Most már megírom, mert esküszöm többet nem! (Szemtelen gyerekeim megjegyezték, hogy tavaly is ezt mondtam, de ők csak szemtelenek, én biztos, hogy többet nem :P

Először 5 évvel ezelőtt úsztam át, Bence akkor volt 12 éves, Bálint 11. Persze bodore barátnőm volt a ludas, - hát ki más??? - nekem magamtól eszembe se jutott volna ilyet tenni.

19 fokos volt a Balaton, eszünkbe se jutott zsírozni, nem is igen tudtunk róla, hogy szoktak ilyenkor, egyszerűen a tudatlanok önbizalmával belementünk a vízbe, és úszni kezdtünk. Bálint elkezdett bohóckodni, játszani a vízben (delfinúszott, bukfencezett, pancsikolt). Én rá figyeltem, és nógattam, hogy inkább ússzon, mert azért sok ez az 5 km. Aztán hisztizett és pampogott, hogy ő ezt nem. 1 km-ig bírtam, (meg ő is), ott aztán kiszállt, én meg el kezdtem keresni a másik gyereket. De nem volt sehol. Végig néztem a fejek sokaságán a vízben, és rájöttem, hogy, ha egy fej egyszercsak nem bukkan fel többet, azt a kutya se venné észre, hiába állnak 10 m-enként a hajók sorfalat. Nagyon megijedtem, és elkezdtem iszonyú gyorsan úszni, hogy utolérjem. Rettenetes messze volt a túlpart, és én úsztam, és úsztam, néha megálltam körbenézni, hogy nincs-e valahol Bence, úgyéreztem, hogy már több órája úszom, egyszercsak hátranéztem, látom, hogy az innenső part egy tapodtat se távolodott, ezzel szemben a túlsó part egy jottányit sem közeledett! Nem tudom, hogy a hideg víz tette-e, de borzasztóan fájt a vállam és a nyakam, minden tempó egy kínszenvedés volt. 2 km-ig azt hittem, hogy ez lehetetlen, ezt elbólyázták, nem lehet igaz, hogy még csak ennyit úsztam. Nagyon elkeseredtem, dühödten úsztam tovább. Aztán valahogy beletörődtem, hogy ez már így marad, most már életem végéig ott leszek a Balaton közepén és úszom. Valahogy innentől könnyebb lett, egyszercsak elúsztam a 3 km-es bólya mellett, aztán a 4 km-es bólya mellett, aztán egyszercsak leért a lábam, és imbolyogva, tántorogva kibotorkáltam a partra. 03:11 lett. Bálint ott állt a korlát mellett, integetett, és mondta, hogy Bence már beért. Beszédelegtem a célterületre, ott csücsült Bence, lerogytam mellé, és csak ültünk egymás mellett, szótlanul, végtelen békességben! Ez volt életem egyik ritka pillanata, amikor maradéktalanul, szabadon és tisztán boldog voltam néhány percig. 

Legközelebb tavaly úsztam, csak Bálinttal, azért, hogy ő is elmondhassa magáról, hogy átúszta, nagyon ráfért egy kis önbizalom! Ő pedzegette, hogy szeretné, én meg ráharaptam az ötletre, és levittem. Bodore kocsijában utaztunk le, volt valami baleset, és végtelen hosszú ideig araszoltunk az M7-esen. Rajtam kitört a pánik, nagyon rosszul voltam, hátul ültünk Bálinttal, és bár ő is elég rosszul tűri az autózást, végig tartotta bennem  a lelket. Mindenesetre azóta igen meggondolom, hogy autóba ülök-e, és mindig kikötöm, hogy, ha szólok, akkor kiengednek a kocsiból.

Ilyen előzmények után valahogy leértünk dél körül, neveztünk, fizettünk, és elindultunk. Fújt a szél, és alattomos kis hullámok csaptak minduntalan az arcunkba, igaz, hogy cserébe nem volt hideg a Balaton. Bálint iszonyúan viselkedett, hisztizett, morgott, káromkodott, hogy így nem lehet úszni, ezt ő nem csinálja, elege van, ő kiszáll. 1 km-ig bírtam, aztán ott megelégeltem, és mondtam neki, hogy magamat sem tudom igazán a vízben tartani, nemhogy őt, legyenszíves eldönteni, hogy át akarja-e úszni, meg akarja-e mutatni a bátyjának, meg a nagyanyjának, meg az egész világnak, hogy ő is képes rá, vagy nem, ne az én unszolásomra ússzon, hanem saját akaratából. Kockázatos volt, de bejött. Onnantól egy árva panasz nélkül úszta végig velem, igaz, hogy nagyon lassan, minden 500-nál megkapaszkodtunk egy hajóban pihenni, de békességesen úsztunk és úsztunk, időnként tettünk néhány dehonesztáló megjegyzést a Balaton anyukájára, a szélre, a hullámokra, és egyáltalán mindenre, nagyon nagy egyetértésben. Rendszeresen begörcsölt a lábam, érdekes, hogy nem emlékszem, hogy az előző alkalommal ez történt volna, pedig jóval hidegebb volt a víz. 4 óra valahány perc alatt, de átúsztuk! Viseltük a karszalagot, amíg le nem rohadt rólunk! Bálint szivet kapott, utána tényleg egy kicsit nagyobb önbizalommal nézett szembe a világgal.

