megoldható. Az előnevezést a Coca-Cola futáson elintézem, azóta is rá-ránézek a nevezést bizonyító cetlire, amire rosszul írták fel a nevem. Viszont jobb rajtszámot nem is kaphattam volna: 6973. Férjem 69-es, én 73-as vagyok. Hát, majd meglátjuk! Már csak 6-ot kell aludni :)