Idén a fiaim kitalálták, hogy most már mindegyikkel külön - külön átúsztam a Balatont, most lehet fele mindkettőjükkel egyszerre. Én hülye belementem (bevallom meghatott, hogy már embernyi fiaim velem akarják átúszni a Balatont :)

Előrelátóan vonattal mentünk, 5-kor keltünk, így is volt már fél 11, mire vízbeértünk. Megláttam az orvosi vizsgáló sátrakat, és elkapott a pánik, hogy majd jól kizárnak a vérnyomásom miatt (2 hónapja nagyon magas volt, elmentem orvoshoz, az felírt gyógyszert, egy hónapig hűségesen szedtem, de a 2. hónapban már nem: elkezdtem megint futni, abban reménykedem, hogy majd attól lemegy, és nem kell ehhez gyógyszer), de hálistennek csak 140 volt, engedtek úszni. Bence két órán belül akart úszni, mi Bálinttal megcéloztuk a 3 órát. Bence elhúzott, mi meg Bálinttal elkezdtünk úszni. Jó nagy hullámok voltak, meg olyan apró, alattomosak is. Nehéz volt. Írtó sokan voltunk, és minduntalan rámúsztak, megrugtak, keresztbeúsztak előttem, marha mérges voltam, tömegiszonyom is van :)

Bálint is többször megrugott, gondolom, mint a kutyák, ő is a fejét gondolta közel tartani az én fejemhez:) Rászóltam, hogy menjen egy kicsit odébb, ezt úgy értelmezte, hogy elzavartam, pikk pakk eltűnt a szemem elől, kb 500-nál láttam utoljára. Én úsztam egy fej után, amit Bálinténak gondoltam, de hirtelen rájöttem, hogy az nem az ővé, körülnéztem, és sehol sem láttam. Nagyon megijedtem, hogy mi történhetett vele, nem tudtam, hogy előttem, vagy mögöttem van-e. 1 km-nél megálltam, és vártam, vártam, de nem bukkant fel. Ideges lettem, és nem tudtam mit csináljak. Gondoltam, ha most kiszállok, akkor sem tudom meg, hogy mi van vele, leghamarabb úgy lelem meg, ha úszom tovább. Hát továbbúsztam, de nagyon rosszkedvűen, minek kellett engem iderángatni, ha egyedül szenvedem végig az 5 km-t, és izgultam is, hogy nem esett-e baja Bálintnak. Azt kell mondjam, hogy nem tették közelebb azt a fránya túlpartot, megint elképesztően sokáig tartott, amíg átértem. Viszont az az érdekes, hogy most nem volt olyan pont, ahol úgy éreztem volna, hogy kész, én ezt nem bírom tovább, egy tapodtat se, kiszállok. Jó volt úszni, vízben lenni, csak már untam, és már meg akartam találni a fiamat, és rá akartam gyújtani. Néha önálló életet éltek a lábújjaim, de nem olyan gyakran, mint tavaly. Ez miért van, én nem tom, talán a kálcium-háztartással van összefüggésben. Mértem a részidőket  (lám lám a csodakütyüm erre is jó :), számolgattam a tempót, sebességet, a várható időt, én ezzel jól elvagyok, mert discalculiás lévén nagy feladat. Mire az előző szakaszt kiszámolom, addigra elérem a következőt :) Az 5 km-es bólyát jól eltájolták, de sebaj.

Végül 2:53 alatt úsztam (sikerült 3 órán belül!), és az első ember, akibe belebotlottam a célterületen Bálint volt, 2:51-et úszott! Hihetetlen büszke vagyok rá, mert én megállás nélkül és erősen úsztam, tehát ő sem állt meg, nem hülyéskedett, hanem teljes erőből úszta végig - egyedül, mégcsak alkalmam sem volt unszolni! Nem találtuk Bencét, megint ideges lettem, végül meguntam és elindultunk a komphoz, ott ült a kapun kívül: 2:07 alatt úszta le, de nem volt elkeseredve nagyon, mondta, hogy majd jövőre, én meg így is nagyon büszke vagyok rá :)

40 perces sorbanállás a kompnál, km-es sor kígyózótt, azt hittem estére se férünk föl, komppal mégegyszer végigéltük az 5 km-t, csak visszafelé, mutogattuk a bólyákat, ki mit élt ott át, mit gondolt magában. Egy gyors sör a kocsmában, aztán futás az állomásra, már 4 óra volt addigra. A vonat késett, tötyörgött, araszolt, a guta megütött, már nagyon vágytam haza az ágyikómba. 9-re értünk haza, hosszú nap volt. A szemem megint begyulladt, mint az első alkalommal, akkor 3 hétig nem mehettem emberek közé utána, arra számítottam, hogy Bálinttal fogom végigtötyörögni, nem vittem szemüveget.

Hát ez az én Balaton-átúszásaim története, ígérem, több nem lesz!